bbjnick (meg)írja...

Sofi Oksanen igazsága — és a mi igazságunk

2016.11.12. 11:11 bbjnick

Veiszer Alinda megmondóműsorában (Alinda) megállíthatatlanul szállítja az izgalmasabbnál izgalmasabb kontenteket. Miután kínos érzéketlenséggel és leplezetlen rosszindulattal végigharapdálta Bodrogi Gyulát (bbjnick.blog.hu/2016/11/01/es_mindig_van_melyebben_117), amit ő buddhai derűvel tűrt, most Sofi Oksanen finn írónőből hozta ki látványos értetlenségével és felkészületlenségével a legtöbbet, mi kihozható.

Sofi Oksanenről semmit sem tudtam és sokkal Veiszer Oksanen-interjúját megtekintve sem lettem okosabb. Oksanen egy negyvenes évei elején járó professzionista (dramaturg végzettségű) finn írónő, aki ma a nyugati multináci-multikulti irodalom-ipar egyik jól futó szériaterméke. Soha egy betűt nem olvastam tőle, eszembe nem jutna művei minőségét vitatni, csak konstatálom, hogy ami a legkevésbé hangsúlyos fellépésében-szavaiban, az író volt. Provokatív megjelenése (extrém arcfestése, műhaja, öltözködése), sablonos szabadságjogista, emberijogista, nőjogista stb. deklarációi, nyilván, könyvei minél nagyobb példányszámú eladását szolgálják. És mindez nem túl érdekes, mondhatnánk, ismerjük, ismerjük ezt. Ám Alinda, bármennyire is nem állt szándékában, bénázásával csak kipiszkált belőle valami érdemit!

A (természetesen) minden kétséget kizáróan a legmesszebbmenőkig européer, haladár és politikailag korrekt Sofi Oksanen, akit mély aggodalommal tölt el Magyarország, a szabadságjogokat és a szólásszabadságot veszélyeztető önállóskodása-különutassága-nemzetieskedése (illiberalizmusa), a Veiszer Alindával folytatott, úgy a néző, mint számára fárasztó beszélgetés vége felé, vett egy mély lélegzetet és kimondta: sokszor és sok helyütt kinyilatkoztatott olthatatlan Oroszország-ellenességének fő forrása, hogy a jelenlegi orosz rezsim történelmileg tudatos politikát folytat és múltképét propagandaeszközein keresztül agresszíven terjeszti külföldön is, holott „minden nemzetnek joga van a saját történelmét megírnia”. És milyen igaza van! Oksanen, aki a Szovjetunióban született észt anya és finn apa gyermekeként és akinek számos felmenője esett áldozatául a kommunizmusnak, aki gyerekként, már Finnországban élve megtapasztalta, hogy a Szovjetunió szomszédsága miatt (mint azt a Csinibaba című filmből tudhatjuk, a „Majdnem-Nyugat, Észak-Nyugat” Finnországban) tabutémának számított az „észtkérdés”, érthetően reagál felhorgadó nemzeti önérzettel arra, ha mások, „kívülről” próbálnak sugallni vagy egyenesen oktrojálni olyan múlt- és önképeket, amiket ő (finnként, észtként, finn-észtként) nem tud és nem is akar a sajátjának érezni. Egy kérdés azonban mégis felmerült (és maradt) bennünk:

De, kedves írónő, ugye, ennek a jognak nem az az ára, hogy mások hasonló jogát kétségbe vonjuk, elvitatjuk vagy megtagadjuk?

oksanen_sofi_alindashow_foto_2016_457233_ff_bbjnckblghz.jpg Veiszer Alinda Oksanen-interjúja a hírTV honlapján is megtekinthető (amíg megtekinthető): hirtv.hu/alinda/sofi-oksanen-1370408

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

„Az óceán”

2016.11.03. 23:59 bbjnick

1 „talált szöveg”

„(...)

