„A szörny patája átüti a padlót, mire valaki elsírja magát.” (Kiszolgál és kiszolgáltat és ami utána következik 2.)
„Egy tökéletes körön, vagy még inkább
egy tökéletlen oválison át
nézi Isten a szörnyet. Millió
arc, kéz, köröm egyvelegét.
A háttérben hosszú és néma ágy;
közönséges párna és paplan.
A szörny patája átüti a padlót,
mire valaki elsírja magát.”
„Vruuuum-a, vruuuum-a, va-va-va-vruuuuuuuuuuuuuuuuuum!...”
...Ott ültünk egy halványzöld műanyag-borítású mocskos kocsmaasztal mellett, amiről már egy jóideje a piroskockás viaszosvászon terítő is hiányzik – értsd: nekünk már az sem jár –, előttünk egy-egy üveg ó’csó sör, kinyúlt pulcsink, kopott zakónk mellkasán, vállán, hátán kimoshatatlanul, kikefélhetetlenül ott negyven év minden taposásának a nyoma – beazonosítható talpnyomok – és Z. „újelitről” értekezik. Néztem Z.-t; mellette jobbra senkit sem láttam ülni, mellette balra senkit sem láttam ülni; ugyan, mit tudhat ő, mit láthat ő, amit én még nem tudok, nem látok?...
...Ami ránk nézve itt és most különösen érdekes az Széchenyi bűnről alkotott fogalma (neki volt olyanja is!). Amit ő tudott (és amit mi is, bármennyire is rejtőzködünk, hárítunk, alakoskodunk vagy akár rúgkapálunk ellene, tudomásul kell, hogy vegyünk): a részvétlenség bűn (s őrületében, mert kétségtelenül megőrült, összeomlott a rá nehezedő nyomás súlya alatt, éppen részvéte, felelősségtudata túlhangsúlyozásával próbálja útját állni saját és nemzete tragédiának). Meglehet, olyan régen hallgatjuk már az „egyénelvű társadalom” aberrált himnuszait, hogy el sem gondolkodunk tartalmukon. Pedig ha a részvétet likvidáljuk az egyéni és a közösségi „tudatból”, akkor (kétségtelenül) a felelősségtudat is vele vész, no, és annak következményei már igen kínosan érintik a közösség egészét. Bárki bármit is mondjon, felelősségérzet nélkül nemigen van bűntudat, a bűntudatra való képesség nélkül nemigen működik a jogérzék, ha pedig ki-kihagy a polgárok jogérzéke… Ugye?!...
„Az elmúlt esztendő, s napjaink történéseinek fényében: Viktor csak Győző maradt, de nem volt képes fellépni Nemecsek Ernő erkölcsi magaslatára...”
„A nemzeti együttműködés rendszerének éppen az az ereje, hogy a településeket és az ott élőket bizonyos fokig még a saját vezetőik alkalmatlanságától, szélsőséges politikájától is képes megvédeni; a gyöngyöspataiaknak nem kell félniük: a kormány nem hagyja magukra őket.”
„Magyar Katolikus Lexikon > H > hatalom
(...)
