(E bejegyzés 2010. március 31-én született.)
A kötcsei dilemma (Bevezetés)
„…miután magyaroknak teremtett az alkotó, legyünk is azok…”
(Széchenyi István)
„Derékig ér a hó,
és ropog, míg fel a hegyre,
Branyiszkóig nem ér a golyó,
közelharcban halunk meg fent a hóban.”
(Cseh Tamás - Bereményi Géza)
Orbán Viktor kötcsei beszédéből (Innét: www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=568&tema_id=28)
„(…)
…amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország. Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot.
(…) …ez a kulturális minőség az, amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon. Valójában tehát a kormányzás célja és feladata – nagybetűvel és egybeírva – Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.
(…)
1994-ben a magyar jobboldal szétesett. (…) 1996-ban adta meg a jobboldal a (…) hatalompolitikai válaszkísérletet, amikor (…) megpróbáltuk létrehozni a polgári szövetséget – (…). Tudni kell, hogy ez két szellemi erő aktív szerepvállalása nélkül nem lett volna lehetséges.
Az egyiket Nemeskürty István tanár úr szimbolizálta, aki a polgári szövetség létrehozását személyesen kommendálta. A hagyományos konzervatív, nemzeti gondolkodású értelmiséget hozta be vagy bátorította arra, hogy lépjen be ebbe a szövetségbe. A másik nagyon fontos szereplő pedig a Magyar Katolikus Egyház volt. A baloldal kritikája, miszerint az ő ízlésükhöz képest szorosabb együttműködés van a jobboldal és az egyházak között, ezen a ponton kétségkívül megáll. 1996-ban nem lehetett volna létrehozni a polgári szövetséget – amely a jobboldali hatalomtechnikai építkezés kiindulópontja volt – a katolikus egyház nélkül. Ha emlékeznek rá, az >>Igazságosabb és testvériesebb világot!<< című körlevelet és a Fidesz >>A polgári Magyarországért<< című vitairatát egyszerre mutattuk be. Emlékszem Nemeskürty tanár úr akkori előadására, amelyben azt mondta, hogy a huszadik század magyar történelmében nem volt példa arra, hogy a katolikus egyház vállalta volna, hogy egy politikai mozgalommal közösen és egyszerre mutat be egy dokumentumot, és hajlandó rögtön egy nyílt párbeszédre, mintegy a másik szereplőt vele azonos súlyúnak – vagy ha ez nem is állja meg a helyét, de mindenképpen legitimnek – elfogadva. A baloldal hatalomstratégiai építkezésére válaszképpen kialakítandó jobboldali menetrend legfontosabb pontjaként így jött létre a jobboldal első sikeres válasza, miszerint egy erős néppártot kell fölépíteni. Ekkor alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, melyet a polgári kormányzás követett, s ezzel párhuzamosan a szövetségből egy erős európai néppárt vált.
(…)
(…) Magyarországon a legutóbbi időkig egy duális párterőtér alakult ki. A duális erőtér természetesen a kultúrát sem hagyta érintetlenül. Nem arról van szó, hogy a kultúra szereplőinek is el kellett helyezkedniük ebben az erőtérben – bár ez is igaz –, hanem elsősorban arról, hogy egy ilyen erőtérnek szükségszerű velejárója az állandó értékvita. Nincs egyetlen olyan közös érték, közös cél ebben a duális erőtérben, amit mind a két fél elfogadna, hanem folyamatos harcok zajlanak a legalapvetőbb kérdésekben is. (…) Állandó értékvitáink vannak. Nemcsak politikai küzdelmek, hanem értékviták is.
(…)
(…) Azt gondolom, hogy a jobboldalnak érdemes megvitatnia (…) a következő időszakban, hogy hosszabb távon, tizenöt-húsz év távlatában milyen politikai erőtérben látja az ország érdekeit leginkább biztosítva. Jómagam ebben a vitában azt javaslom, hogy az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válasszuk, ne a másik féllel folytatott folyamatos és állandó küzdelem határozza meg gondolkodásunkat, hanem bizonyos nemzeti ügyek meggyőző erejű képviselete. Természetesen verseny lesz, és a végén a választók fognak dönteni. A kérdés csak az, hogy milyen alternatívát kínálunk. A kétpártrendszer folytatását egy duális erőtérben állandó értékvitákkal, vagy azokat megfelelő helyre irányítjuk, és egy nagy kormányzópártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő magatartását, céljait jelenítjük-e meg a közvéleményben.
