Blogikus fixáció

Kis KÖZÉL, kis MAGÁNÉL, no meg némi KULTÚRA. De mindenek előtt MÉLTÁNYOSSÁG, ÁLLHATATOSSÁG - és BÉKESSÉG!
 
Ugyanakkor: CETERUM CENSEO CARTHAGINEM ESSE DELENDAM!

bbjnick (meg)írja...

Mélymagyarveszély!!!

A bejegyzések...

...teljes címlistája és leadje megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Az olvasók és kommentelők iránti tiszteletből...

...a blogon előzetes moderációt alkalmazok.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Közösségi blogolás

bbjnick olvassa...

A blog tartalma (Valamennyi bejegyzés)

...

Creative Commons Licenc

Cervantes adaléka a berlini karácsonyi vásári merénylethez

2016.12.21. 05:01 bbjnick

„(...) Valójában a körülmények (...) adják meg minden politikai elv sajátos színezetét, megkülönbözető jegyét. A körülmények alakítanak minden polgári és politikai rendszert az emberiség számára hasznossá vagy kártékonnyá. (...) Vajon pusztán azért, mert a szabadság elvontan szemlélve az emberiség áldásai közé tartozik, jókívánságaimat kell-e kifejeznem az őrültnek, aki megszabadult cellája védelmező rácsaitól és biztonságos sötétjéből, amiért visszanyerte a fény és a szabadság élvezetét? Gratuláljak a börtönéből megszökött útonállónak vagy gyilkosnak, hogy visszanyerte természetes jogait? Ezzel csupán a gályarabságra ítélt gonosztevők és megmentőjük, a metafizikus Búsképű Lovag jelenetét állítanám újra színpadra. (...)” (Burke, Edmund: Töprengések a francia forradalomról... Atlantisz–Medvetánc K., Bp., 1990., 89. - 90. p.) (bbjnick.blog.hu/2016/07/30/_aki_ma_a_nyugati_vilagban_valoban_konzervativ_594)

...A Koránban írva van, hogy a hitetlenek mind idióták. És ha föltesszük a muszlim szemüvegünket, láthatjuk, hogy valóban végtelen Allah bölcsessége, mert, lám, tényleg (idióták).

A muszlim törökök, akiknek Allah megvilágosította elméjét, az ankarai orosz követ gyilkosának szüleit és testvérét is tömlöcbe vetették, mert tudják, hogy a hit egy valóban elszánt harcosát nem rettenti el tettétől, hogy megölhetik, ám az, hogy cselekedeteit szerettein torolhatják meg a hatóságok, minimum elgondolkoztatja.

Egy muszlim szemében, ha mégoly ártatlan és békés lélek is, mint egy ma született bárány, az a tény, hogy az európaiak a 28646-ik iszlamisták által elkövetett tömeggyilkosság után sem értik meg, hogy milyen komoly és végzetes veszélynek vannak kitéve a muszlimok által/részéről, idiotizmusuk és életképtelenségük bizonyítéka --- akik csak azt kapják, ami jár nekik és amit megérdemelnek... (mandiner.hu/cikk/20161220_rajcsanyi_gellert_egy_dodo_elmelkedesei#comment5380989)

„(...)

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlen szabadságát,
akiket erőnek erejével oda vittek, ahová nem akartak menni

Cide Hamete Benengeli, manchai arab író úgy folytatja e fontos, fennkölt, körülményes, kedves és kitalált történetet, hogy a hírneves Don Quijote de la Mancha és fegyverhordozója, Sancho Panza azt látta, azon az úton, amerre mentek, mintegy tizenkét ember jön gyalog - nyakukon egy hosszú lánc -, oly szorosan egymáshoz fűzve, mint valami olvasó szemei, s valamennyiök kezén bilincs van. Két férfiú kísérte őket lóháton, kettő pedig gyalog. A lovasok fegyvere puska volt, a gyalogosoké pedig dárda és kard. Amikor Sancho Panza megpillantotta a csoportot, így szólt:

- Ezek gályarabok, a király kényszermunkára ítélte őket, most mennek a gályákra.

- Kényszermunkára? - kérdezte Don Quijote. - S vajon lehetséges, hogy a király kényszerítsen valakit?

