„(...)
Szóba került egy közös ismerősük, hogy ki, az most nem tartozik ide. És ezt az alkalmat használta ki Dobrovics, hogy megálljon még a lépcsőforduló előtt.
– Várjál csak. Van az a, várj, van itt még egy közös. Ki is, az a százados? Novák. Őróla azt állítják...
– Ki? – kérdezett rá Szemenyei. – Attól függ, ki állítja.
– A lánya neki. Nováknak. Akinek lett egy gyereke a Jancsitól. Jánostól. Azt mondta, hogy kezelted az anyját, a Zsuzsa állítja, hogy az anyja páciensed volt teneked régebben.
– De mikor?
– Nem tudom, csak még nagyon fiatal asszony volt az a nő. Nováknak a felesége volt már. A Zsuzsa meg kicsi. Akkor.
– Szülést követő depresszió volt. Emlékszem.
– Azt mondták, hogy altattad, és amikor néha magához tért, mindig ott ültél a díványnál, meg a férje, és az meg szidta, csak gyalázta. Aztán a nő visszaájult, és ez így ment sokáig.
– Meg sírt is a férje – mondta Szemenyei.
– Azt ne hidd, hogy magyarázat kéne nekem – nézett rá Dobrovics rokonszenves szemmel. – Mind a kettőnknek jobb, ha tudod, hogy tudom. É tudd meg, tudom az összes magyarázatodat is erre.
– Na, akkor ez nagyon érdekelne tőled.
– Hát kérlek. Azok olyan idők voltak. Ti akkor másztatok ki valamiből, új világ, ami a tiétek lesz, nem másoké. És ahhoz össze kellett tartanotok, Novákkal többek között, Novákné meg hűtlen lett az egészhez. Tihozzátok. De most már más világ van, bár az emberi elme maradt olyan, amilyen, korcs maradt a becslési funkciója, mégiscsak más a világ, és vele változtál te is. Már nem csinálsz ilyeneket.
(...)” (Bereményi Géza: Vadnai Bébi, 2013)
÷ ÷ ÷
Kapcsolódó bejegyzés: http://bbjnick.blog.hu/2014/09/07/_vadnai_bebi_toredek