Megértem, Verának sem könnyű, de hát mit tehetek? Az isten irgalmazzon nekem, néha félek, hogy kezet emel rám – mondjuk, fejbe vág egy kalapáccsal, amíg alszom. És nem azért, mert én vagyok én, hanem csak mert férfi vagyok. Néha azt kell gondolnom, hogy a mai nők a világtörténelem legnyomorúságosabb teremtményei. Úgy értem, ott fuldokolnak az óceán kellős közepén. Például rajtakaptam, hogy Pete Barnstable-lel nyalják-falják egymást a spájzban. Azon az estén, mikor elveszítette a fülbevalót, és én megjöttem Minneapolisból. Szóval mikor hazaértünk, és még nem vettem észre, hogy az egyik fülbevaló nincs meg, előálltam, hogy mit jelentsen ez az entyempentyem Pete Barnstable-lel. Erre ő – nagyon emancipáltan – kijelenti, hogy egy nőtől nem várható el, hogy beérje egyetlen férfi hódolatával. Erre én megkérdezem, hogyan értsem ezt, ez az elv rám is vonatkozik-e? Ha ő kikezdhet Pete Barnstable-lel, én miért ne vihetném ki Mildred Rennyt a parkolóba? Mire ő kijelenti, hogy én mindenféle szennyes dolgot magyarázok az ő szavaiba. Ha ilyen mocskos a fantáziám, neki kár velem szóba állni. Ezek után vettem észre, hogy elvesztette a fülbevalót, itt jön az, hogy milyen hideg kő a zafír, utána meg...

(...)” (Cheever, John: Az óceán (1964). In: A vörös bútorszállító kocsi. Elbeszélések. Európa Kk., Bp., 1983., 321. – 322. p.)

cheever_john_az_irogep_elott_1964_457306_ff_bbjnckblghz.jpg

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

És mindig van mélyebben!

2016.11.01. 13:01 bbjnick

Tegnap este történt.

Ártatlan egykedvűséggel leültem a tévé elé, átfutottam a kínálatot és megakadt a szemem egy előzetesen: a hírTv épp rövidesen kezdődő, Alinda című műsorát promotálta, amelyben a műsor névadó műsorvezetője, Veiszer Alinda, Bodrogi Gyulával beszélget (majd). Nem bánom, gondoltam, zárjuk a napot egy kis Bodrogival. Kidöcögtem a konyhába teát főzni és mire visszatértem kedvenc kiült fotőjömhöz már futott is az Alinda műsorfőcíme.

A beszélgetés a szokásos mederben indult, Bodrogi kedélyes színészsztorizásba kezdett, de nagyjából az ötödik percnél már becsapódott az első adag fekália: Veiszer Alinda a Bodrogi által mesélt történetet, mint a színész anyagiasságának, pénzéhségének illusztrációját értelmezte és ekként kommentálta. És innéttől kezdve, a hátralévő szűk háromnegyed óra arról szólt, hogy a szituációt egyébként bravúrosan (illetve még ennél is jobban: nagyon elegánsan és udvariasan) kezelő, zavarba hozhatatlan Bodrogi Gyula megnyilvánulásaira hogyan tud a műsorvezető minél értelmetlenebb, képtelenebb és sértőbb módon reagálni — egy pillanatig nem hagyva kétséget, hogy célja vendége (akár alpári) inszinuálása. Veiszer ebben a műsorban egy a közönségességig primitív és az ostobaságig gonosz nő arcát mutatta (hogy valójában ilyen-e vagy sem, érdektelen, mivel a néző nem miatta, hanem beszélgetőtársai miatt ül a képernyő elé), aki azon igyekszik (azzal tetszeleg maga és mások előtt?), hogy lelkének minél üresebb és sötétebb bugyrait villantsa meg nyilvánosan egy közismert, közkedvelt és komoly tekintéllyel rendelkező művész megalázása végett.

