(E bejegyzés 2008. szeptember 25-én született.)
...A Koherencia Kommandó a bál csúcspontján – fő attrakcióként – lépett színpadra. Z. röviden „bevezette” és a közönség szeretetébe ajánlotta magukat és a Kommandó a húrokba csapott. Z. nagyon büszke volt saját szerzeményére, amit előadtak (titkon arról ábrándozott, hogy egykor még afféle nemzedéki himnusszá válhat, mint annak idején az All you need is love vagy a Satisfaction)...
S van, akit... (Hozzászólásféle a Csutak falun 15. c. bejegyzéshez)
Csutakaszürkeló blogger, a Mániás Depressziósok Nemzetközi Világnapján, a …-i szanatórium – ez alkalomból kétszer is felmosott – étkezdéjében megrendezésre került kultúrprogramról szóló beszámolója (magyarido.blog.hu/2008/09/22/csutak_falun_15) eszembe juttatott egy „furcsa” történetet. Z. barátom mesélte nekem, aki maga is – úgyis, mint egyik előidézője és úgyis, mint egyik elszenvedője – szereplője volt. Mielőtt a leírásába fogtam, fölhívtam Z.-t és engedélyt kértem tőle a történet elmesélésére. Z. nevetett és ennyit mondott: „Mi az hogy, nagyon is. De csakis saját felelősségedre.”
Z., mint a …-i szanatórium régi, rendszeres vendége, közeli viszonyban állt az intézmény igazgató-főorvosával, talán némi túlzással atyai-fiúi kapcsolatról is beszélhetnénk (de helyesebb, ha nem tesszük). Annyi azonban bizonyos, hogy a főorvos úr komoly reményeket táplált Z. gyógyulására nézvést – szinte már-már presztízskérdés volt számára a siker –, ezért aztán időnként nem egészen konvencionális eszközöket is bevetett a terápia során. Gyaníthatóan efféle nem egészen konvencionális terapikus eszköznek szánta Z. zenekarának, a Koherencia Kommandónak, meghívását is egy szanatóriumi bálra.
Z.-nek voltak ugyan kétségei az előadás „helyénvalóságát” illetőleg – kérlelte is a főorvos urat, ugyan, hallgatná meg a produkciót, mielőtt műsorra kerül –, de a főorvos úr hajthatatlan maradt, bizalmáról biztosította Z.-t, majd, mikor az tovább akadékoskodott, ráparancsolt:
- Ne aggodalmaskodjon már annyit, merjen már végre önmaga lenni!
(No, ezen nem fog múlni, gondolta Z. és tudomásulvette az elkerülhetetlent.)
A Koherencia Kommandó a bál csúcspontján – fő attrakcióként – lépett színpadra. Z. röviden „bevezette” és a közönség szeretetébe ajánlotta magukat és a Kommandó a húrokba csapott. Z. nagyon büszke volt saját szerzeményére, amit előadtak (titkon arról ábrándozott, hogy egykor még afféle nemzedéki himnusszá válhat, mint annak idején az All you need is love vagy a Satisfaction).
Z. dala valahogy így hangzott:
Több időnk van, mint reményünk,
s ez, bizony, fordítva volna jó,
több időnk van, mint reményünk,
s az is olvad , mint a hó,
időnk elolvad, mint a hó.
Több erőnk van, mint esélyünk,
sok sajgó tenni kéne még,
több erőnk van, mint esélyünk,
s az is porlad, mint a jég,
erőnk elporlad, mint a jég.
Van, aki földre ül, van, aki kardba dől,
s van, akit csöndben elemészt a vágy,
van, akit csöndben elemészt a vágy.
Több sebünk van, mint erényünk,
afféle nehezen gyógyuló,
több sebünk van, mint erényünk,
s ez, bizony, fordítva volna jó...
Van, aki befordul, van aki eltorzul,
s van, akit csöndben elemészt a vágy,
van, akit csöndben elemészt a vágy.
A dal nem egészen négy percig tartott. S ezalatt, a nem egészen négy perc alatt, a közönség különös változáson esett át. Az addig többnyire dezorientált vagy merengő betegek másodpercről másodpercre egyre figyelmesebbekké (egyre fenyegetőbben egyre figyelmesebbekké) váltak. A második perc végén már minden szem metszőn a színpadra meredt és olyan fagyossá vált a levegő, hogy még a bált biztosító, az ajtókban strázsáló kéksapkások is megérezhettek belőle valamit, mert egyre merevebben szorították mellkasukhoz gépfegyverüket, és egyre idegesebben tekintgettek jobbra-balra.
A dal utolsó akkordját épphogy leütötte a Kommandó, Z. akkora lökést érzett a jobb vállán, hogy majdnem elvágódott. A mikrofon előtt, ahol egy másodperce még ő toporgott, már ott állt a Főnéni és a dermedt csöndet túlkiabálva osztotta az utasításokat:
- No, kedveseim, gyorsan-gyorsan, mindenki az étkezőbe, vár minket a parizeres szendvics és a finom ásványvíz, aki nem szedi a lábait, az nem kap, egy-kettő, nem bambul, sorakozik! - valahogy így.
Majd hirtelen Z. felé fordult és haragosan odasúgta neki:
- Hogy mekkora egy marha maga! Hát miért provokálja szegényeket?! Tudja, hogy egyike-másika mire képes! Ennyi esze még magának is lehetne, elvégre nem hülye maga csak bolond!
Z. nem vitatkozott, hanem csatlakozott a Kommandóhoz. Szereltek, pakoltak, s mire minden cucc a kocsiba került, addigra jóformán a fellépéssel járó izgalom is kiszállt belőlük. Szinte már meg is éheztek. Z. gondolt egyet, s így szólt:
- Együnk, urak! Mivel nekem betegjogon egyébként is jár, kérek szépen egypár parizeres szendvicset.
Ám az ebédlő-foglakoztatóban már véget ért az uzsonna, s (már) javában zajlott a maga agyagsúlyú fegyelmével és monotonitásával a rehabilitáció. A parizeresszendvicses tálcák lecsupaszítva, egymáson hevertek a tálaló-kiadóablak pultján, helyüket és szerepüket átvették a társasjátékok és a manuális készségfejlesztő eszközök. Z. tanácstalanul téblábolt néhány másodpercig, majd, mikor tekintete keresztezte a Főnéni rá szegeződő szigorú, már-már dühös tekintetét, zavartan elmosolyodott, biccentett, és bizonytalan léptekkel elhagyta a termet.
- Mi az, mester úr, mégse jár?! - fogadta az üres kézzel és mulya ábrázattal visszatérő Z.-t a Kommandó basszistája.
Z. vállat vont és csak ennyit mondott:
- Járni jár, csak nem jut.
Így történt (ha hihetünk Z.-nek).
(A bejegyzés) Innét: magyarido.blog.hu/2008/09/25/s_van_akit_hozzaszolasfele_a_csutak_falun_15_c_bejegyzeshez