- Azt nem állítom - válaszolta Sancho -, hanem ezeket az embereket gonosz tetteikért arra ítélték, hogy akarva, nem akarva a gályákon szolgálják a királyt.

- Már bárhogy legyen is - mondta Don Quijote -, ezeket az embereket erőszakkal viszik, nem pedig szabad akaratukból.

- Természetesen - felelte Sancho.

- Így hát - folytatta a gazdája - a legkínálkozóbb alkalom tárul fel előttem, hogy hivatásomat gyakoroljam, a kényszert megtörjem, s a nyomorultakat segítsem és gyámolítsam.

- De gondolja meg kegyelmed: a király, aki maga az igazság, az ilyen népség ellen sem erőszakot, sem bántalmazást nem követ el, hanem gonosz tetteikért méltóképpen bünteti őket.

Eközben a gályarabok csoportja odaérkezett, s Don Quijote udvarias szavakkal kérte fel a kísérőket, mondják meg és világosítsák fel, milyen okból vagy okokból viszik ezeket az embereket magokkal, s miért ily módon.

Az egyik lovas őr azt felelte: ezek gályarabok, a király hatalmába jutottak; a gályákra viszik őket; egyebet mondani felőlük se nem akar, se nem tud.

- Én azonban - válaszolta Don Quijote - mindegyiktől magától szeretném hallani részletesen, mi okozta szerencsétlenségüket.

Hogy kívánsága teljesítésére indítsa a kísérőket, a mondottakhoz még több s oly illedelmes szavakat fűzött, hogy a másik lovas őr így válaszolt:

- Nálunk van ugyan minden gazember bűnlajstroma és ítélete, de nincs időnk, hogy előkeressük és elolvassuk; hanem lépjen közelebb kegyelmed, s kérdezze meg őket magukat, majd elmondják, ha akarják; egyébiránt azt hiszem, megteszik, mert az ilyen csőcselék éppoly szívesen beszél gaztetteiről, mint ahogy elkövette.

Don Quijote élt az engedéllyel - bár az sem tartotta volna vissza, ha nem adják meg -, és közelebb léptetett a csoporthoz, megkérdezte az első rabot, mit követett el, hogy ily szomorú sorsra jutott. Ez azt felelte: szerelmes volt.

- Csupán ezért? - kérdete Don Quijote. - Hiszen ha a szerelmeseket gályákra viszik, már én is régen ott emelgetném az evezőlapátot.

- Nem olyan szerelem ez, mint kegyelmed gondolja - felelte a gályarab -, mert én egy fehérnemüs kosár iránt gerjedtem szerelemre, s oly hevesen szorítottam magamhoz, hogy mégse bocsátottam volna el, ha az igazságszolgáltatás erővel el nem veszi tőlem. Tetten értek, kínpadra se volt szükség, kimondták az ítéletet, százat kaptam a hátamra s hozzá még három esztendőt a galérián, ennyi az egész.

- Mi az a galéria? - kérdezte Don Quijote.

- A galéria: gálya - válaszolt a fegyenc, aki mintegy huszonnégy éves siheder lehetett, s piedra-hitai születésűnek vallotta magát.

Hasonló kérdést intézett Don Quijote a másodikhoz is, aki azonban egy hangot sem felelt, hanem szomorú és búskomor maradt; az első azonban így szólt helyette:

- Ez, uram, kanárimadár; más szóval énekművész.

- Hogyan? Hát az énekművészeket is gályára szokás vinni?

- Igen, uram - válaszolt a gályarab -, mert nincs gonoszabb, mint ha az ember kínjában énekel.

- Sőt, ellenkezőleg - mondta Don Quijote -, én azt hallottam: »Dalra kelni annyi, mint a kínt leverni.«

- Itt fordítva áll a dolog - folytatta a fegyenc -, mert aki egyszer énekel, sírhat egész életében.

- Ezt nem értem - mondta Don Quijote.