Bő negyven éve tévézek (ú. é.: nézek tévét), láttam egyet s mást, de olyan kellemetlen érzéseket, mint a tegnapi Alinda Show, még egyetlen kulturális műsor sem ébresztett bennem. Bodrogit (mint embert és mint művészt) valószínűleg nem sikerült megsebeznie Veiszernek (nem kimondottan az a sebeződő típus), engem, a nézőt (mint nézőt), azonban igen. S nem tudok és nem is akarok átlépni azon a kérdésen, hogyan tekint az a (kulturális) újságíró (televíziós műsorvezető) a közönségére, aki ilyen gyalázattal kínálja meg?

Gondol! Gondol! Gondol!

Veiszer Alinda ámokfutása a hírTV honlapján is megtekinthető (amíg megtekinthető): hirtv.hu/alinda/bodrogi-gyula-1361388

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

„Tüzet viszek”

2016.10.28. 05:21 bbjnick

1 „talált szöveg”

„(...)

MÁTÉ
Van bűn? Maga szerint van?

ÉVA
Amikor elkövetjük – nincs. Amikor bűnhődünk érte – volt.

(...)” (Hubay Miklós: Tüzet viszek (Tragédia három felvonásban) — dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000007345&secId=0000792692&mode=html#Hubay_Miklos-Gim_a_fekete_csalitban-01040)

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

Licence to kill

2016.10.24. 23:59 bbjnick

I. Licence to kill

Idézek 2 párbeszédből 1 kommentsorból (mandiner.hu/cikk/20161015_molnar_reka_a_szivunk_megszakad_az_ehezo_gyererekert_a_sajat_magzatjainkat_meg_siman_megoljuk):

– A művi abortusz alanyi joggá tételéből logikusan következik az eutanázia legalizálása (Belgiumban már beteg gyerekeket is gyilkolnak, emberi jogaikra hivatkozva). Szerinted, mi ez, ha nem az önzés non plus ultrája? Európa önmagát ítélte halálra és a végrehajtás folyamatban.

– Szerintem az abortuszból NEM következik logikailag az eutanázia — legfeljebb politikailag. Ugyanis az abortusz párti érvelés szerint a magzat három hónapos koráig nem „élőlény”. Eutanázia során pedig egy „élőlény” fejezi be az életét. A kettő teljesen más logikán alapul. És nagyon messze is van egymástól. Az eutanáziánál mégiscsak a kérvényező végez saját magával! Ez számomra egyébként elfogadhatóbb is az abortusznál.

– Ha a magzat nem élőlény, akkor mi? Mennyivel kevésbé az, mint egy magatehetetlen gyerek vagy felnőtt? Nem az élőlényen van itt a hangsúly, hanem a döntőképességen. A magzat, ugye, nem tud véleményt nyilvánítani a saját kivégzéséről, egy beteg (elvileg) tud. Egyébként az eutanázia fogalma nem kötődik az „önkéntességhez”. Eutanázia az is, amikor egy öntudatlan beteget „lekapcsolnak a gépről”. A probléma ott van, hogy mennyire önkéntes annak a halála, aki olyan kínokat él át, amelyek lehetetlenné teszik számára a szabad döntést? Voltak neked már olyan fájdalmaid, hogy ha megkérdezték volna, a haláloddal megszabadítsanak-e tőle, igent mondtál volna? Nekem már voltak. És nem az én döntésem lett volna, hanem a rajtam eluralkodó fájdalom diktátuma. Ma már gyerekeken is hajtanak végre eutanáziát, pedig egy gyereknek nincs halálképe, fogalma sincs a halálról; hogyan hozhatna így „felelős döntést”? Az eutanázia semmivel sem kisebb visszaélés, ad absurdum, gyilkosság, mint egy művi terhességmegszakítás.

– Magánügy, belepofázás nincs.

– Licence to kill, *******?

– Nem azt írtam. A csekély szintű érthetőség kedvéért még egyszer: Magánügy, belepofázás nincs, a tefélédnek főképp.

