(E bejegyzés 2009. december 18-án született.)
Olvasom: „Nos, fájdalom, de Szögi Lajos mártírsága kevés volt ahhoz, hogy…”
...Nem nyugodtam meg felismerésemben, némiképp utánajártam, ellenőriztem: guglizásaim igazolni látszanak feltételezésemet...
A www.gondola.hu írja:
„Szögi Lajos nagyobbik lánya azt nyilatkozta nemrég a médiában, hogy a szörnyű tragédia után kicsit – már amennyire lehet – az vigasztalja, hogy édesapja borzalmas halála fölrázta a társadalmat, az embereket figyelmeztette egy iszonyatos veszélyre. A kiváló magyartanárt, aki diákjait és gyermekeit is arra nevelte, hogy ne legyenek rasszisták, fogadják el a más embereket, nos ezt a kitűnő embert brutális módon agyonverték Olaszliszka egyik utcájában 2006. október 15-én, két kislánya szeme láttára. A Szögi család azt reméli, hogy ebből a szívbe markoló példából az ország tanul, és választott vezetői révén megszervezi az ártatlan emberek védelmét.
Évezredekkel ezelőtt egyébként az ilyen esetek megelőzésére, de legalábbis ritkítására hozott létre államokat az emberiség.
Nos, fájdalom, de Szögi Lajos mártírsága kevés volt ahhoz, hogy a Magyar Köztársaság államként működjön. A hatóság gyenge ahhoz, hogy megállítsa az olaszliszkásodás folyamatát.” (1)
Nem vagyok „nagy újságolvasó”, nem töltök naponta órákat azzal, hogy valamennyi számomra elérhető sajtóterméket végigbogarásszam – nincs igényem az efféle „tájékozottságra”. Mégis, mikor a fent idézett gondolás jegyzetet elolvastam, biztos voltam benne, hogy egy hatalmas áttörés tanúja voltam: az úgynevezett „mértékadó” sajtóban (és a gondola.hu-t, bízom benne, ide sorolhatjuk) eddig még soha, senki le nem írta – hacsak nem aljas, gúnyos éllel – Szögi Lajos tiszavasvári tanár halála kapcsán a „mártíromság” szót. (Nem nyugodtam meg felismerésemben, némiképp utánajártam, ellenőriztem: guglizásaim igazolni látszanak feltételezésemet.) Idejegyzem a nevét annak, aki először leírta: Hortolányi Dénes.
Egy régebbi bejegyzésben – az aradi vértanúkra emlékezve (2) –, már írtam a vértanúság fogalmának eredetéről és „profán” alkalmazásáról. Leírtam már, hogy: a vértanúság szakrális fogalom. (3) Profán alkalmazása a kifejezés eredeti keresztény jelentésének téves értelmezéséből vagy tudatos eltorzításából származhat. Így, természetesen, az 1848-1849-es szabadságharc után Aradon kivégzett honvédtisztek sem voltak „vértanúk”. Ugyanakkor magatartásukkal és „sorsukkal” – közülük többek, többször – számos vonatkozásban is „tanúk”, azaz „tanúságtevők” voltak. Számomra akkor, ott a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének Magyarországán mindenképpen. Általuk, történetük megismerése által „megnyílt” előttem a történelem; a róluk (és tőlük) való olvasás elindított bennem egy gondolkodási folyamatot a múltról (aminek kétségtelenül van relevanciája), a múlt és a jelen viszonyáról, hasonlóképpen a személyes és a kollektív, a személy és a hatalom viszonyáról.
Szögi Lajos „szerepének” kimondása, beemelése a „nemzeti emlékezetbe”, ebben az értelemben, legalább olyan időszerű volt, mint amilyen jogos. Szögi Lajos halálával – miként az aradiak –, maga is „tanúvá”, „tanúságtevővé” vált, s – miként az aradiak – maga is egy, a nemzeten elkövetett sötét és gonosz erőszak szimbolikus áldozatává. Szögi Lajos neve megidézi számunkra mindannak a sokszáz-sokezer megölt, megnyomorított és megalázott honfitársunknak az alakját és szenvedését – többnyire idős, önmagukat megvédeni képtelen vagy beteg emberekét és gyerekekét –, akik egy infernális rezsim által megidézett és feltüzelt tébolyhullám áldozataivá váltak [s válnak napjainkban is].
