Olvasom: „Az önérzetes, elveszett, és egyre haragosabb jobboldaliak negyedszázada rázzák a szilvafát, leesik-e róla a hagyomány meleg paplanja, amelybe be lehet burkolózni, amely magabiztosságot és identitást ad, de csak a kemény szatmári szilva kopog a fejükre, hogy várni lehetett. A magyar hagyomány minimum nagyon bonyolult valami, nem terem szilvafán. Közben ebbe a hiányba a jobboldal belebetegedett és elnácult, ami nem jó senkinek, de úgy elnácult, hogy áperte, az egész jobboldal egyetlen összeszedett hagyományává a kismagyar nácizmus vált. (...) A magára találó kismagyar nácizmus az egykori szétesett, teljesítményhiányos úri Magyarország Ersatz ideológiája. Rajta kívül és Orbán Viktor személyén kívül nincs magyar jobboldali identitás, nincs hagyomány, nincs gondolat. Középjobb értelmiség nem létezik, behódolt, megvették, összecsuklott, Orbán személyén túl nem gondolkozhatnak. Egykori becsületes alakjai szétszéledtek. Egyre több középjobboldali rendes állapota a félelem, az üresség és a szélsőségnek való kiszolgáltatottság. (...) A szélsőség az elvadult félműveltségben, az igazító hagyomány hiányában tenyésző militáns hordaszemléletben van, amelyik ma még csak azzal áltatja magát, hogy gondolkodik, de holnap azzal fogja, hogy övé az Igazság. (...) A között, hogy Orbán magát a haza megmentőjévé tupírozza és a rendszere a teljesítményhiányban összeomlik, ott a nagy üresség, amelybe most az férkőzik be, aki csak nem fél. És az egyetlen, aki nem fél, az a szélsőség. (...)” (@HaFr: Középjobb üresség --- hafr.blog.hu/2014/04/17/kozepjobb_uresseg)
...Talán érdemes volna a hagyomány és az ideológia közötti fogalmi különbséget tisztáznod magadban. A magyar hagyomány, köszöni szépen, megvan. Hogy a magyar ú. n. jobboldal nem sorakozik fel valamiféle ad hoc vagy up to date doktriner ideológiai irányzat mögött, az nem jelenti azt, hogy hagyományait is elveszítette volna; él velük és él bennük (ki többé, ki kevésbé), döntéseiben azokra támaszkodik (ki többé, ki kevésbé), csak (a baloldallal ellentétben) nem próbálja (kényszeresen) ideológiai aprópénzre váltani... (Innét: hafr.blog.hu/2014/04/17/kozepjobb_uresseg#comments)
***
Apdét vagy kiegészítés, 2014. április 18.:
...hagyomány van. Nem kicsit, nagyon. Politikai értelemben is létezik hagyomány, csak épp nem ideologikus (azért hagyomány és nem ideológia:-)). A hagyomány nem olyan, mint egy összeszerelési útmutató, hanem olyan, mint egy barokk versenymű partitúrája: meg vannak komponálva a témák, a kíséret, a hangszerszólók helyei pedig üresen vannak hagyva, azok a szólista hangszertudására, tapasztalatára, fantáziájára, improvizatív képességére vannak bízva. Széchenyi, Deák, Ady, Szabó Dezső, Németh László, Bibó stb. a mi „partitúránk”, hogy abból (mi) mennyit vagyunk képesek értelmezni és megérteni, ahhoz mit tudunk (mint „hangszeres szólisták”) hozzátenni az hozza létre/teremti meg (és jellemzi) viszonyunkat hagyományunkkal. (Ez a hagyomány olyannyira élő, hogy viszonyunk vele folyamatos megújítást igényel. Mióta ez világos számomra, kb. tízévente nagyjából minden (számomra) meghatározó, fontos munkát újraolvasok. Minden alkalommal új műveket ismerek meg.)... (Innét: hafr.blog.hu/2014/04/17/kozepjobb_uresseg#comments)
A film, a linkre kattintva, itt (is) megtekinthető: 
„(...) Az »áruló« írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra. Léptei magánügyek; de szavaiért és útjelzéséért felelős a világnak, melynek kalauzává szegődött. Jól tudom, hogy irodalmunk – mely az Áruló Írástudók korának irodalma – semmit sem értékel annyira, mint az élet nyers őszinteségét, és semmit sem bélyegez meg jobban az írástudóban, mint azt az űrt, mely hirdetett igéje s az élet közt »tátong«. Mégis ki kell mondanunk, hogy ez az űr kevésbé katasztrofális, mint a modern igehirdetők »életessége«: azaz szavaiknak őszinte alkalmazkodása az élethez. A háború bizonnyal nem krisztusi dolog; s Krisztus papja, aki békéről és testvériségről szónokol, s közben megáldja a gyilkos fegyvereket, mindenképp szomorú és tragikus látvány. De mit tegyen a pap, aki mégiscsak ember és hazafi; aki ebben a szörnyű életben él, és szereti hazáját? Százszorta demoralizálóbb az a pap, aki nem cselekedeteit, hanem igéit alkalmazza a vad élethez, s Béke és Testvériség helyett a harcot hirdeti, többé-kevésbé tudatosan félreértve a Krisztus szavait: »Nem békét, hanem harcot hozni jöttem e világra«* – mintha ezekben nem a Szellem harcáról volna szó. Amaz talán gyenge papja az Istennek, de még mindig az Isten papja. Emez a Sátán papja. Áruló pap, áruló »írástudó«. (...)”