bbjnick (meg)írja...

„Én már túl vagyok a modernizmuson, sőt a poszthadovista-posztmagyar műszaron is.” (Temesi Ferenc: Bartók. Regény. Alexandra K., Pécs, 2012., 496. p.)

Temesi Ferenc (született 1949-ben) a posztmodern magyar irodalom jeles alakja, a „szövegszerkezetek” mestere (írt már szótárregényt, folyóiratregényt, jegyzetregényt, sakkregényt stb.). Bartók c. művében (megjelent 2012-ben) szintén sajátos szövegszerkezettel találkozhatunk: a Bartókban Temesi három+egy történetet (ha úgy tetszik, három+egy regényt) nyújt (át) az olvasónak. Az első történet (regény) az „emigráns” Bartók Béla életének utolsó öt évét (1940 - 1945), a második történet (regény) a nagy magyar zongorista, zeneszerző életpályáját (kisgyerekkortától az USÁ-ba történő „kivándorlásáig”, 1881 - 1940), a harmadik történet (regény) pedig egy Bartókról könyvet tervez(get)ő író elmúlt huszonegynehány évét és „számvetését életéről” meséli el. A három történet a könyv elején párhuzamosan indul (hogy épp melyik történet szövegét olvassuk, minden fejezet elején kis ▲-gel, ■-tel vagy ●-rel jelzi Temesi), majd egy ponton (pontosabban: két ponton) találkozik és egyre inkább egymásba szövődik. Tulajdonképpen mindhárom történet (regény) önmagában is megállná a helyét, mint teljes értékű (önálló, kerek egész) munka, azonban így, ahogyan Temesi elénktárja, elmeséli azokat, adják a negyedik történetet, a komplex művet, a Bartók c. regényt.

A regénynek ugyanakkor nemcsak szerkezete, hanem „szövegezése” (ha úgy jobban tetszik: stílusa) is sajátos. Temesi művéhez igen tekintélyes mennyiségű irodalmat dolgozott fel (a könyv végén található – tájékoztató jellegű – Forrásjegyzék több, mint nyolcvan címet tartalmaz), ám nem elégedett meg azzal, hogy az ezekből merített információkat (csak) föl- (és ihletforrásként) használja, hanem számos forrást (direkt vagy transzformált módon) be is épített a regénybe. Nemcsak bőségesen idéz Bartók levelezéséből, a Bartókról szóló visszaemlékezés- és szakirodalomból, a Bartók-sajtóból és saját korábbi és mások műveiből, de gyakran szöveg-alapanyagnak is tekinti, „át-, tovább- vagy egymáshoz írja” azokat, „belép (beléjük) és szabadon mozog bennük”, kontextus(oka)t teremt közöttük, új minőség(ek)et hoz létre belőlük. Ez az írói magatartás és módszer amilyen furcsának, meglepőnek (vagy akár: riasztónak) tűnhet, ha beszélünk róla, Temesinél épp oly jól működik, ha olvassuk: a Bartók ugyanis nem egy, a józan emberi ész számára befogadhatatlan és földolgozhatatlan posztmodern „szövegszörny-konstrukció”, hanem egy közérthető, olvasmányos, (meg)szerethető (vitatható, megvitatható) és maradandó élményt nyújtó könyv.

A legkevesebb, amit kétségtelenül állíthatunk Temesi Bartók-regényéről, hogy egy nagyon izgalmas és inspiratív munka, a magyar irodalom eddigi legárnyaltabb és legelevenebb Bartók-(alak)ját adja s ezzel animálja (fölébreszti, élővé teszi) a bennünk szunnyadó Bartók-tudást — ha a mű elolvasása előtt nemigen foglalkoztunk Bartókkal, Temesi könyve hatására bizonyosan fogunk, ha pedig eddig is része volt gondolkodásunknak, világképünknek Bartók és a bartóki örökség, a regény megismerése után, ez a jelenlét még élőbb és intenzívebb lesz.

Olvasom: „(...) ...a magyar (és nem magyarországi!) zsidókat azért deportálták, mert a magyar nemzet döntő többsége gyáva féregként, egy jelentős kisebbsége pedig mocskos gazemberként viselkedett. A mi nagy- és dédszüleink. Ezen sajnos az sem változtat, hogy volt a magyarságnak egy elenyésző töredéke, amelyik hozta a dán, a holland vagy akár a francia _átlagot_.” (hafr.blog.hu/2014/04/19/az_eleven_emlekmu_jelentosege/fullcommentlist/1#c22576369)

...(...) nem értem, hogy mitől lettek volna a ’40-es évek magyarjai (en bloc) gyávaférgebbek vagy mocskosgazemberebbek, mint bárki más, aki akkor élt?!.

