2007. november 22.: „Riasztó szimptómák nincsenek?”
„Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.”
(József Attila)
Mikor én az általános oskolába jártam, mélyen az „ántivilág” bugyraiban éltünk még. Ámbátor az is igaz, hogy mifelénk a községi párttitkár (szólógitár), a tanácstitkár (ritmusgitár) és a történelemtanár (basszusgitár) beatzenekara (ja, ja, második generációs apparatcsikok voltak ők) Shadows- és Beatles-dalokat nyomott minden május elsején – és innét, egy-két kupicányi privát rock and roll-praxissal a hátam mögött, merem állítani, ha nem is élvezhetően, de legalább „önazonosan” –; ergo: a parasztnak (gondolom) egy szava nem lehetett panaszra. Nem is volt és – bár még mindig ugyanazok nyomják (új trend, új hangzás, no problém) – ma sem igen van. (Hja, hát csak nem áll le beatnikekkel egyezkedni!)
Ott abban a bugyorban, ahol én „fölcserepedtem”, ha az embergyereke nem a helyi „celebritásból” sarjadzott (hogy a Get back-re mórikálja magát a majálison), két egyenes életpálya kínálkozott: 1.) keményen kussolsz, testvérem, és szépen csöndben halálra iszod magad vagy 2.) keményen kussolsz, testvérem, és szépen csöndben halálra dolgozod magad; görbülni, kajlulni persze lehetett akkor is, csinálta is, aki bírta (s aztán, ahogy a Jóisten akarta, lett belőle celebritás vagy kutyaszar az árokszélen), no de a „parasztbecsületnek” akkor annyi lett.
A mi drága jó tanítónénink, az „egyenes életpálya”-modell szenvedélyes híveként, végtelen türelemmel és kíméletlen következetességgel nevelte belénk a „kussolj és dolgozz”-egyszeregyét, tört le mindenféle antiszociális kilengést, öncélúskodást-egyénieskedést; örök hálával tartozunk neki ezért. Munkálkodásának eredménye máig ható: osztályunkból egy parafenomén és egy ügynök kivételével (nájn médiasztár, nájn véleményformáló, nájn politikus) csupa-csupa „jómunkás ember”és rendes alkoholista került ki, egyikőnk sem retten meg a melóigényes feladatoktól, és – ami mondókám szempontjából kulcsfontosságú tény – valamennyien jól megtanultunk számolni és olvasni.
(L. barátom, e szöveget megismerve, kritikai megjegyzéssel élt. Mikor idáig jutott az olvasásban, nevetve így szólt: „Te, ez nem az a történet, amiben a tanítónéni férje nyomja a basszusalapot a párttitkár gitárszólója alá? Mert ha igen, akkor itt valami valamivel nagyon nem konvergál.” „De, igen”, válaszoltam, „ez a történet az a történet, és ha még ezt a szálat is beleszőjük, akkor annál inkább konvergál.” Ennyiben maradtunk.)
Mindezek nem tegnap történtek (retro ide vagy oda), legalább tegnapelőtt, de a mai napig, ha megkerülhetetlen választás előtt állok, döntéseimet alapvetően befolyásolják az akkori tapasztalatok. És – „mit ad Isten / hogy, hogy nem elvtársak” –, soha annyi hasznukat nem vettem, mint mostanság.
Keresetem a szót, nem is kis ideig kerestem, ami hűen leírja az elmúlt másfél-két év magyar közviszonyait; s, örömmel jelenthetem, agyalkodásom nem volt hiábavaló, megtaláltam: a keresett szó a bizarr. A bizarr szó a baszk nyelvből származott át az olasz nyelvbe (már ez milyen érdekes: hát, hogy a francba csinálta?) és jelentése: torz. Torz, mint egy agonizáló idióta arca, aki nem érti, mi is történik vele és torz, mint annak a homoszexuális-pedofil öregembernek az ábrázata, aki, lehettem vagy hat-hét éves, molesztálni próbált szóval és tettleg (csak a kedélyek megnyugtatása véget: végeredményében sikertelenül, mivel nagyszüleim idejekorán „felvilágosítottak”, hogy X. bácsival kerüljem a túlzott bizalmaskodást, mert „csira” szegény, „buzerális”, beteg, akaratlanul is komoly károkat tehet bennem).
