A napokban, egy későeste, a magyar királyi televízióban egy Nagy Lászlóval készült portrébeszélgetés (A költő nem tévedhet, rendezte: Zolnay Pál, 1975) egy részletébe „futottam bele“. Bár a film nem (volt) ismeretlen számomra, nyilván, többször (is) láttam, a beszélgetés lejegyzett változatát többször is olvastam már, innét, a ma hazug poklából, nézve-hallgatva Nagy László nyílt, őszinte, bátor és okos szavai mégis nagyon erős hatást gyakoroltak rám. A beszélgetést ezekkel a gondolatokkal zárja Nagy László:
„(...)
NAGY LÁSZLÓ: A múlt században, de előtte is hangoztatták, manapság is hallom sokszor: Az ember jó. Der Mensch ist gut. Azonban tudjuk, hogy az ember csak szellemével emelkedett ki úgy-ahogy a természetből – a teste, biológiai fölépítése teljesen természeti. Így hát az ember természete agresszív is. Tudjuk, hogy a cromagnoni emberek lebunkózták, leöldösték a neander-völgyi embereket. Elfoglalták barlangjukat, vadászhelyüket. Ez az öldöklés a mai napig is tart. Nem javult az ember azóta. Tehát az ember története egy véres csillag, a Káin csillaga alatt kezdődik. Most eretnekséget mondok neked. Megkövezhetnének egyfelől a keresztény, másfelől a szocialista tradíciók hívei. Miért? Ugyebár írva és jövendölve van a végső kiegyenlítődés, az ellentétek feloldása, a nagy harmónia, az örök béke, boldogság. Mit lehet ehhez tenni? Igen, a társadalmi kategóriákat megszüntetjük. Ezen a vidéken, Európának ezen a felén valóban meg is szüntettük, remélem, hogy másutt is ez történik. De marad a kérdés, ez pedig az, hogy ember és ember közt különbség van. Nincs a világon, értve a világot a földgolyóra, olyan ember, akinek ujjlenyomata azonos lenne másokéval. Ez is mutatja, hogy természetünkben, ösztönünkben különbözünk a másik embertől. Megmarad továbbra is, gondolom, a természeti ember biológiai vonatkozásban, ösztöneiben is. Önzőek vagyunk, büszkék, hiúak vagyunk, szelídek vagyunk s gorombák, született gyilkosok, kéjencek, martalócok. Tehát jók és rosszak vagyunk, emberek vagyunk, esendőek vagyunk.
KORMOS ISTVÁN.: Mégis, látsz reményt?
NAGY LÁSZLÓ: Látok, de előbb elmondom, hogy van egy közhely, közmondás, ha úgy tetszik, népi mondás: csak a sírban vagyunk egyenlőek. Ezzel a közhellyel már most farkasszemet kell néznünk. A jövőben az emberen változtatni lehet művi úton, tehát lehet csinálni szorgalmas, szelíd és egyéb embereket. A kérdés csak az, nem változik-e meg úgy az ember, hogy már nem ember többé, hogy ama megírt, jósolt, szinte naponta elmondott örök béke, harmónia, boldogság elfogadja-e ezeket a teremtményeket, lényeket, alkalmasak lesznek-e erre az édenre? Számoljunk le végre a szentséges közhelyekkel. A remény? Nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, főleg humanisták: továbbra is a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyünk. A reményt nem szabad föladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiákból, katasztrófákból csak a remény segít kilépnünk, léphetnek ki a tömegek, akik sújtva vannak. Ugyanakkor legyen jogunk a kételyre, ez is motorja a mi alkotó munkánknak. Kritikával kell néznünk saját munkánkat. Egyre jobbat kell csinálnunk. Ez a célunk.
KORMOS ISTVÁN.: Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat –, ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?
NAGY LÁSZLÓ: Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.”
Megjegyzés: A beszélgetés írott (lejegyzett) változata (nyilván, többek között) megtalálható-olvasható a Tiszatáj c. folyóirat 1975. 7. számában, a Ki viszi át a szerelmet c., Nagy Lászlóval készült hangfelvételeket tartalmazó, 1985-ben megjelent hanglemezalbum szövegfüzet-mellékletében és az Adok nektek aranyvesszőt c., Nagy László prózai írásait összegyűjtő kötetben (Magvető Kk, Bp., 1979.) — ez utóbbi a Világhálón is megtalálható-olvasható: dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=221&secId=20416