Bejegyzésem címéül a hivatkozott gondolás jegyzet egy mondatát választottam: „Nos, fájdalom, de Szögi Lajos mártírsága kevés volt ahhoz, hogy…”. A szerző a szövegben a mondatot így folytatja: „…a Magyar Köztársaság államként működjön.” Ezzel a megállapítással nehéz volna vitatkozni, hiszen a Magyar Köztársaság nem működik államként. Ugyanakkor – és erről már nem beszél a szerző – e „mártírság” révén félremagyarázhatatlanul és letagadhatatlanul megmutatkozott a valóság igazi arca. Egy „tanúságtétel”, ha valóban az, sohasem több és kevesebb, mint amennyinek lennie kell. Amellett és éppen annyira tesz tanúságot, ami mellett és amennyire tanúságot kell tennie. E tanúságtétel MEGTÖRTÉNT.
***
Megérett az idő, hogy nyíltan beszéljünk, hogy nevükön nevezzük a dolgokat, hogy szembenézzünk az elmúlt hatvan év valós történetével, helyünkkel és szerepünkkel – ki-ki a maga helyével és szerepével – ebben a történetben. Olyan pont ez, ahol a profán és a szakrális már nem értelmezhető egymástól elkülönítve, hiszen napi létünk már nem írható le másként, mint szakrális fogalmakkal. S ha létezésünk kérdései szakrális tartalmakat nyernek, az azokra adott válaszoknak is szakrális válaszoknak kell lenniük. Az aradiak vagy Szögi Lajos „tanúságtétele” csak úgy válik befogadhatóvá számunkra, ha áldozatuknak (4) értelmet tulajdonítunk, s az általuk képviselt értékeket magunk is követjük.
Két válasz létezik. Vagy igen vagy nem.
Folyt. köv.
***
(1) gondola.hu/cikkek/68792
(2) magyarido.blog.hu/2008/10/21/szep_kis_deputacio_megy_az_uristenhez_hogy_a_magyarok_ugyet_kepviselje
(3) [Vértanúság: a keresztény hitért vagy a keresztény erkölcsért vállalt halál. Már a 2. században mártírnak tekintették és mártírként tisztelték azt, aki ilyen halállal halt meg (a ,,mártír” a görög ,,martüsz”: tanú szóból származik). Ez a szóhasználat a Szentíráson alapul, mivel Jézus Krisztusa voltaképpeni ,,hűséges tanú” (ApCsel 1,5; 3,14), a tanítvány azonban nem nagyobb mesterénél. Az általános keresztény hagyomány szerint nem mindig mártírium az, ha az Egyházat üldözik (megnehezítik helyzetét; vö. üldözés, vagy ha zaklatnak egyes keresztényeket (vö. II. vatikáni zsinat, Lumen gentium 42). A vértanúság az Egyház lényegéhez tartozik, mert benne a voltaképpeni keresztény halál, a szabad hittel elfogadott halál jelenik meg, mely szabad hit egyébként rejtve marad minden emberi történés kétértelműsége miatt. A vértanúságban kézzelfoghatóvá válik az Egyház szentsége mint nemcsak szubjektív, hanem Isten kegyelme által előidézett szentség, ami e kézzelfoghatóság miatt a hitelre méltóság elsőrendű motívuma lesz. Ennek alapján azt is megérthetjük, miért tulajdonított a teológiai hagyomány a legrégibb időktől kezdve mindig ugyanolyan megszentelő hatást a vértanúságnak, mint a keresztségnek (vértanúság: ,,vérkeresztség”). A vértanúságnak nem pusztán azért van ilyen hatása, mert a hit és a szeretet aktusaként a szentséget megelőzően is megigazulttá tesz, miként minden hitből és szeretetből fakadó cselekedet. A vértanúság megszentelő ereje bizonyos értelemben szentségi jellegű: a vértanúság valamilyen kegyelemszerű valóság megjelenése, kézzelfogható megnyilvánulása Isten kegyelmi tettének, amit az emberen véghezvisz. (Rahner, Karl–Vorgrimler, Herbert: Teológiai kisszótár. Szent István Társulat, Bp. 1980.; a kiadvány a Világhálón is elérhető: www.ppek.hu/k150.htm)]