(…) Az elit irodalom (…) nagyon világosan megmondja: ahhoz, hogy az elit teljesíthesse a kultúrateremtésen keresztül fennálló kötelezettségét, néhány létformát nem választhat – már amennyiben szépen, nemesen és választékosan kíván élni. Ez az a minta ugyanis, ami kívánatos lenne, ha a társadalomban elterjedne. Szépen, nemesen és választékosan márpedig nem lehet élni, ha az elit az önteltség állapotában van. Akkor sem, ha az önelégültség, akkor sem, ha a törtetés állapotában van, akkor sem, ha az állandó támadás, vagy éppen a szorongás állapotában leledzik, s akkor sem, ha a számonkéréstől való félelem, az önvédelmi reflexek vagy az állandó önigazolási kényszer határozza meg mindennapjait. Ezt mind el kell kerülni. Úgy gondolom tehát, hogy a következő kulturális kormányzatnak az a dolga, hogy a magyarországi kulturális elit számára ezeket a létformákat elkerülhetővé tegye, és a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételeket megteremtse és biztosítsa.”
L. Simon László – O. V. beszédére írott – válaszából (Innét: www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=678&tema_id=29)
„(…)
A szocialisták sem a diktatúra idején, sem azóta nem értették meg, amit Bibó leírt az Orbán által is idézett Elit és szociális érzék című művében: >>Abbéli igyekezetünkben tehát, hogy fegyelmezett s az értékesség szempontjából erős ellenőrzés alatt álló eliteket – aminek legjellemzőbb példái a világnézeti diktatúrák egységpártjai – hozzunk létre, teljességgel megfeledkezünk arról, hogy az új elitnek nem elég fegyelmezettnek lennie ahhoz, hogy termékenyen működni tudjon, mert elfogulatlanság nélkül egész működése alig haladhatja túl a külső társadalmi cselekmények vezetését, a puszta hatalomgyakorlást és hatalomdemonstrálást.<< Az elfogulatlanság, ami nem egyenlő a semlegességgel vagy a függetlenséggel, olyan erény, ami nélkül az elit nem tudja teljesíteni kultúrfeladatát, azaz azt, >>hogy az emberi élet helyes élésére s az emberi szükségletek mélyítésére és finomítására példákat adjon<<. Ehhez viszont új, polgári kultúrpolitika kell, aminek a zászlaján a következő fogalmaknak kell szerepelniük: minőség, szabadság, közösség, hagyomány, örökség.”
Lánczi András – O. V. beszédére írott – válaszából (Innét: www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=714)
„(…)
(…) A szerző szerint a kultúrát az elit teremti mintaadással. Csakhogy az elit nem egységes, viszont minden tekintetben elvesztette a tekintélyét: a gazdasági elit éppen leszerepelt (>>a gazdasági elitre a magyar közösség e pillanatban nem néz fel<<), ám a kulturális elit sem élvezi a bizalmat (>>a társadalom kevésbé várja az emberi értékesség kritériumának meghatározását tőlük<<).
Konklúzió: jelenleg nincs tekintéllyel bíró elit, mivel hiányzik egy elfogadott >>értékelési rend<<, melyet sem a múltból, sem máshonnan nem szerezhetünk meg. Egyetlen mértékadó, aktív erő maradt: a politikai teljesítmény. Emiatt >>politika és kultúra elkerülhetetlenül kapcsolódik egymáshoz<<. E tételen áll vagy bukik az érvelés. Mert mit jelent politika és kultúra összekapcsoltsága? Azt, hogy egy új elitre van szükség, egy olyan mainstream elitre, amelyre alapozni lehet a sikeres kormányzást. A neoliberális elit által kínált minták és értékek >>kudarcba vezették Magyarországot<<. Orbán hosszan elemzi azt a >>hatalompolitikai rendszert<<, amelyen a neoliberális kormányzás alapult. Két pillérét nevezi meg a megbukott neoliberális rendnek: az individuum és a közösség közötti viszonynak az individuum irányába való megbillenését és a >>tudományos kapitalizmus<< bukását, ami a piac mindenhatóságába vetett hitet jelentheti.
