„(...)
<<Rokkantagyú!>>
<<Rühes!>>
Ily szavak röppentek fel.
(...)”
„Nem értenek meg”
Nos, ez egy nagyon régi történet. Néhány napja (talán csütörtökön vagy pénteken) jutott újra eszembe (hogy milyen körülmények között, az talán érdekes volna, de teljességgel lényegtelen). Elmesélem:
– Írtam egy verset – mondta Z. és letette az asztalra a két sopronit.
– Nohát! – mondtam, miközben az egyik üveg után nyúltam.
– A címe: Nem értenek meg – mondta és leült. Majd, sörét megmarkolva, kissé emelt hangon, épp csak annyira, hogy a kocsmazaj ne nyomja el szavait, belekezdett:
Betértem a borbélyhoz és szóltam – szeliden:
„Kérem, fésüljék meg a fülemet.”
A sima fodrásznak jég villant a szemiben
és az arca, mint a körte, hosszú lett.
„Rokkantagyú!”
„Rühes!”
Ily szavak röppentek fel.
Kuncogás közt zúgtak szitok szelek,
és ho-o-o-o-sszan
hahotázni kezdett egy fej,
úgy hintázva ki a tömegből, mint egy megőszült
hónaposretek.
– Z,. ezt a verset nem írhattad te! – mondtam ellent, nyomban, ahogy befejezte.
– Hogy-hogy? – kérdezte döbbenten.
– Én ezt a verset ismerem.
– És ha ismered? Talán azért ismered, mert te írtad.
– De hát az imént mondtad, hogy te írtad!
– Hja, attól, hogy én írtam egy verset, attól még te is írhatsz. Egészségünkre!
– Egészségünkre!
***
Schmidt hadnagy kommentárja: A bejegyzés szerzője nyilvánvalóan arra céloz (bejegyzésében), hogy a megértéshez édeskevés egy doboz kondenzált ábécé-leves.
(A bejegyzés) Innét: magyarido.blog.hu/2009/09/09/nem_ertenek_meg