„Egyenes-görbe”-relációban nézve, bizony, bizarr (torz, beteg) a mi kis magyar valóságunk (nézhetjük akár jobbról, nézhetjük akár balról, alulról, felülről, egyre megy). S, jaj, olyannyira beteg, hogy gyalázatos állapotán már egy kis Shadows-, de még Boney M.-feeling sem igen javíthatna. Szép munka lesz majdan a kórtörténet (kórelőzmények, kórisme, therápia) megírása (abból a nagy büdös történelmi perspektívából nézve), egy egész történészgeneráció eltökölgethet majd rajta; nekünk, kortársaknak, azonban már épp elég feladat volna a szimptómák fölismerése és világos megnevezése is, főként, hogy az se megy.
Pedig nap, mint nap belelépünk egybe-egybe. Egy-egy szimptómába. Nem is a szaguk, de a hangjuk az (amikor belelépünk), ami förtelmes: ahonnan én jövök arrafelé nincsenek ilyen hangok. Leírhatatlan. Mintha a pokolban fölrobbanna egy üst. Kábé. Riadtan kapom fel a fejem mindahányszor, ha ilyen hangot hallok, s, bizony, mindig ugyanazt látom: körülöttem az arcok, mindig, mintha egy James Ensor-képen.
S ilyenkor nem marad más, mint az olvasás és a számolás. Érdemi beszélgetésekre, egyezségekre (ilyenkor) nincs mód, már hogy is lehetne, mikor bábokkal, maszkokkal (szerepekkel) állsz szemben és nem emberekkel; a dolgok igazítása, helyretevése is reménytelen (ilyenkor), mert bármit érintesz, bármihez nyúlsz az mar, harap vagy rúg, már hogy is ne tenné, amikor önmaga külön dimenziójában létezik, mindenféle kapcsolat nélkül a tiéddel. A kommunikációképtelenség világában marad a megfigyelés és a tájékozódás.
A mi kis valóságunk az „önmagáért-valóság” jegyében áll, bizarrsága (torzsága) ennek az önmagért valóságnak a tükröződése. Az én drága jó tanítónénim minden szava igazgyöngy volt innen nézve: „Fegyelem, figyelem, munka, ne hagyd magad elvonni a konkrét feladattól, teljes valóddal tedd bele magad.” És bár nem tette hozzá, nyilván nem tehette, és ha tette volna is, nyilván, akkor sem értettük volna meg: „Autonóm lény vagy, tehát felelős is, kapcsolatod a világgal cselekedeteidben nyilvánul meg; amit teszel, az vagy te.”
(L. tovább olvasott és tovább röhögött: „Figyelj, ez a bekezdés meg, mint egy echte náci programkiáltvány!” „Tényleg?”, kérdeztem riadtan. „Nem”, válaszolta.)
No, „gondoljátok meg, proletárok” (József Attila)!
2007. december 4.: „Szív, sűrít, robban, kipufog…”
„…Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok közt is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást…”
(Friedrich Hölderlin)
Aktuálpolitikáról írni olyasféle akció, mint prostituáltnak udvarolni – úgy kimenetelét, mint élvezeti értékét tekintve is –, időnként mégis elkerülhetetlen (mármint az aktuálpolitizálás), mivel a politikusok (mostanában legalábbis nagyon úgy tűnik) összehasonlíthatatlanul tolakodóbbak és szemérmetlenebbek, mint a prostituáltak.
Durgá istennő Mahisaszura démonnal csatázik (indiai miniatúra részlete)
Tehát egy kis aktuálpolitika, a magam aspektusából:
Néhány évvel ezelőtt volt egy rossz szokásom, amit azóta sikeresen elhagytam (no, ezt nem dicsekvésként mondom, mert hisz’ maradt még jónéhány): gyakorta bámultam a tévé(k)ben a stúdióbeszélgetés néven csúfolt öngerjesztő műmájerkedéseket. Egy ilyen, „okos emberek okos vitájá”-ba való belefeledkezésem során (A magyar szociológia 30 éve vagy valami efféle huncutság lehetett a program címe) megcsodálhattam Örkény Antal szociológus hisztérikus kitörését, hogy (kábé) aszongya: ezerkilencszázkilencven óta a magyar szociológia (így, an bloc) sz*rt se tudott letenni az asztalra, f*ngja sincs (a magyar szociológiának), hol tart ma ez a társadalom, még azt sem tudja (a magyar szociológia), hogy hogyan kellene egyáltalán hozzászagolni ehhez a kupachoz (ami, ugye, mi vagyunk, a magyar társadalom), és, ha ilyen semmirekellők vagyunk (mondta Örkény Antal) akkor menjünk inkább haza. No, ő hazament (azóta sem láttam a tévében). És doktriner liberalizmus ide vagy oda: Örkény Antal rulez!