Az egyik őr azonban ekképp világosította fel:

- Kínjában énekelni ennél az istentelen népségnél annyit jelent, lovag úr, mint a kínpadon vallani. Ezt a bűnöst is kínpadra vonták, s ott bevallotta gaztettét, hogy lókötő volt, vagyis más szavakkal: barmokat lopott; s minthogy maga is bevallotta, hatesztendei gályarabságra ítélték, ráadásul pedig kétszáz botütésre, amit már hátán is hord; egyébiránt azért olyan hallgatag és szomorú, mert a többi zsivány, aki itt vele megy s ott is vele marad, nem hagy békét neki, hanem folytonosan csúfolja és gyalázza, hogy vallott, s nem volt elég szilárd nemet mondani: mert ezek azt tartják, hogy az »úgy«-ban éppen annyi betű van, mint a »nem«-ben, s hogy igen szerencsés az olyan gonosztevő, akinek élete vagy halála saját nyelvétől függ, nem pedig a tanúktól és bizonyítékoktól, s ami engem illet, én azt hiszem, ebben nem is tévednek valami nagyon.

- Magam is úgy gondolom - válaszolt Don Quijote. Aztán odament a harmadikhoz, s attól is ugyanazt kérdezte, mint az előbbiektől. Nagy hetykén így válaszolt:

- Én ötesztendei látogatásra megyek a galériára, mert tíz aranyam hiányzott.

- Szíves örömest adnék húszat is - mondta Don Quijote -, hogy megszabadítsalak ebből a nyomorúságból.

- Ez éppen olyan lenne - válaszolt a gályarab -, mintha valakinek a sík tengeren pénze volna, de azért éhen halna, mert sehol semmi ennivalót nem vehet. Úgy értem, hogyha az a húsz arany, melyet kegyelmed ajánl, annak idején kezemnél lett volna, megkentem volna az írnok tollát, s a prókátorok elméjét úgy megélesítettem volna, hogy ma ott lennék Toledóban, a Zocodover tér közepén, nem itt, ezen az úton, pórázra kötve, mint valami kopó. Egyébiránt jó az Isten; tűrjünk, szót se róla.

Don Quijote aztán odament a negyedikhez, egy igen tisztes arcú férfiúhoz, akinek fehér szakálla egészen a mellére folyt alá. Midőn a kérdést meghallotta, mi hozta ide: sírva fakadt, és egyetlen hanggal se válaszolt: az ötödik elítélt azonban így szólt helyette:

- Ez a tisztes férfiú négy esztendőre megy a gályára, miután megtette a szokott lovaglást a díszruhában.

- Ez, ha jól tudom, annyit jelent - jegyezte meg Sancho Panza -, hogy szégyenbitóhoz kötötték.

- Úgy van - felelt a gályarab. - Azért ítélték el, mert alkusz volt, s mellesleg eleven húsra is alkudott. Más szavakkal azt akarom mondani, hogy ez a lovag kerítő volt, azonkívül még boszorkánysággal is foglalkozott.

- Kár volt boszorkánykodni - mondta Don Quijote -, mert ami a kerítőséget illeti, azért nem érdemelte meg a gályarabságot, inkább a gályarabok fejévé és parancsnokává kellett volna megtenni, mert a kerítőség nem csekélység; okos emberekre kellene bízni, s igen szükséges minden jól rendezett társadalomban. Ezt csak jó családból származott emberek gyakorolhatnák, s még fölöttük is felvigyázókat, ellenőröket kellene tartani, mint más hivatalok fölött, s számukat úgy kellene megszabni s nyilvántartani, mint az alkuszokét a piacon. Így aztán sok bajt el lehetne hárítani, éppen az abból származó bajokat, hogy ezt a hivatalt és foglalkozást balgatag, értelmetlen népség űzi, többé-kevésbé silány asszonyok, éretlen, tapasztalatlan fickók, sihederek, és a legszükségesebb esetben, valahányszor valami ügyesség kívántatnék, csak a szájokat tátják, azt se tudják, melyik a jobb kezük. Bővebben is kifejthetném s okát adhatnám, miért kellene a jól rendezett társadalomban erre az oly szükséges hivatalra az embereket jobban megválasztani; de a hely nem alkalmas. Majd elmondom egyszer olyanoknak, akik segíthetnek a bajon. Most csak megjegyzem, hogy a fehér haj és tisztes arc láttára, s mert a kerítőség miatt jutott ily kínos sorsra, oly szánakozás fogott el, hogy a boszorkányosságról egészen megfeledkeztem, habár azt is tudom, hogy e világon oly boszorkányosság nem létezik, mely mint némely tudatlan ember gondolja, képes volna kényszeríteni az akaratot: mert a mi akaratunk szabad, és sem fű, sem varázslat erőt nem vehet rajta. Az, amit egyik-másik esztelen banya s vakmerő csaló megtehet, mindössze abból áll, hogy kotyvalékokat, mérgeket kevernek, így bolondítják az embereket, elhitetik másokkal: hatalmuk van, hogy ezt vagy amazt szerelemre lobbantsák, holott - amint már említettem - az akaratot nem lehet kényszeríteni.