A ~ erkölcsi értéke. A ~ önmagában erkölcsileg közömbös, nem jó és nem rossz: minőségét attól kapja, aki él vele. Maga a ~ra törekvés jó, mert az ember istenképisége mutatkozik meg benne az uralkodásra szóló parancsnak megfelelően (Ter 1,28-29). Rosszá válik a törekvés a ~ gyakorlására, ha a cél, amit megvalósít, nem illeszkedik az erkölcsi rendbe, azaz sérti az isteni törvényt és mások szabadságát. Az ilyen hatalom valójában →hatalmaskodás, mely erőszakot vesz embereken és dolgokon egyaránt, s a »hatalmi politikában« és a »hatalmi államban« testesül meg. - A ~ birtokosai ki vannak téve a kísértésnek, hogy kíméletlenné, személytelenné, gátlástalanná váljanak. Ezért mindig feladat a ~ fölötti uralkodás. A ~ csak akkor tartható féken, ha korlátozza az erkölcsi alapokon álló →jog, a személyi méltóságból fakadó szabadság , s nem egy kézben van, hanem megosztott (→hatalmi ág) és a kisegítés elvéhez igazodik (→szubszidiaritás). - Sajátos nehézség, hogy a gazd. és pol. ~ mindig támadóan lép föl a ~ egyéb viselőivel szemben, uakkor természete szerint közcélok megvalósítására van rendelve. Ez az elesett emberi természetből (→áteredő bűn) fakadó állapot csupán a ~ fékentartásával nem oldható meg. - 6. Az ikgr-ban a ~ jele a fölemelt →kéz. _nbsp; **
(...)”
A vonat a nyílt pályán megállt és jó órát vesztegelt: így vártuk meg, míg a vihar elvonult felettünk. A ...-i szanatórium parkja özönvíz utáni állapotokat mutatott, mindenfelé elázott, széltépett leveles gallyak hevertek, az öreg fákról karvastagságnyi törött ágak lógtak, még a kavicsos sétányokat is vékony, összefüggő víztükör borította. A szanatórium földszintjén és első emeletén, bármerre néztem, mindenfelé takarítók, ápolók és munkárafogható betegek szorgoskodtak, a csukott ablakok résein is átfolyó, becsorgó felhőszakadás által elárasztott folyosókon, szobákban próbálták összegyűjteni, feltörölni a vizet. A második emeletig még nem jutottak el, mert mikor Z. szobájába léptem, ott is küszöbmagasságig érő, összefüggő pocsolya fogadott. Z. az ágyán ült – két meztelen (szakadt, feslett, féligleválttalpú kínai papucsba bujtatott) lábfeje a szobányi tócsában ázott – és maga elé meredt. „Szerbusz, öreg, megfázol!”, köszöntöttem és még azt is megjegyeztem, hogy „B*szod, szerintem valaki itt nagyon h*lye! Nem volna ésszerűbb fentről lefelé haladva összetakarítani a vizet, mint így, lentről felfelé?”. „Cső! Gyere be!”, válaszolta. Leültem a Z. ágyával szemben lévő üres ágyra és ismét figyelmezettem (Z.-t), hogy ha nem „teszi föl” az ágyra a lábait, akkor ramatyul megfázhat. Második figyelmeztetésemre eleget tett kérésemnek, maga alá húzta lábait, törökülésbe helyezkedett el ágyán. Magam úgy segítettem magamon (úgy védtem meg cipőimet az átázástól), hogy ültömben bal cipős talpamat megtámasztottam a vaságy egyik lábának keresztmerevítőjében, jobb lábamat pedig átvetettem bal térdemen. Hogy kényelmesebben essen az ülés, kicsit följebbhúzódtam az ágyon és hátamat nekivetettem a falnak. „Mesélj, Z., mi újság!”, kértem. „Tudod, milyen érzés az, ha egy család a kilakoltatására vár?”, kezdte Z. „Sejtem, Z., sejtem.”, válaszoltam. „Tudod, milyen az, ha egy négytagú családnak huszonnyolcezer forintból kellene megélnie?!”, folytatta (Z.). „Sejtem, Z., sejtem.”, mondtam erre is. „Tudod, milyen érzés az, amikor azok bélyegeznek bűnösnek, akiknek maguknak lételemük a bűn és más céljuk sincs, mint bűnbefolytani a világot?!”, kérdezte, már emeltebb hangon (Z.). „Szerinted, tudom-e?!”, kérdeztem vissza, már én is kissé emeltebb hangon. „Tudod, milyen érzés, ha az ember lánya bejelenti, hogy szociológus akar lenni?!”, mondta szinte síró hangon (Z.). Isten bocsássa meg nekem, de erre hangosan felröhögtem. „Bejelentette?! És ez komoly?”, nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Nevetésem Z.