Amiről pedig ez a többéves médiaaffér eszembe jutott, az, ugyan mi más is lehetne, mint, a GyF-kormány nemzetboldogító reformolása. Igaz, mondhatja bárki: nem most kezdődött a tánc, mit kell most a meglepettet játszani! Igaz. Azonban az is igaz, hogy idáig, mint most, még egyszer sem szaladt el a szekér. De nem ám! S mi meg csak ülünk némán, a kezünkben bögrefül, és szédülünk bele a napi döbbenetbe. Öcsém, ez a kemény, nem a …!
Tudtam én azt eddig is, hogy ezeknek a kádári világ záptojásaiból előbújt (f)élőlényeknek nincs túl nagy véleményük ennek a k*rva országnak a lakóiról (valószínűleg csak egy géniuszuk szárnyalásába folyvást bezavaró büdös csürhe vagyunk mi a számukra, gondoltam), de hogy ilyen utópista lendülettel át tudják lépni saját népük létezésnek tényét és – mintegy (kábé) néhány tízezer tonnányi biomasszának tekintve saját nemzetüket, amin, kényük-kedvük szerint, átfuttathatnak ilyen-olyan (általuk sem, sőt, talán általuk a legkevésbé értett) társadalmi modell-programokat – elkezdenek debilmód játszódni rajtunk-velünk, no, ezt azért még én sem mertem volna feltételezni. Pedig ez történik most, és bármiféle előzetes mérlegelés, tervezés és biztonsági rendszabályok nélkül: meglehet így izgalmasabb. Legfeljebb, ha szétpukkan vagy összeesik a massza, továbbállnak; s hátralévő éveiket milliárdjaikon tengődve, sikertelenségükön sopánkodva vagy éppen apró földi örömökben vigaszt keresve töltik majd valahol, egy távoli óceán partján.
Pedig, pedig, hogy egy ezeréves európai államisággal bíró nemzet nem egy ratyi négyütemű „parapszichotikus biomotor” („szív, sűrít, robban, kipufog”), ahogyan azt a kampányszakértők, marketingmenedzserek, pr-es tótumfaktumok és egyéb léhűtők korlátozott intellektusú gazdáikkal elhitetni igyekeznek (nehogy már kudarcélmény érje őket), hogy egy társadalom (letlégyen akármilyen fenemód posztmodern is) rendkívüli bonyolultságú, folytonosan változó-alakuló, közös múlttal, így „identitással”, félelmekkel és reményekkel (jó, nem bánom: berögződésekkel és hiedelmek) bíró „szerves” képződmény, hogy a törvényszerűségek nem ismerete nem véd meg a törvényszerűségek nem ismeretéből adódó esetleges „balesetek” következményeitől, hogy a hentes és sebész munkájának célja nem azonos… ja, és hogy voltak már akik a múltat végképp el akarták törölni, aztán, ugye (kérdezzék csak meg aput, anyut, apóst anyóst, Y. bátyámat az ellenőrző bizottságban…) – mesélje már el nekik valaki!
Innét folytatjuk…
2007. december 13.: TB vs. TBC
„…Kun Béla repülőgépen menekült az országból.
Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.
A gépet maga a népbiztos vezette.
Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.
Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.
Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.
Karjairól vastag aranyláncok lógtak.
Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű - Patz Károly József - meg is találta.
Legalább a Krisztinában ezt beszélték...”