- Valóban úgy van - mondta a jóképű öreg -, s a boszorkányosságban én csakugyan nem is vagyok ludas, hanem ami a kerítőséget illeti, azt nem tagadhatom. Én azonban azt gondoltam, senkinek sem teszek ezzel rosszat, csak az volt a szándékom, hogy a világ örvendezzék, s békében és nyugodalomban éljen, minden civakodás és gyötrődés nélkül. De ez a jó szándék mit sem használt, s most már mennem kell oda, ahonnan többé sohasem fogok visszatérni, mert nagyon rám súlyosodtak az évek, és a hólyagbaj egy percig sem hágy nyugodnom.

Ezzel aztán sírva fakadt, mint előbb, s úgy meghatotta Sanchót, hogy kebléből egy négyreálost vont elő, s odaadta alamizsnaképp.

A sor legvégén, egy körülbelül harmincéves, igen jó külsejű ember jött, azonban annyira kancsal volt, hogy egyik szeme mindig a másikra tekintett. Bilincsei némileg különböztek a többiétől: oly hosszú láncot viselt a lábán, hogy egész testét átérte, azonkívül két vasgyűrű volt a nyakán, az egyik magán a láncon, a másik pedig egy úgynevezett »felnézz, barátom« volt; erről vasrúd nyúlt alá egész övig, két bilincsben végződött, s ezekbe szorították nagy lakattal a rab kezét, úgyhogy kezét sem emelhette szájához, fejét sem hajthatta le kezéhez. Don Quijote megkérdezte, miért láncolták meg ezt az embert sokkal erősebben, mint a többit? Az egyik őr azt válaszolta: azért, mert ennek egymagában több bűne van, mint a többinek együttvéve, s mert oly vakmerő, agyafúrt fickó, hogy bárha így viszik is, tartanak tőle, hogy mégis megszökik.

- Milyen bűnt követhetett el - kérdezte Don Quijote -, hogy mégsem bűnhődik egyébbel, mint a gályarabsággal?

- Tíz évre megy oda - felelte az őr -, s ez egyenlő a halállal. Szükségtelen egyebet tudni róla, mint hogy ez a jóember az a híres Ginés de Pasamonte, vagyis más néven Ginesillo de Parapilla.

- Biztos úr - vágott közbe a gályarab -, kikérem magamnak a tulajdon- és keresztnevek elcsúfitását. Az én nevem Ginés, de nem Ginesillo, családomé pedig Pasamonte, s nem Parapilla, mint ön mondja. Seperjen csak mindenki előbb a maga háza előtt, ez is elég dolgot ád.

- Csak ne oly fennhangon, címeres gazember - förmedt rá a biztos -, mert úgy elhallgattatlak, hogy nem köszönöd meg!

- Úgy látszik - válaszolt a gályarab -, az ember csakugyan kénytelen oda menni, ahová az Isten akarja; de jöhet idő, hogy megérti még valaki, vajon engem Ginesillo de Parapillának hívnak-e vagy sem.

- Hát nem annak hívnak-e, semmirekellő? - kérdezte az őr.

- Igen, annak hívnak, hanem lesz rá gondom, hogy ne hívjanak így, én tudom, hogyan. Most pedig, lovag úr, ha valamivel meg akar segíteni bennünket, adja ide, s azután menjen isten hírével, mert valóban unalmas már, hogy ennyit firtatja más emberek élettörténetét. Ha pedig az enyémet ismerni akarja, tudja meg, hogy én Ginés de Pasamonte vagyok, az életemet tulajdon ujjaim írták meg.

- Az igaz - mondta a biztos -, csakugyan leírta élettörténetét, úgy, hogy jobban már kívánni se lehet, s elzálogosította a börtönben kétszáz reálért.