-re is átragadt. „S ez most akkor hogy?”, forszíroztam. „Szerinted, hogy?!”, kontrázott. Csóváltam a fejem – már amennyire a tartómnak és a nyakamnak feszülő fal engedte – és rötyögtem. „Erről jut eszembe, hoztam neked valamit!”, mondtam, mivel valóban erről jutott eszembe, és táskámból előkotortam a kis nylon uzsonnászacskóba csomagolt kötetet (mostanában minden könyvet nylon uzsonnászsacskóban hozok-viszek, szállítok, hogy így óvjam azokat a koszolódástól és az elázástól). Úgy, zacskóstól, nyújtottam át Z.-nek, aki, miután a zacsekból kihalászta és fellapozta, láthatóan megörült neki. „Kempis Krisztus követéséről. Fordította Pázmány. Bevezetéssel, magyarázatokkal és szótárral. Szerkesztette Bellaagh Aladár. Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és fiai) Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedés kiadása”, olvasta hangosan. „Jó, csak vigyázz rá, mert csak kölcsönbe...”, figyelmeztettem (volna Z.-t), de szavaimat félbeszakította egy, a nyitott ajtóban megjelenő takarítónő, aki egy felmosóvödröt, felmosófát és felmosórongyot b*szott le a küszöb elé és egyáltalán nem kérdő hangsúllyal így szólt: „Boldogulnak.”. Boldogultunk; mint kiderült, egy kétágyas kórházi szobát még én is képes vagyok feltörölni...
***
***
(A bejegyzés) Innét: magyarido.blog.hu/2011/07/23/a_szorny_pataja_atuti_a_padlot_mire_valaki_elsirja_magat_kiszolgal_es_kiszolgaltat_es_ami_utana_kove_2
Demokrata demokratát nem eszik :-[
Azt, hogy én az irodalomtörténetbe is belekontárkodtam, ugyanannak a derék tanárembernek köszönhettem, aki mint kritikust is betűhöz s nyomtatott papírhoz segített, s aki mint tudós a turkológiának volt szakembere, de amikor előttem ismeretlen hatalmak szerkesztőt csináltak belőle, azt is olyan lelkiismeretesen tette, mint mindent a világon. Első novellámat, mely az ő számára is ismerős családról s pörről szólt, elolvasva ő keresett föl, hogy Móricz Zsigmond huszonöt éves írói jubileumára tanulmányt írjak, s amikor írói arcképsorozatom (köztük egy Erdélyi-, Tamási-, Áprily-tanulmány) az 1927-es év tizedik számával lezáródott, vele eszeltük ki, hogy a közben kapóssá vált kritikus az »Irodalomtörténet margójára« címen kezdjen folyóiratában sorozatot. A tanulmányok a 16. század protestáns íróiról szóltak, nem azért, mert a lap, amit szerkesztett a Protestáns Szemle volt, hanem mert gyökereim közül a legmélyebbre futókat akkor a Károli-biblia s a Szenczi Molnár Albert zsoltárai tájékán kerestem. Később épp a felvilágosodás korával, Kazinczyval, Csokonaival folytattuk, mindaddig, amíg a baráti szerkesztőt egy váratlan betegség el nem vitte. Tanulmányaim közt, most látom, egy fölött maradt ott az ajánlás, s az a Zsinka Ferenc emlékének szól; jogosan, mert nemcsak a lapja lett első tanulmányaim kiröpítő fészke, de maga is buzgó munkatárs, aki mint a Nemzeti Múzeum könyvtárosa, fáradhatatlanul létrázta össze a megkívánt könyveket, könyvritkaságokat, s azt, hogy például az erdélyi iroda lomról írt első tanulmányom aránylag olyan teljes lehetett, az ő azóta is nélkülözött bibliográfusi segítségének köszönhettem.