(Kosztolányi Dezső)
Formátum kérdése. Nem lehet más. Vannak a „kunbélák” és vannak az államférfiak („a többi mind nem az”). Gilbert Keith Chesterton (a nagyon is vérnősző liberálisból lett nagyon is meggyőződéses katolikus nagyon is nagy angol író) egyik művében egy helyütt arról elmélkedik: ugyan mi tette alkalmassá a brit gyarmatbirodalom vezető tisztségviselőit feladatuk ellátására? Mi kell ahhoz, hogy az ember egy gyarmatot eligazgasson? A válasz – Chesterton szerint – pofonegyszerű: arányérzék és valóságérzék (magyarul: műveltség), amelyet a brit gyarmati tisztségviselő-elit az angol közép- és felsőoktatásban sajátított el, ógörög és latin auktorok biflázása közben. Nohát!
No, és akkor még egy műélmény a műveltség mibenlétéről: gyermekkori tévéemlékeim közül elődereng egy mesefilm, amelyben talán Gyabronka József , talán más, vígan dalolta, hogy: „Az én nevem Varga Pál…”. A történet veleje olyasmi lehetett, hogy Varga Pál, a cipész, valószínűleg a királylány kezének elnyerése végett, számos próbát kiáll, mindenféle hétmérföldes csizmákat, csodacipellőket, mifittyfenéket, elkészít, azonban amikor olyan topánkát kellenne suszterolnia, amely három lépéstől elvásik, kudarcot vall. És akkor, fölkeresi őt Furtonfurt, vagy kicsoda, a gonosz kontármanó, aki fölajánlja, hogy a cipésztudományáért cserébe, megtanítja a kontárságra, így ugyan elveszíti a „becsületét”, de elnyerheti a királylány kezét (s, bónusz, még a fejét sem csapják le). Varga Pál rövid időre meginog ugyan (mert nagyon bejön neki a királylány is és az élet is) – itt különféle konfliktusok és akciók következtek a mesefilmben, amelyekre nem emlékszem –, de végülis elüldözi a kísértőt és a bakó bárdja alá hajtja a fejét. De aztán mégiscsak hepiend kerekedik ki a dologból, a fiatalok egybekelnek és mindenki veszettül táncolni és énekelni kezd. „Szerves műveltség”, tiszta tanulság: aki méltósággal viseli sorsát, az elnyeri méltó méltóságát. És tényleg!
Hallom a tévében, hogy a magyar tb-igazgatóság a mai napig nem tud számot adni kábé négyszázezer magyar állampolgár biztosítotti-nembiztosítotti státuszáról, azaz fogalma sincs (a hivatalnak), hogy ezek az emberek élnek vagy halnak – fizet-e vagy fizetett-e valaki utánuk tb-díjat, ha igen, akkor miért nincs nyilvántartva, ha nem fizetett, akkor miért nem, kik ők, miből és hogyan élnek – és, hogy mi is lesz ezeknek az embereknek a sorsa 2008. január elseje után. Varga Pál, a mesebeli cipész, bár valószínűsíthetően nem oxfordi doktor, mégis nyilván azt mondaná erre: Hínye, te, ájjunk meg! Álljunk meg, mert nyilvánvaló, hogy komoly adminisztrációs hiányosságok vannak az államigazgatásban, amelyeket ha nem pótolunk-rendezünk csúfosul visszaüthetnek. Mi több, megkockáztatom, az Állam súlyos törvénysértést követ el, ha az Alkotmányban lefektetett feladatit nem látja el (nemhogy korrektül, de, négyszázezer állampolgár esetben, sehogy).
Akit megtanított a tanítónénije olvasni, az ne legyen rest olvasni:
70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.
70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.
(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.
70/I. § A Magyar Köztársaság minden állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.
Az Alkotmány világosan fogalmaz: minden magyar állampolgárnak joga van egészségügyi ellátásra (is); az egészségügyi ellátás megszervezése állami feladat; az ellátáshoz való jogot az Állam a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerén keresztül biztosítja állampolgárainak. Az állampolgárok (a rendszer fenntartása végett) jövedelmi és vagyoni helyzetüknek megfelelően kötelesek hozzájárulni a közterhekhez. Bármelyik fél fölrúgja ezt a „kölcsönös megállapodást”, alkotmánysértést követ el.