- S ki is szándékozik váltani - mondta Ginés -, ha kétszáz aranyért volna is elzálogosítva.

- S talán oly jó? - kérdezte Don Quijote.

- Oly jó, hogy Lazarillo de Tormes és minden ilynemű, eddigelé írt vagy ezután írandó történetek elbújhatnak mellette. S mondhatom kegyelmednek, igaz történet az egész, mégpedig oly elmés, oly mulattató igaz történet, hogy költötteket nem is lehet hozzá hasonlítani.

- S mi a címe annak a könyvnek? - kérdezet Don Quijote.

- Ginés de Pasamonte élete - felelte ő maga.

- S be is fejezted? - kérdezte Don Quijote.

- Hogyan fejezhettem volna be, hiszen még életemnek sincs vége! Azt írtam meg, ami születésemtől fogva történt velem egészen addig, midőn legutoljára gályarabságra vittek.

- Hát már máskor is voltál a gályákon? - kérdezte Don Quijote.

- Isten és a király szolgálatára már azelőtt is voltam négy esztendeig, s már tudom milyen ízű a kétszersült és a bikacsök - válaszolta Ginés -, s nem is bánom valami nagyon, hogy odamegyek, legalább lesz alkalmas helyem, hogy bevégezzem, mert még igen sok a megírnivalóm, pedig a spanyolországi gályákon több nyugta van az embernek, mint amennyi szükséges, habár nekem az íráshoz nem is kell sok nyugalom, minthogy amit írni akarok, könyv nélkül tudom.

- Úgy látszik, ügyes fickó vagy - mondta Don Quijote.

- És boldogtalan - tette hozzá Ginés -, mert a szerencsétlenség rendesen a jeles tehetségeket üldözi.

- Üldözi bizony a gazembereket! - szólt a biztos.

- Mondtam már, biztos úr - válaszolt Ginés -, ne sértegessen; mert az urak nem azért adták magának a pálcát, hogy minket, itt menő szegényeket bántalmazzon, hanem hogy vezessen és oda vigyen bennünket, ahová őfelsége parancsolja. S ha nem, Istenemre! ... De elég, eljön még a leszámolás napja; addig pedig hallgasson mindenki, tegyen jót, beszéljen még jobbat, s most előre, mert már csakugyan elég a fecsegésből.

A biztos felemelte pálcáját, hogy ezzel válaszoljon Pasamonte fenyegetőzésére; Don Quijote azonban közbelépett, s kérte, ne bántsa, mert ha valakinek a kezét így megkötötték, nem lehet rossz néven venni, hogy valamennyire megoldja a nyelvét.

Azután így szólt a láncravertekhez:

- Mindabból, amit tőletek hallottam, kedves testvéreim, azt vettem ki, hogy ámbár bűneitekért fenyítettek benneteket, a büntetés, melyet ki kell állnotok, nem szívesen szenveditek, s igen kedvetlenül és akaratotok ellenére mentek oda, ahová rendeltek; s nem lehetetlen, hogy az a kishitűség, melyet ez a kínpadon tanúsított, a pénzhiány amannál, a pártfogás hiánya a harmadiknál s végül a bírónak ferde ítélete volt az oka minden veszedelmeteknek s csakis így jártatok ily szerencsétlenül, holott különben a részeteken volt az igazság. Minden oly világosan áll immár lelki szemem előtt, hogy azt sugallja, arra int, sőt arra kényszerít, hogy az irányotokban tanúsítandó példával bizonyítsam be, mi végre küldött az ég engem a világra, s miért álltam én abba a lovagrendbe, melybe álltam, s miért esküdtem meg, hogy segítségükre kelek a szűkölködőknek s a hatalmasoktól elnyomottaknak. Minthogy azonban tudom: a bölcsesség egyik szabálya, hogy amit jó szóval elérhetünk, ne akarjuk erőszakkal; én kérni szándékozom az őrző és biztos urakat, legyenek oly szívesek s oldjanak fel benneteket és eresszenek el békével; a király nem fog hiányt látni olyanokban, akik készek jobb ügyben szolgálatába állani, azt pedig nagy kegyetlenségnek tartom, hogy rabokká tegyük azokat, akiket Isten és a természet szabadnak alkotott. Különben, tisztelt őrizők, ezek a szegény emberek tiellenetek semmi rosszat el nem követtek. Maga feleljen mindenki a maga bűnéért; van Isten a mennyben, aki nem hagyja a rosszat büntetlenül, a jót jutalmazatlanul, az pedig éppen nem illik, hogy tisztességes emberek más oly felebarátaiknak hóhérai legyenek, akik semmit se vétettek ellenük. Ezt egész tisztelettel és szelídséggel kérem, s hogy legyen miért köszönetet mondanom, ha teljesítitek. Ha azonban jószántotokból meg nem teszitek: ez a dárda s ez a kard, karomnak hatalmával, erőszakkal fog kényszeríteni benneteket.