(...) Dániában élt 7000-8000 zsidó, Magyarországon 600000-700000. Dániából egy néhány kilométeres tengerszoroson át el lehetett jutni (a semleges) Svédországba. Magyarországról hová lehetett volna bárkit is menekíteni? A Reichbe, Szlovákiába vagy Romániába? A valós helyzet épp az volt, hogy hozzánk menekültek a zsidók a térségből, mint a „még legkevésbé veszélyes” országba. Dánia lakossága kb. 4 millió volt, Magyarországé kb. 10 millió. Míg Dániában minden 500 lakosra jut egy megmentett/megmenekült zsidó, addig Magyarországon minden 50 lakosra. (...)... (Innét: hafr.blog.hu/2014/04/19/az_eleven_emlekmu_jelentosege/fullcommentlist/1#c22577073)

***

Apdét vagy kiegészítés, 2014. május 25.:

„Danish civilians welcome the Free Corps Danmark, a unit of the Waffen SS, upon its return from the Eastern Front in August 1942. The Free Corps was subsequently transitioned to become 25.Motorized Regiment, Waffen SS. in all, some 8,000 Danish volunteers fought under the banner of the Free Corps and 25. Motorized Regiment.” (www.pinterest.com/pin/448671181597845589/)

1 jegyzet

...A kortárs irodalom (minden kortárs irodalom) legalább kétszeres hátránnyal indul az olvasók kegyeiért vívott harcában (a klasszikusokkal és a lektűrrel, a bulvárral szemben): egyik (verseny)hátránya a kortárs olvasó vélt vagy valós tapasztalata, aki, nyilván, óhatatlanul is keresztül fogja futtatni a kortársi közvélekedés és kortárs létélménye szűrőjén a kortárs szöveget; másik (verseny)hátránya a kortárs kritika, amely ha akarna sem tudna (s, tudjuk, nem is akar) másként funkcionálni, mint irodalmi királycsináló(ként), trónfosztó(ként). Kortárs olvasóként (természetesen) én is kortársi módon olvasok kortárs irodalmat (én is keresztülfuttatom a kortársi közvélekedés és kortárs létélményem szűrőjén a befogadni kívánt kortárs szövegeket, én is a kortárs kritika hatása alatt állok), de én tudatosan igyekszem tenni mindezt; egy-egy kortárs művel kialakított viszonyomban kalkulálok a jelzett effektusokkal is...

Örömnek anyja, Mária

Szentlélek Isten jegyese,
Jessének drága vesszeje,
Irgalmasság szüléje,

Vess határt az epeségnek;
Keserűség tengerének,
És a gyászöltözetnek.

Légy immár örömnek anyja,
Lelkünknek vigasztalója,
Asszonyunk szűz Mária.

Harmad napi hirvatt virág,
Megújult, mint zöldellő ág:
Kinek örül a világ.

Feltámadott, amint várád,
Dücsöséged, és citarád;
Zsoltárod és koronád.

A halál s az ő fulákja,
Elnyeletett, nincs ártalma,
Mert Fiad volt halála.

Pokolnak is réz kapuja
Elrontatott a vas rúdja;
Fiad volt harapása.

A jók mind megszabadultak,
A gonoszok ott maradtak;
Júdással ott kínlódnak.

Szent Fiadnak nagy sok kínja,
Örömre fordult bánatja,
Menny és föld őtet áldja.

Ez nap nagy örömnek napja,
Azért örvendezzünk rajta,
Veled együtt Szűzanya.

El ne feledkezzél rólunk,
Kik most veled kesergettünk,
Nyerd meg, hogy veled éljünk.

(Kopcsányi Márton)

Forrás: mek.oszk.hu/04800/04846/

Meggyőződésem, ha országos népszavazást írnának ki a tervezett német megszállási emlékmű megvalósításáról, a szavazáson megjelenők elsöprő többsége az emlékmű felállítása mellett voksolna. S korántsem azért, mintha a „magyar néplélekben” csillapíthatatlan vágy élne egy, az eseményt megörökítő nemzeti emlékhely iránt; „nemzeti üggyé” ezt az emlékművet az ellene indított súlyosan elhibázott, nemtelen és ostoba támadások teszik.

Mert nem kell sem történésznek, sem művészettörténésznek, sem filozófusnak lennünk ahhoz, hogy lássuk, az emlékművel kapcsolatban és szemben megfogalmazott kifogások és vádak (történeti, művészettörténeti, filozófiai vonatkozásaikban) nemcsak hogy (egyenként) megalapozatlanok, koholtak, de összességükben is inkonzekvensek, jóformán semmiféle koherenciát sem mutatnak. S bár emlékezetpolitikai vitákban, és ilyen egy emlékmű felállításának kérdése is, természetesen, helye, mi több, fontos szerepe van az érzelmi alapú hivatkozásoknak, de azok (hamis) történeti és erkölcsi érvekként való alkalmazása (s az emlékmű ellenzői ezt, tulajdonképpen csak ezt teszik) alapjaiban értelmetlenít és lehetetlenít el bármiféle vitát.

A magyarság az elmúlt nyolcvan évben, ha identitás- vagy emlékezetpolitikai kérdésekkel szembesült, ha a „kik vagyunk mi?”–„mi történt velünk?”-kérdéskörökkel így vagy úgy találkozott, a válaszok helyén, szinte kivétel nélkül, nyilvánvalóan hazug, még a formára, az értelmezhetőségre, a viszonylagos tényszerűségre sem igen adó, diktált, oktrojált (ál)konstrukciók álltak. S ezen senki nem is csodálkozott, hiszen ezen identitás- vagy emlékezetpolitikai kinyilatkoztatások, a mindenkori hatalmasok és véleménydiktátorok részéről (funkciójuk szerint) hatalmi aktusok, az identitás és a múlt feletti uralom deklarációi voltak, nem pedig valós kérdésekre adott érdemi válaszkísérletek. Az emlékmű ellenzői, a „megszállástagadók” bűne, mi több, hibája, hogy, tudatosan-öntudatlanul, ezt a gyakorlatot igyekeznek folytatni s ezzel, akarva-akaratlanul, magát az emlékművet (függetlenül annak tartalmától, funkciójától, minőségétől), annak megvalósulását is identitásüggyé teszik.

Uff! Beszéltem.