(4) [Áldozat: Az áldozat az egyik legrégebbi és legelterjedtebb vallási rítus, amely ennélfogva éppoly sokértelmű és sokféle is, mint minden olyan jelenség, amely a térben és időben annyira áttekinthetetlen vallástörténet körébe tartozik. Az ószövetségi áldozati gyakorlatot, valamint a keresztény szóteriológia és szentségtan szempontjait tekintetbe véve, az áldozat fogalmát legteljesebb alakjában, amely nincs adva minden áldozatnál, nagyjából a következőképpen írhatjuk le: áldozat az az aktus, amelynek során az arra feljogosított személy a kultikus közösség képviselőjeként egy kultikus rítus elvégzésével oly módon változtat át egy érzékelhető adományt, hogy az ezáltal kiválik a profán használatból, bekerül a ,,szent'' kategóriájának hatókörébe és ily módon Istené lesz annak kifejezéseképp, hogy az ember Isten iránti imádatában önmagát adja át a szent Istennek, és mint Isten által elfogadott és megszentelt adomány a kultikus közösség áldozati lakomáján annak jelévé lesz, hogy Isten jóindulatúan akarja az embernek Istennel való közösségét. Épp az Újszövetség számára az egész kultikus folyamat, bárhol történjék is, csak szimbóluma lehet annak, hogy az ember imádata kifejezéseképp az istenszeretetben és felebaráti szeretetben átadja magát Istennek, Ő pedig kegyesen elfogadja ezt (vö. már 1Sám 15,22; Zsolt 40,7; 51,18 és köv.; Iz 1,11; Jer 7,22; Oz 6,6; azután Mt 9,13; 23,19; Róm 12,1; Zsid 10). Ezért a szó szoros értelmében az áldozat mint a vallási aktus kifejezése csak Istennel kapcsolatban elgondolható és megengedhető. A katolikus teológiában vitatott kérdés, hogy az adománynak Isten számára történő átváltoztatása szükségszerűen a ,,lerombolás'', a ,,megölés” jellegét viseli-e magán, ami azt fejezi ki, hogy a bűnös ember halált érdemel, vagy ez csupán másodlagos jegye bizonyos áldozatoknak. Isten imádása, amely az áldozatban kifejezésre jut, mindenkor inkább a tiszta dicsőítés, a hála, a kérés, az engesztelés jellegét ölti, és ez magában az áldozatban is visszatükröződhet. E fogalom dogmatikus alkalmazását illetően: megváltás, kereszt, elégtételelméletek, szentmiseáldozat.(Rahner, Karl–Vorgrimler, Herbert: Teológiai kisszótár. Szent István Társulat, Bp. 1980.; a kiadvány a Világhálón is elérhető: www.ppek.hu/k150.htm)]
***
Schmidt hadnagy ajánlja:bbjnick.blog.hu/2009/02/28/j_a_adaleka_a_ciganykerdeshez
(A bejegyzés) Innét: magyarido.blog.hu/2009/12/18/olvasom_nos_fajdalom_de_szogi_lajos_martirsaga_keves_volt_ahhoz_hogy
***
Apdét vagy kiegészítés, 2014. október 8.:
bbjnick.blog.hu/search?searchterm=cig%C3%A1ny&searchmode=or&submit=Keres%C3%A9s
