„(...) Ez igaz, mondta, a levegő itt nyirkos, de egészséges, Kersko, ez az erdei város New York alaprajzához hasonlóan van felosztva és megszámozva, az a betonút olyan, mint az Ötödik avenue, azok a fasorok pedig, amelyek leágaznak belőle, mint a streetek, ha a főút felől jön az ember, akkor a jobb oldalon vannak a páros, a bal oldalon pedig a páratlan számú sorok, ha felülről nézné ezt az erdei várost, hát alaprajza a páfrányok leveléhez lenne hasonlatos... (...) De milyen hosszú, kérem szépen, az a betonút? Boldogan, hogy eldicsekedhet azzal, amit tud, mondta... Az autóbusz-megállótól az országútig, amely Semicéből Hradištkóba visz, kétezer-háromszáznegyvennyolc méter, ennyit mért Procházka úr, az útkaparó..., mondta, és egy összecsukható piros széket hozott, lesöpörte róla a tyúkpiszkot, és hellyel kínált. (...)” (Részlet Bohumil Hrabal Hóvirágünnep c. elbeszéléséből. Az idézet forrása: Hrabal, Bohumil: Véres történetek és legendák. Európa Kk., Bp., 1989., 100.-101. p.)
Bohumil Hrabal (1914-1997) cseh(szlovák) író első novelláskötete 1963-ban jelenik meg. Hrabal ekkor már jó két évtizede ír, az irodalom belső köreiben és a „második nyilvánosságban” korántsem ismeretlenek munkái, ám a szocialista Csehszlovákia hivatalos kultúrpolitikája csak ekkor nyit (többé-kevésbé) szabad utat számára, hogy a nagyközönség elé is kiléphessen. A Gyöngy a mélyben című elbeszéléskötet „hatalmasat szól”; a hrabali elbeszélésmód egyesekből lelkesedést, másokból megbotránkozást vált ki, de szinte senkit nem hagy közönyösen.
A jogi végzettségű Hrabal a német megszállás és a kommunizmus térnyerésének-megszilárdításának éveit (negyvenes-ötvenes évek) részben önkéntes, részben kényszerű „száműzetésben” tölti; vasutasként, hulladékbegyűjtőként, kohógyári munkásként (stb.) dolgozik, miközben az asztalfióknak írva kialakítja azt a (csak rá jellemző) látás- és elbeszélésmódot, amely aztán (lényegében) egész későbbi írói pályáját jellemezi.
Hrabal (ez idő tájt) maga is azok közé tartozik (azok között él), akik, ha nem is feltétlenül üldözöttjei a szép új (kommunista) rendnek, de semmiképp sem preferáltjai: abban a peremlétben tengődik, amelyben a meggyőződéses naplopók, pitiáner ügyeskedők, kispályás szélhámosok és bűnözők, alkalmi- és képzetlen segédmunkások, egzisztenciájuktól megfosztott, lecsúszott kispolgárok, rendszeridegennek minősített értelmiségiek és művészek (stb.); a régi és új világ „underclassa”, csupa megbízhatatlan, a hatalom által épp hogy megtűrt vagy nemkívánatos és akként is kezelt elem. Róluk kezd írni Hrabal, ám nem realista vagy szatirikus stílusban, hanem azzal a szemlélettel és azon a módon, ahogyan hősei a maguk „önvilágámító" módján látnak, gondolkoznak, kommunikálnak: s ezzel egy új látásmódú és új (irodalmi) nyelvű groteszk stílust teremt, egy új autonóm (művészi) elbeszélésmódot, mely csak az övé, s melynek keretei, lehetőségei gyakorlatilag korlátlanok.
Hrabalt „napvilágra lépésének pillanatától” felfedezi magának a film (is). A hatvanas évek elején induló csehszlovák újhullámos filmesgeneráció (Evald Schorm, Věra Chytilová, Jaromil Jireš, Jan Němec, Jiří Menzel stb.) egyenesen (irodalmi) minta- és példaképként tekint az ekkor már (java)középkorú, ötvenes éveiben járó (új) íróra — már a Gyöngy a mélyben c. novelláskötet történeteiből egész estés „szkeccsfilmet” forgatnak (egy-egy rendező egy-egy történetet filmesít meg, majd ezt egy közös alkotássá fűzik össze (Gyöngyök a mélyben, 1965)). A közvélemény róla alkotott képéhez igazodva a nyilvánosságban „kocsmai hantás anarchista filozófus-író”-szerepet alakító, ám valójában alapvetően bizalmatlan, zárkózott és az alkotásban határozottan módszeres-tudatos Hrabal kevesekkel hajlandó mélyebb és/vagy tartósabb szakmai és/vagy emberi kapcsolatba lépni; ezen kevesek egyike Jiří Menzel filmrendező lesz.
Hrabal és Menzel több nagysikerű közös alkotást hoz létre: 1966-ban korai (javarészt negyvenes évek-beli) Hrabal novellák átdolgozásából elkészítik a Szigorúan ellenőrzött vonatok c. filmet (amely Oscar-díjat nyer, s ma már a filmtörténet klasszikusai között tartják számon világszerte), ezt követi 1968-ban a Pacsirták cérnaszálon (amelyet azonban a hatalom betilt és csak 1990 után kerül bemutatásra), majd 1980-ban a Hrabal önéletrajzi ihletésű, gyermekkora világát idéző írásaiból készülő Sörgyári capricció (eredeti cseh címén: Postřižiny, azaz Nyiratkozás) és az 1983-as Hóvirágünnep.