Megítélésem szerint a szerző félreérti az individuum szerepét a mai társadalomban, mivel arra utal, mintha ez vezetne a közrend fölbomlásához. Ez követhetetlen gondolat. Viszont azt meg kellene engedni minden embernek, hogy morális döntéseket hozzon – ez viszont feltételezi az individuum tiszteletét és az erkölcsi szabályok egyértelműségét (azaz a közösség mit helyesel, mit büntet). Morál és erkölcs fogalmának összekeverése hívta elő például Nádas Péter makacsul ismételgetett rögeszméjét, miszerint egy társadalom nem lehet morális válságban, csak az egyén.
Ez trivialitás, mert morális döntést csak egyének hozhatnak. Viszont erkölcsi válságban nagyon is lehet egy közösség, ha nem képes egyértelműen hirdetni, milyen normákat, szabályokat fogad el. Morális döntések alakítják ki egy közösség kulturális mintáit, nem a politika – az államilag garantált nevelésen-oktatáson keresztül avatkozhat csak be a kultúrába. Nevelni viszont az tud, akinek van elképzelése, eszméje arról, hogy mire akar nevelni. Mivel egy demokráciában minden politika, a kultúrát is átszövi a politika, vagyis az értékviták, mert versengő erők alkotják a demokráciát. De a politikának folyamatosan önuralmat kell gyakorolnia, mert a kormányzást biztosító elit csak a mértékadó morális döntéseken alapulhat. Kiemelt helye van a politikai elit morális döntéseinek, azaz hogy képes-e, akar-e mintát adni jogkövetésből, önuralomból, mérsékletből. Ez a kormányzás sikerességének legfőbb kulturális feltétele.
(...)”
Hát, íme, kedves Olvasó, ez volna a kötcsei dilemma.
A fenti idézeteket számos barátomnak, ismerősömnek elküldtem (emilben) és kértem, hogy mondják el véleményüket a dilemmáról. Amíg a válaszok beérkeznek, addig talán (valamennyiünk épülésére) hallgassuk meg Cseh Tamás és Bereményi Géza Branyiszkó c. dalát.
Átkelés a stureci hágón (Keiss Károly festménye nyomán)
www.youtube.com/watch?v=W3tp_AzzS4I
Branyiszkó
Fuss Branyiszkóig!
Fuss Branyiszkóig!
Zuhogott a hó vasárnap délelőtt,
sohasem láttam még ilyen időt,
a házat belepi,
az utcát belepi,
a csizmát belepi,
mindent eltemet a hó,
bent húzd ki ezt,
vacogd át ezt az időt,
bent Branyiszkónál.
Te fuss csak katonám,
csak most juss el Branyiszkóig,
és egy gyönyörű kézitusán
közelharcban halhatsz meg Branyiszkónál.
Csak fuss a hóban el,
s ha közben a golyó nem ér el,
majd egy gyönyörű kézitusán
közelharcban halhatsz meg fent a hóban.
Derékig ér a hó,
és ropog, míg fel a hegyre,
Branyiszkóig nem ér a golyó,
közelharcban halunk meg fent a hóban.
Hej, Szűzmáriám!
Hej, Szűzmáriám!
Hallgasd, hogy ropog,
hallgasd csak, hogy zizeg,
milyen, milyen puha,
végül lecsukod a szemed,
bent húzd ki ezt,
vacogd át ezt az időt,
bent Branyiszkónál.
Te fuss csak katonám..
A szöveg forrása: www.cseh-tamas.hu/index.php?menuid=mh_2&itemid=mh_2_1&contentid=s_l7d27
E bejegyzés innét: magyarido.blog.hu/2010/03/31/a_kotcsei_dilemma_bevezetes
***
Apdét vagy kiegészítés, 2010. április 1.:
Csutakaszürkeló blogger kapcsolódó bejegyzése itt: magyarido.blog.hu/2010/03/19/etimologia_1
***
Kötcséről a bbjnick.blog.hu.hu-n: bbjnick.blog.hu/search?searchterm=k%C3%B6tcs&searchmode=or&submit=Keres%C3%A9s