– Oksi, ha téged gyilkolnak, ígérem, passzívan fogom szemlélni!

II. Felelős(ség)ek

Idézek 2 párbeszédből 1 kommentsorból (mandiner.hu/cikk/20161021_antoni_rita_megkeresztelni_eltemetni_elnevezni):

– A szexuális erőszak útján fogant és a rendellenesen fejlődött magzatnak nincs joga élni? Mi a bűnük?

– A szexuális erőszak áldozatául esett nőnek kötelessége megszülnie az erőszaktevő utódát, mert különben bebörtönözzük? Mi az ő bűne?

– Ha megöli vagy megöleti a magzatát, akkor gyilkosság.

– Mi az a bűne, amelynek megtorlásául köteles a testéből táplálni az erőszaktevő utódát, amely idő alatt pl. nem szülhet annak gyereket, akinek horribile dictu szeretne?

– Magának nincs gyereke.

– Magának nincs válasza.

– Tehát nincs. Ha volna gyereke, értené a válaszom.

– Nekem van. (...) Az erőszakban fogant magzat sorsáról hadd döntsön a meggyalázott anya!

– Nem a magzat gyalázta meg. Az erőszak útján fogant magzat ugyanolyan magzat, mint a nem erőszak útján fogant. Ugyanúgy lakja be az anyja méhét, ugyanúgy kommunikál és ugyanúgy jön világra. És ugyanúgy élni akar.

– Ez mind igaz, de nem sokat számít. Az erőszak tényét nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Minden erőszak hatására tett vallomás, szerződés, egyezség, ígéret, akár bűncselekmény felmenti az erőszakot szenvedőt a felelősség alól.

– Azt hittem, már megbeszéltük, hogy nem a magzat erőszakolta meg az anyját, úgyhogy felelőssé sem lehet tenni az erőszakért — pláne, meggyilkolni nem!

– Felelős azért a magzat, ha méhen kívül ágyazódik be petesejt korában? Akkor nem lehet emiatt abortálni. Meg kell várni az események természetes lefolyását.

– Egy: a magzat nem felelős azért, ha méhen kívül ágyazódik be. Kettő: ez orvosi és nem etikai kérdés. Ha a magzat közvetlenül veszélyezteti az anya életét és így mindkettejük élete veszélyben van, akkor, nyilván, az anya életének megmentése az egyetlen értelmes döntés. Ebben az esetben az etikai aspektus az, hogy két egyenrangú személynek tekintem-e az anyát és a magzatot vagy sem. Hasonló a helyzet egy tömegbaleset esetén is: az orvosnak ott is el kell döntenie, kinek a mentését kezdi meg, sorrendet állítva fel ezzel a sérültek között, ad absurdum, egyeseket halálra ítélve.

– Meg kell várni tehát a közvetlen életveszély beálltát, amelynek az elhárítása jobb esetben az anya termékenységének súlyos károsodásával jár, rosszabb esetben meg a közvetlen életveszélyesség fogalmi lényegének megfelelő kimenetellel?

– Mondom, hogy ez orvosi kérdés. A páciens, nyilván, az orvos véleménye alapján hoz döntést (ha, esetleg, bizalmatlan, akkor több orvos véleménye alapján). Az etikai aspektus az, hogy az orvos hogyan mérlegel.

– És aztán mit csinál a döntésével, ha a lehetséges büntetőjogi következmények miatt nincs orvos, aki elvégezné a beavatkozást?

– Ezt már szerintem többször megtárgyaltuk. A liberális szabályozás pedig azt eredményezi, hogy, a lehetséges büntetőjogi következmények miatt, „beavatkoznak”, ha kell, ha nem. Érdemes volna megnézni a különböző művi abortusz-szabályozású országok statisztikáit: így látatlanban fogadni mernék, hogy több magzat hal meg a liberális szabályozás következményeként, mint ahány várandós nő az indokolt beavatkozás, a szigorú szabályozás miatti elmaradása miatt.