- Csókolni való ostobaság! - kacagott a biztos. - Igazán jó tréfa, mellyel uraságod eltalálta szarva közt a tőgyit: azt kívánni, hogy szabadon bocsássuk a király fegyenceit! Mintha bizony hatalmunkban állna elbocsátani őket, vagy kegyelmednek, hogy nekünk ezt parancsolja. Menjen az úr Isten hírével, igazítsa helyre a fején a borbélytányért, és ne keresse a háromlábú kacska macskát.

- Te magad vagy a kacska meg a macska, te bitang! - rivallt rá Don Quijote. A szót nyomban tett követte: oly gyorsasággal rohanta meg, hogy a megtámadottnak még arra sem volt ideje, hogy védelmi állásba helyezkedjék, Don Quijote már a földre taszította dárdájával, rút sebet ejtve rajta.

Szerencséjére jól szemelte ki ellenfelét, mert ez volt a puskás. A többi őr alig tudott hova lenni meglepetésében e váratlan támadásra; mikor azonban magukhoz tértek, a lovasok kardot rántottak, a gyalogosok dárdát szögeztek, s rárohantak Don Quijotéra, aki teljesen nyugodtan várta őket, s bizonyára nagyon pórul jár, ha a láncra fűzött gályarabok a szabadulásra kínálkozó alkalmat meg nem ragadják, és nem törik bilincseiket. A nagy zűrzavarban az őrök hol a bilincseket oldozó fegyencekre, hol az egyre támadó Don Quijotéra rohantak, s így aztán mit sem végeztek.

Sancho Ginés de Pasamonténak segített az oldozkodásban, aki aztán elsőnek szabadult meg bilincseitől, s azonnal rárohant a földre terített biztosra, elvette kardját és puskáját. A puskát hol az egyik, hol a másik őrre fogta; nem sütötte el, de így is csakhamar megtisztította a helyet az őröktől, akik futásban kerestek menekvést, részint Pasamonte puskája, részint a már megszabadult gályarabok kőzápora elől. Sanchót mindez felettébb aggasztotta, mert úgy vélte, hogy a megfutamodottak azonnal jelentik az esetet a Santa Hermandadnak, mely a félrevert harangok jeladására azonnal a fegyencek keresésére kél: közölte is urával ezt a félelmét, s kérve kérte, álljanak odább, s rejtőzzenek el a közel levő hegyes vadon sűrűjébe.

- Jó, jó - mondta Don Quijote -, tudom én, hogy most mit kell cselekedni.

Magához hívta valamennyi szerteszét csapongó gályarabot; a biztost már bőrig kifosztották, most azonban visszatérvén, körülfogták Don Quijotét, hogy mi a kívánsága.

Ő pedig így szólt:

- Tisztes rendű emberekhez az illik, hogy hálásak legyenek a jótéteményekért, a hálátlanság az Istent leginkább sértő bűnök egyike. Ezt pedig azért mondom, uraim, mert saját szemetekkel tapasztalhattátok, mit köszönhettek énnekem. Jótettem díjául azt kívánom, sőt azt rendelem; vegyétek föl a láncokat, melyektől nyakatokat megszabadítottam, s induljatok rögtön Toboso városába, jelentkezzetek ott Dulcinea del Toboso úrhölgy előtt, mondjátok meg néki, hogy az ő lovagja, a Búsképű, köszönti őt; azután pontról pontra beszéljétek el, ami e híres kaland alkalmával történt, míg az oly forrón óhajtott szabadságot vissza nem nyertétek. Ha ezt megtettétek, akkor aztán mehettek, amerre kedvetek tartja.