Aki (véletlenül) olvasta „Szív, sűrít, robban, kipufog”-bejegyzésemet, az emlékezhet rá, mit mondott Örkény Antal anno, a Magyar Televízió Tudósklub című műsorában a magyar szociológia elmúlt tizenöt-húsz évének teljesítményéről. (Emlékeztetőül-tájékoztatóul: Örkény véleménye több mint lehangoló.) Annyit beszélnek tudósaink, szociálpolitikusaink, társadalompolitikusaink arról, amiről gyakorlatilag semmit sem tudnak, hogy végül már maguk is hinni kezdenek saját blöffjeikben: információs társadalomról, tudástársadalomról és egyéb nyalánkságokról folyik a (persze, tudjuk) pszeudo-diszkurzus, miközben a társadalom pereméről egyre szélesebb rétegek „töredeznek le” és tűnnek el az „istenhátamögötti” kisfalvak, a városszéli „kertségek”, a „dzsumbujok” és „kültelkek” világában. Hogy milyen túlélési stratégiák tartják is életben ezeket a sokszor sokkalta jobb sorsra érdemes embereket, bizony, már az is megérne néhány „nagyvizsgálatot”, arról pedig, hogy mi lesz a következménye, ha közülük tömegesen esnek ki a szociális és egészségügyi ellátásból, rövidesen „vizsgálatok” nélkül is valamennyiünknek élő (és borítékolom, nem éppen vidító) tapasztalatai lehetnek majd.
2007. december 17-én a Magyar Országgyűlés szavaz az egészségügyi biztosítási rendszer átalakításáról. December 17-én a Magyar Országgyűlés alkotmánysértést követ el. Az új törvény tartalmáról és következményeiről régóta folyik a „kiabálás” (mert vita, ugye, az nincs, nem is volt). Valószínűleg az elmúlt tizenhét-tizennyolc év legnagyobb merényletének elkövetésére készülnek a magyar nemzet (akinek így jobban tetszik: a magyar nép) ellen, amellyel nem kizárhatóan visszafordíthatatlan károkat okozhatnak (úgy szándékoznak kiütni falakat a társadalom épületéből, hogy nem ellenőrizték: nem támasztófalakat ütnek-e ki, amelyek hiányában jön „az égszakadás, földindulás, fejünkön egy koppanás”) – egyes vélemények szerint. (Én ezekkel értek egyet, de ennek most nincs jelentősége.) Mások ellenben féktelen üdvrivalgással fogadják a törvényjavaslatot, mondván: végre-valahára mód lesz arra, hogy egyértelmű és világos viszonyok jöjjenek létre az egészségügy területén, független, profitorientált pénztárak ellenőrizhetik majd az intézmények működését, amik optimalizálhatják majd a biztosítási kiadásokat, ennek egyenes következménye lesz (kell, hogy legyen) az egészségügyi ellátás minőségének javulása. (Ennek az „érvelésnek” szerintem erősen AMWAY-propagandaszöveg íze-bűze van és a logikát is igencsak nélkülözi, de most ez is mindegy.) Ugyanakkor: a Magyar Köztársaság Országgyűlése úgy dönt egy ilyen nagyfontosságú kérdésben, hogy négyszázezer magyar állampolgár biztosítási státusza (az állami adminisztráció elégtelen működése miatt) bizonytalan, tehát 2008. január elsejétől négyszázezer magyar állampolgár egészségügyi ellátás nélkül marad. Milyen kormány a GyF-kormány, ha ilyen kondíciók között is az Országgyűlés elé terjeszti a törvényjavaslatot és milyen országgyűlés a Magyar Országgyűlés, ha ilyen kondíciók között is hajlandó a törvényjavaslatról szavazni?
Formátum kérdése. Nem lehet más. Vannak a „kunbélák” és vannak az államférfiak („a többi mind nem az”). Rózsaszín ridikülök és rózsaszín milliárdok, eus százmilliókból kipuccolt kuplerájok és összevert PSZÁF-elnökök, kormányhű médiasztárok és rendőrterroros nemzeti ünnepek, nyugdíjasokat ölelgető miniszterelnökök és gyilkosok tárgyalásain emberjogi székfoglalókat tartó ügyvédek, che guevara-fantomok és neonáci bohócok… Ugyan már, emberek, testvérek, hagyjuk már! Ha demokrácia, akkor legyen demokrácia! Előbb tessék azzal a négyszázezerrel elszámolni, aztán majd beszélgetünk…
