(E bejegyzés 2008. november 10-én született)
Az alábbi szöveget egy, a „budapesti tizenkettőről”, az 1948 és 1968 között forgatott tizenkét legjobb magyar filmről készült korabeli kiadványban találtam. Elolvastam, majd elolvastam mégegyszer. Majd kimentem vizelni, majd kiköhögtem magam, majd ittam egy pohár vizet. Majd kiemeltem a szövegből néhány gondolatot (kiemelések tőlem). Majd eszembe jutott, hogy a gyerekeim éppen tegnap beszéltek először arról, hogy elpályáznak ebből a (szerintük) **** országból. Hát, így állunk.
„Lukács György új filmjeink társadalmi szerepéről.
(…) Valóban igaz, hogy Jancsó és Kovács nagyon ellentétes módszerekkel dolgozik, de talán valami közös is felfedezhető magatartásukban… Lát-e Lukács elvtárs valami közöset a tekintetben, hogy milyen problémákhoz nyúlnak, és milyen szándékkal teszik ezt?
– Biztosan van valami közös, s e téren, szerintem, a filmnek ma Magyarországon – legalábbis a magyar kultúra számára – úttörő szerepe van. Mi ti, – s ebben a legrosszabb irodalomtörténetünk és kritikánk – olyan helyzetbe jutottunk, hogy külsőleg mindenféle modernizmust megengedünk magunknak, a valóságban azonban folytatjuk a régi kultúrfölény helytelen politikáját. Arra gondolok – irodalomtörténeti példával élve –, hogy valósággal Császár Elemér színvonalán műveljük a múlt igazolását. Ahhoz, hogy ezen túllépjünk, specifikus dialektikára van szükség. A marxizmus ugyanis nemcsak abban áll, hogy feltárom az okokat és megmagyarázom a dolgok összefüggéseit. Történészeinknek, szerintem, igazuk van, ha megmutatják, hogy 1867 előtt nem volt Magyarországon komoly nemzeti forradalmi mozgalom, s Deák valóban kénytelen volt a kiegyezést megkötni. Ez az igazság. De más kérdés ezt hitelesen feltárni és más glorifikálni. Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a feudalizmus 1848-ban megindult nagyon gyönge és felületes felszámolásának továbbvitele teljesen kimaradt a 67-es programból. A kezdődő kapitalizmus Magyarországon teljesen érintetlenül hagyta a vármegyei és vidéki feudalizmust. Mármost ennek a kornak az irodalma propagálta ezt a fejlődést, és bizonyos fokig még ma is igazolják. Különösen Jókaira hivatkoznék, aki egyenesen apologetikusan ábrázolta ezt a kort. Jancsó Szegénylegények c. filmje viszont határozott, egészséges szakítás ezzel a felfogással. Ráday gróf, aki Jókainál a Lélekidomár, felvilágosodott, nagyszabású ember, aki mellesleg megértette azt a nagy gondolatot, hogy a szabadságharcost meg kell különböztetni attól, aki a magántulajdonhoz nyúl… Mindezzel szakított Jancsó, s az egész rádayizmus mint középkori bestialitás tárul elénk. Ezt nagy lépésnek tartom előre.
– S itt áttérünk egy komoly teoretikus kérdésre. Amikor Lenin a pártosságról beszélt – nem abban a bizonyos újságcikkben, aminek az irodalomhoz nincs köze, hanem egyik fiatalkori írásában –, azt mondta: a marxizmust két dolog jellemzi. Egyrészt, hogy objektívebben tudja a társadalmat ábrázolni, mint a polgári tudományok, másrészt, hogy ebben az objektivitásban egyszersmind állást foglal. Szerintem a Szegénylegényekben éppen ez van meg. Az az állásfoglalás, hogy – egészen nyíltan kimondva – történelmünkben gyűlölnünk kell azt, ami gyűlöletre érdemes, hogy Magyarország soha nem válik igazán fejlett, kulturált országgá, ha a szellemi és politikai vezetésre hivatott réteg nem látja meg ezt az ellentétet a magyar történelemben, s nem gyűlöli és utálja meg benne azt, ami gyűlöletre és utálatra érdemes. Ez ellen nálunk bizonyos tiltakozást és averziót tapasztalunk. A tiltakozás a Hideg napok ellen is szól bizonyos tekintetben. Van ugyanis egy olyan téves nézet, melyet nemcsak egyes bürokraták, de még gondolkodó és jó írók is képviselnek, hogy ti. Magyarország úgy került bele a fasizmusba, mint Pilátus a krédóba… Ez az, ami nem igaz… A fasizmusig vezető fejlődés 67-ben indult meg, de mi soha nem tértünk le a fejlődésnek ún. porosz útjáról. Az 1918-19-es forradalmak túl rövidek voltak ahhoz, hogy tényleges változást hozzanak. Magyarország fel nem számolt feudalizmusa folytán lobogó zászlókkal vonult be a fasizmusba… Ez az, amit Kovács a hétköznapi élet kisemberénél bemutat. Mikszáthnak nagy érdeme volt – szerintem ő a legkritikusabb magyar író –, hogy a magyar fejlődésének ezt a negatív oldalát, ha nem is haraggal és felháborodással, de mindenképpen az igazságnak megfelelően ábrázolta. Most Kovács és Jancsó is felvetik, hogy a magyar fejlődés igenléséhez szükségünk van arra, hogy tényleg gyűlöljük azt, ami gyűlöletre érdemes. Ez azonban nem népszerű dolog, sem egyes bürokratáknál, sem a nacionalistáknál. Mégis ideológiailag, az ilyen ellenérzések ellenére, nagy lépés előre ez a magatartás, és ezért meggyőződésem, hogy Jancsót és Kovácsot a történelemszemlélet tekintetében igazi avantgarde-nak kell tekinteni. (…) (Interjú Lukács Györggyel.)”
(Filmkultúra, 1968. 3.)
(A bejegyzés) Innét: magyarido.blog.hu/2008/11/10/lukacs_gyorgy_a_partossagrol_egy_fontos_kulcs_az_eletunkhoz_2