A Hóvirágünnep korabeli műfaji besorolása szerint komédia (azaz vígjáték); s, valóban, mai („hollywood-mérgezett”) szemmel nézve is nagyjából-egészében megfelel a vígjáték-zsáner műfaji követelményeinek; egy kicsit rendhagyó ugyan, afféle „agyas” vígjáték, de azért vígjáték, gondolhatnánk, mondhatnánk róla. Azonban ha valamelyest ismerjük az 1968 utáni (a „prágai tavasz” vérbefojtását követő) csehszlovák (szocialista) kultúrpolitikát, akkor némiképp speciális értelmet nyer számunkra a Hóvirágünnep komédia jellege-vígjátékisága.
A hatvanas évek egyre nyitottabb, egyre virágzóbb szellemi-művészeti élete ’68-cal egy szempillantás alatt véget ér: az ortodox-vonalas kommunista restauráció széleskörű betiltási hullámmal kezdi a hatalomgyakorlást. Sok alkotó emigrál (akkori szóhasználattal: disszidál), többen öngyilkosságba menekülnek vagy „kiszállnak” és/vagy „elsüllyednek”, aki maradni kényszerül/akar és alkotni-dolgozni szeretne, az kénytelen elsajátítani a hatalommal való együttműködés új szabályait és technikáit. A filmesek esetében ez a korábbi művész-szerzői filmes attitűd részleges vagy teljes feladását és bizonyos témák, műfajok (dokumetarizmus, társadalomkritika stb.) „erősen ajánlott” kerülését jelenti; klasszikus irodalmi adaptációkat, „kosztümösfilmeket” forgatnak, valamint megtanulják (esetlegesen adódó) mondanivalójukat filmzsánerek (krimi, vígjáték, mesefilm, sci-fi stb.) keretei közé „csomagolni”. A legsikeresebbnek ezek közül (talán) a „vígjátéki vonal” bizonyul: a cseh irodalomban, színjátszásban és filmben hagyományosan is erős szatirikus, groteszk látás- és elbeszélésmód a hetvenes-nyolcvanas években a csehszlovák „vígjátékgyártásban” talál magának megnyilvánulási formát és kap új lendületet.
A Hóvirágünnep (mint valamennyi Hrabal-Menzel közös munka) népszerűsége elsődlegesen a két alkotó látásmódjának szintézisében rejlik. A Hrabal-szövegek sűrű (gyakran sötét és/vagy az abszurdig túlhajtott) groteszk elbeszélésmódját úgy oldja, teszi befogadhatóbbá Menzel könnyedebb, játékosabb, közérthetőbb szarkasztikus mozgóképes ábrázolásmódja, hogy a történetek (ha valamelyest át is lényegülnek) erejükből és mélységükből (szinte) semmit sem veszítenek. A film irodalmi alapanyagát Hrabal (főként) kerskói elbeszélései adják (Kersko egy, a valóságban is létező, Prága-közeli kis erdei település, ahol, a novellák és a film születése idején, sok prágai, köztük maga Hrabal is, tart fenn víkendtelket); a cselekmény gerince/váza A lakoma c. novella története (egy „kalandos” vaddisznóvadászat, két vadásztársaság ebből adódó konfliktusa, s a konfliktus, egy közös vadkanlakomában történő fölold(ód)ása), ehhez kapcsolják, erre rakják-építik föl az alkotók a (Hrabal által számos önálló írásban megörökített) „költött” kerskói „kisvilág” viszonyait és viszonylatait...
[film, 1983, vígjáték, csehszlovák film, cseh film, Szigorúan ellenőrzött vonatok, Gyöngyök a mélyben, Pacsirták cérnaszálon, Hóvirágünnep, Postřižiny, Menzel Jiří, Hrabal Bohumil, Slavnosti sněženek, Sust Jiří, Macák Jiří, Hrusínský Rudolf, Hanzlík Jaromír, Somr Josef, Šafránková Libuše, Bruckner Pavel, Ostře sledované vlaky, Skřivánci na niti, Sörgyári capricció, Perličky na dně, Němec Jan, Jireš Jaromil, Chytilová Věra, Schorm Evald, Véres történetek és legendák]
„ (...) Ez a típus nemcsak nem ismerte a falut, a magyar társadalom legalább háromnegyed részét, de ezt a világot ösztönösen gyűlölte is, mint idegent, ostobát, elmaradottat. A paraszt számára a butaságot és a reakciót jelentette, akivel szemben a legfiatalabb és a leghosszabb hajú propagandista gyermek is ezt a megvetést, lenézést érezte, mint az átlag amerikai a négerrel szemben. Micsoda alacsony és alárendelt embertípus az, amely hagyományosan vallásos és nemzeti, s melynek durva agya nem akar megnyílni a marxizmus egyedül üdvözítő igazságainak és a freudizmus misztériumainak. (...)” (Jászi Oszkár: Magyar kálvária, magyar feltámadás (1921))