A gályarabok nevében Ginés de Pasamonte felelt ekképpen:

- Amit nekünk kegyelmed, a mi urunk és szabadítónk parancsol, teljes és tökéletes lehetetlenség teljesíteni, mert mi csoportosan nem járhatunk az utakon, hanem csak egyenként, magánosan, akkor is ki-ki arra, amerre néki legcélszerűbbnek látszik, és ha kell, be egész a föld gyomrába, hogy a Santa Hermandad meg ne találja, mert kétségkívül azonnal keresésünkre indul. Amit kegyelmed cselekedhetik, s igen helyes is lesz, ha megcselekszi, az, hogy a hódolat és a Dulcinea del Toboso úrhölgy előtt való megjelenést változtassa bizonyos számú Üdvözlégyre és Hiszekegyre, amit kegyelmed lelke üdvösségéért mondani fogunk, és ezt megtehetjük akár éjjel, akár nappal, menekülés vagy pihenés közben, békében és háborúban. Azonban azt gondolni, hogy mi készek leszünk visszatérni az egyiptomi húsosfazékhoz, vagyis más szavakkal láncainkat felvéve Toboso felé útra kelni: ez annyi volna, mint azt képzelni, hogy most éjszaka van, holott nem múlt még el reggeli tíz óra, és ezt kérni tőlünk éppen annyi, mint körtét várni a szilvafától.

- Akkor hát esküszöm - kiáltott fel Don Quijote már haragra lobbanva -, te kurafi, Don Ginesillo de Paropillo, vagy mi is a neved, te magad mégy majd lábad közé húzott farokkal s nyakadon minden láncoddal!

A különben sem nagyon türelmes természetű Pasamonte (ki egyébiránt már előbb is látta, hogy Don Quijote elméje nem tökéletes, mert képes volt oly balgatagságra, hogy az ő szabadon bocsátásukat kérje) a támadásra kacsintott egyet társainak, erre a gályarabok olyan kőzáport zúdítottak Don Quijotéra, hogy ha száz keze van, sem tudja pajzsával fedezni magát, a szegény Rocinante pedig oly kevéssé hederített a sarkantyúra, mintha ércből öntött ló volna. Sancho a szamár mögé vonult a mindkettőjükre zuhogó kőzápor elől.

Don Quijote sehogy se tudta úgy oltalmazni magát, hogy - mit tudom én - hány meg hány kavics ne üsse oldalba, mégpedig oly erősen, hogy végre is elterült a földön. Alighogy leesett, a deák mindjárt ott termett, lekapta fejéről a réztányért, három-négyszer jól hátba vágta vele, s ugyanannyiszor földhöz csapta, míg darabokra nem tört.

Megfosztották köntösétől, melyet a páncél fölött szokott viselni, s lehúzták volna még a nadrágját is, ha a lábpáncél meg nem akadályozza.

Sanchótól elvették a szűrét, s majdnem egy ingre vetkőztették. Minekutána pedig egymás közt felosztották a hadizsákmányt, ment ki-ki a maga útján, sokkal nagyobb gondja lévén arra, hogyan rejtőzhetik el a rettegett Santa Hermandad elől, semmint arra, hogy láncát felvegye és Dulcinea del Toboso úrhölgy elé menjen tisztelegni.

Csupán a szamár és Rocinante, Sancho és Don Quijote maradt a harcmezőn: a szamár lekonyított fejjel, elgondolkozva, néha-néha egyet legyintve a fülével, mintha úgy vélné, hogy az imént füle körül süvöltő kőzápor kiújulhat; Rocinante pedig ura mellett feküdt elnyúlva, néhány telitalálat őt is földre terítette; Sancho egy szál ingben a Santa Hermandadtól rettegett, Don Quijotét pedig majd szétvetette a harag, hogy éppen azok bántak így el vele, akiket jótéteményben részesített.

(...)” (mek.oszk.hu/00300/00349/#)

cervantesdonquijotejenekelsoreszenekelsokiadasa1605_ff_457403.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bbjnick.blog.hu/api/trackback/id/tr8712064581

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása