bbjnick (meg)írja...

Föl kellett volna-e oszlatnia a 2014-es melegfelvonulást a rendőrségnek?

Minden kétséget kizáróan igen.

Az alábbi fényképfelvételek tanúsága szerint ugyanis, a 2014-es melegfesztivál résztvevői, garázdaságot követtek el:

„Btk. 271. § (1) Aki olyan kihívóan közösségellenes, erőszakos magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

(A bejegyzés) Innét: alegnepszerubb.blog.hu/2014/07/06/fel_kellett_volna-e_oszlatnia_a_2014-es_melegfelvonulast_a_rendorsegnek

***

Apdét vagy kiegészítés, 2014. július 6.:

...A b*zik csak egy dolgot érnek el azzal, hogy ilyen alantas módon provokálják a társadalmat: a többségből kiölnek minden elemi együttérzést, melyet az emberek általánosan éreznek egymás, így a b*zik iránt is. Aztán, ha megváltozik a széljárás és, ne adj Isten, a b*zikat valóban durva atrocitások érik, a közember nem azt fogja gondolni és mondani, hogy „ezt azért mégsem kéne”, hanem azt, hogy „hát, igen, addig jár a korsó (a köcsög) a kútra, amíg el nem törik”. (Innét: mandiner.hu/cikk/20140706_budapest_pride_ket_embert_allitottak_elo#comment3080315

***

Apdét vagy kiegészítés, 2014. július 6.:

„(...) A buzi botrány árán is ki akar elégülni. Az ember megpróbálja megválasztani a helyet, ahová jár, meggondolja, hogy hol fordulhat meg, ahol kevésbé teszi ki magát az intrikának, a megjegyzéseknek, a támadási lehetőségeknek. De ez csak a józanabb felfogású emberekre jellemző, mert a szó szoros értelmében vett buzik ezzel nem törődnek. Holott nem tudják elviselni a támadást, szinte képtelenek a fizikai támadást kivédeni, mégis megreszkírozzák az ilyen veszélyes helyzetekben-helyeken való megjelenést. (...) A buzi azonban botrány árán is ki akar elégülni. A buzik undorítóak. Mindegy, hogy milyen társaságban, milyen miliőben vannak. Ráadásul egy buziról mindenki leolvassa az első pillanatban, hogy ő buzi. A vonaglásából, az affektálásából ez kiabál! Aki ide csúszik, már a nőies hangszínt is átveszi. (...)” (Géczi János: VADNARANCSOK I. Négy élettörténet-rekonstukció --- mek.oszk.hu/02500/02557/02557.pdf)

(E bejegyzések 2010. március 9-én és 11-én születtek.)

1. BEVEZETÉS

„Magyar Katolikus Lexikon > K > korlátozott szuverenitás

korlátozott szuverenitás: félgyarmati állapot, az állam önállósága látszatának fönntartása a diplomácia nyelvén. - Rendszerint a katonailag megszállt orsz-ok mesterségesen kialakított állapota, mellyel a betolakodók a megszállás visszásságainak felelősségét hárították át magukról. ~ú volt Mo. 1944. III. 19-1991. VI. 19: a német, majd a szovjet csapatok ideiglenes állomásoztatása idején. A ~ú orsz-nak saját pénzneme, rendőrsége, hadserege, ogy-e, közigazg-a stb. lehet (ez a függetlenség látszatát keltheti), de bel- és külügyeinek meghatározó részét csak a megszállók jóváhagyásával intézheti, ill. el kell viselnie a megszállók önkényeskedéseit. 88

Kertész István: M. békeillúziók 1945-1947. Bp., 1995.”

(lexikon.katolikus.hu/K/korl%C3%A1tozott%20szuverenit%C3%A1s.html)

„AZ A BIZONYOS SZTÁLINVÁROSI ANEKDOTA

Részlet a Magyar Nemzetből:

Ez még az ötvenes évek elején történt, >>ab urbe condita<<” - a város alapítása után egy-két évvel. A hatalmas iramú építkezés sok zavaros, ellenséges, >>trónfosztott<< elemet is felszívott még akkor. Lejött egyszer Pestről látogatóba egy ismert tudós vagy művész - de író is lehetett, ki tudja ma már, s a Vasmű egyik tisztviselője kísérte. A betanult szöveget mondta neki, sablonos frázisokat, filiszteri lojalitással meg is tetézte: >>A magyar nép hatalmas ipari fellegvára lesz itt, acélba öntve a szocializmus…<< Egyszer csak elhallgatott, ismét eszébe jutott a vendég neve, kutatott az emlékezetében. (Nevezzük a vendéget Szabónak.) Szabó… Szabó…, csak nem a Szabó textilnagykereskedő úr fia tetszik lenni?… De igen, mondja a vendég. Erre kaján bizalmassággal a füléhez hajolt, és belesúgta: >>Nyavalya lesz itt, kérem, nem kohó…<<

Az író helyreigazításában:

Mihályfi Ernőnek,

a Magyar Nemzet főszerkesztőjének

Budapest

Kedves Barátom!

Nb. lapod pénteki számában egy velem kapcsolatos anekdotát elevenít föl a cikkíró. Nagy öröm ily kiválóan szerkesztett lap hasábjain megidéztetni, de még nagyobb lenne az örömöm, ha az idézet pontos lenne. Engedd meg, hogy ennek érdekében nb. lapodban az alábbi helyreigazítás közzétételét kérjem:

Ad 1. Nevem nem Szabó, hanem Örkény.

Ad 2. Néhai atyám nem textiles volt, hanem patikus.

Ad 3. Az illető nem nyavalyát mondott, hanem lófaszt. Pontosan ezt mondta: >>Lófasz lesz itt, nem acél!<< (Kiemelés tőlem, Ö. I.)

A szíves közlésért előre is köszönetet mond, és barátsággal ölel híved

Örkény István

Kelt Budapesten, 1960. jún. 11-én

És saját szavaival:

Velem történt meg egy híressé vált, mert kortörténeti anekdota. És épp Sztálinvárosban.

- Jöttem megnézni, főmérnök elvtárs, hol is lesz a nagyolvasztó. - Itt, író elvtárs, ahol most vagyunk. - De hát ez csupa gizgaz meg gyom. Mikor lesz ebből kohó? - Író elvtárs, szocialista rohammunkával augusztus huszadikán lesz csapolás. - Az ide két hónap, mérnök elvtárs, és még egy kapavágás sem történt. - Legyen nyugodt, író elvtárs. Augusztus huszadikán itt folyni fog az acél. Egyébként jól értettem?

Örkénynek hívják az író elvtársat? - Igen. - A gyógyszerész fia? - Igen. - A Csillag patika tulajdonosáé? - Igen. - A méltóságos úré? - Igen. - Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.”

(orkenyistvan.hu/erdekessegek)

„…ami a személy szintjén konformizmus, alamusziság és korrupció, az a közösség (a társadalom) szintjén tradíció és közösségi etika nélküli sodródás. És viszont. Ami a közösség (a társadalom) szintjén tradíció és közösségi etika nélküli sodródás, az a személy szintjén konformizmus, alamusziság és korrupció.”

(bbjnick.blog.hu/2008/07/03/ha_szeljegyzet_jelen_allapotainkhoz)

„Ennélfogva, Ferenc barátom, akár magunk, akár szülőnk, gyermekünk, barátunk vagy hazánk követ el jogtalanságot, a védekező szónoklás éppen semmi javunkra nincsen. Ellenkezőleg, csak egy hasznos dolog van: vádolni magunkat, azután rokonainkat s olyan barátunkat, ki jogtalanságot követett el. Nem rejtegetni kell a bűnt, hanem napvilágra hozni, hadd bűnhődjék az illető, s nyerje vissza egészségét, és kényszerítenünk kell magunkat és másokat, hogy ne gyáváskodjunk, hanem a szépre, a jóra törve, csukott szemmel és bátran odaálljunk, mint az orvos elé égetésre, metszésre s a fájdalommal ne törődjünk. Ha tehát hibánk verést érdemel, álljuk ki a verést; ha bilincset, veressük bilincsre magunkat; ha pénzbüntetést, fizessünk; ha száműzetést, vonuljunk el; ha halált, haljunk meg. Éspedig mindenki önmaga legyen a maga és rokonai vádlója, s arra használja a médiát, hogy rossz tetteinket napfényre derítve a legnagyobb rossztól, a jogtalanságtól is megszabaduljunk. Nos, Ferenc, mit szólsz hozzá?”

(magyarido.blog.hu/2009/01/20/a_horror_ideje)

2. Z. ADALÉKA

Emilt kaptam Z.-től. A levélben Z. – néhány személyes jellegű közlés mellett – „hozzászól” a Bevezetés a „Szuverenitás (a)vagy a függetlenítés”-hez c. blogbejegyzéshez is (Ehhez: magyarido.blog.hu/2010/03/09/bevezetes_a_szuverenitas_a_vagy_a_fuggetlenites_hez). Többek között ezt írja:

Láttam a blogotokon az utolsó, a függetlenítéses cikket. Sejtem miben sántikálsz. Eszembe jutott róla valami, amit a napokban olvastam:

A modern ember, akinek szellemi horizontja nem terjed túl a földi lét határain, a természetfölötti világot rendszerint csak amolyan deus ex machina-ként alkalmazza gondolkozásában akkor, mikor tudománya már csődöt mondott. A középkori ember azonban ezt a természetfölötti világot valóságnak, sőt az egyetlen valóságnak tekintette.

Az egész érzékelhető világ olyan, mint valami könyv, melyet Isten ujja írt — mondja HUGO DE ST. VICTORE. Benne az egyes teremtmények mintegy az Isten bölcsességének bizonyságául szolgáló jelképek Ha írástudatlan ember lapozza ezt a könyvet, benne csak a betűk alakját látja, értelmüket azonban nem tudja fölfogni. Ilyen tudatlan az, aki a látható teremtményekben csak a külső alakot figyeli, a belső lényeget pedig nem veszi észre. A bölcs éppen abban különbözik a balgától, hogy a látható dolgok mögött ki tudja fürkészni az isteni bölcsesség szándékát, elgondolását, s így eljut az igazság, a valóság (veritas!) felismeréséhez.

Egy példa annak megvilágítására, hogy mi az igazság, a valóság felismerése HUGO DE ST. VICTORE szerint: a galamb az egyház —mondja —, lábai a mártírok, akiket a kegyetlen emberek megsebesítettek; azért vörösek tehát az egyház lábai, mert a mártírok vérében jár, akik vérüket ontották Krisztusért. Az ezüstszínű tollazat az egyház szilárdsága, amely olyan erős, mint a tűzben megedzett ezüst. Szárnyainak felszíne égszínkék azért, mert a szemlélődő egyház lelke az ég külsejét utánozza. Szeme sáfrányszínű, az érett gyümölcs színe, mert az egyház érett megfontoltsággal tekint a bizonytalan jövőbe. Petrus Capuanus kertjének rózsái között sétálgatva nem a porzókat és a bibéket vizsgálja, de nem is illatukat élvezi. A vörös rózsákban a mártírokat látja, akiket megsebesítettek a pogányok és a szakadárok. A fehér rózsa Szűz Máriát juttatja eszébe. Legértékesebb azonban — mondja — a piros és a fehér rózsa: tövisből születik, zöld a szára, lombját mindenfelé kiterjeszti, fénye felüdít, szépsége gyönyörködtet. Ebben a rózsában a Megváltóra ismer.

Az ilyesfajta példák felsorolását folytathatnók egészen a végtelenségig, bizonyságául annak, hogy a középkori gondolkodás számára e világ nem valóság, de nem is látszat, hanem szimbólum, jelkép: illusztrációs eszköze az egyetlen, a természetfölötti valóságnak.

Z. (az emilhez csatolt) képén – gyaníthatóan – Szentviktori Hugó (HUGO DE ST. VICTORE) és szerzetestársai és/vagy tanítványai láthatók. Az Z. által idézett szöveg pedig, mint rövid guglizás után sikerült kiderítenem, Gouth Kálmán egy tanulmányából származik (a tanulmány a MEK-oldalain is megtalálható-olvasható-letölthető: www.mek.oszk.hu/08000/08032/index.phtml).

Válaszoltam Z. emiljére: Kértem, ne feledje a témával kapcsolatos gondolatait, mert, ha legközelebb találkozunk, érdemes volna részletekbemenően is megbeszélnünk. Emilem fejlécébe tárgymegjelölésként ezt írtam: függetlenítés.

(A bejegyzések) Innét magyarido.blog.hu/2010/03/09/bevezetes_a_szuverenitas_a_vagy_a_fuggetlenites_hez és innét magyarido.blog.hu/2010/03/11/z_adaleka_a_bevezetes_a_szuverenitas_a_vagy_a_fuggetlenites_hez

„(...)

Szóba került egy közös ismerősük, hogy ki, az most nem tartozik ide. És ezt az alkalmat használta ki Dobrovics, hogy megálljon még a lépcsőforduló előtt.

– Várjál csak. Van az a, várj, van itt még egy közös. Ki is, az a százados? Novák. Őróla azt állítják...

– Ki? – kérdezett rá Szemenyei. – Attól függ, ki állítja.

– A lánya neki. Nováknak. Akinek lett egy gyereke a Jancsitól. Jánostól. Azt mondta, hogy kezelted az anyját, a Zsuzsa állítja, hogy az anyja páciensed volt teneked régebben.

– De mikor?

– Nem tudom, csak még nagyon fiatal asszony volt az a nő. Nováknak a felesége volt már. A Zsuzsa meg kicsi. Akkor.

– Szülést követő depresszió volt. Emlékszem.

– Azt mondták, hogy altattad, és amikor néha magához tért, mindig ott ültél a díványnál, meg a férje, és az meg szidta, csak gyalázta. Aztán a nő visszaájult, és ez így ment sokáig.

– Meg sírt is a férje – mondta Szemenyei.

– Azt ne hidd, hogy magyarázat kéne nekem – nézett rá Dobrovics rokonszenves szemmel. – Mind a kettőnknek jobb, ha tudod, hogy tudom. É tudd meg, tudom az összes magyarázatodat is erre.

– Na, akkor ez nagyon érdekelne tőled.

– Hát kérlek. Azok olyan idők voltak. Ti akkor másztatok ki valamiből, új világ, ami a tiétek lesz, nem másoké. És ahhoz össze kellett tartanotok, Novákkal többek között, Novákné meg hűtlen lett az egészhez. Tihozzátok. De most már más világ van, bár az emberi elme maradt olyan, amilyen, korcs maradt a becslési funkciója, mégiscsak más a világ, és vele változtál te is. Már nem csinálsz ilyeneket.

(...)” (Bereményi Géza: Vadnai Bébi, 2013)

÷ ÷ ÷

Kapcsolódó bejegyzés: http://bbjnick.blog.hu/2014/09/07/_vadnai_bebi_toredek

Ésszerű-e, hogy az állam visszamenőleges hatállyal belenyúl a devizahitel-szerződésekbe?

Nem csak ésszerű, de szükségszerű is. Kötelessége.

Az állam ugyanis mulasztásos vétséget követett el, amikor felügyeleti szervein keresztül (Bankfelügyelet, PSZÁF stb.) nem akadályozta meg, hogy a bankok olyan pénzügyi termékeket/szolgáltatásokat forgalmazzanak, amelynek fogyasztói és társadalmi kockázata, előre láthatóan, irreálisan magas.

Az állam mulasztása révén létrejött szociális krízis kezelése, ugyan, kinek a feladata volna, ha nem az államé és hogyan, ha nem állami eszközökkel?

(A bejegyzés) Innét: alegnepszerubb.blog.hu/2014/07/01/esszeru-e_hogy_az_allam_visszamenoleges_hatallyal_belenyul_a_deviza-hitelszerzodesekbe

„(...)

Egy idő múlva kitört a háború, nekem is részem volt benne, elfogtak, így hát egy kicsit megnézhettem Németországot belülről, miközben a háború folyt tovább. Közlegény voltam, zászlóalj-felderítő, és a genfi egyezmény előírásai szerint a munkámmal kellett megkeresnem az ellátásom költségeit, ami jó volt; nem pedig rossz. Nem kellett minden időmet valami eldugott, vidéki börtönben töltenem. Eljutottam egy városba, nevezetesen Drezdába, ahol megnézhettem magamnak az embereket és életüket.

Körülbelül százan voltunk a munkaosztagunkban. Szerződéses munkára küldtek bennünket egy gyárba, ahol a terhes nők számára készítettek vitaminnal dúsított malátaszirupot. Híg mézre emlékeztetett, amelyen mintha hikorifüst aromája érzett volna. Jó volt. Bárcsak most is volna belőle. És szép volt a város is, cicomás, akárcsak Párizs, és nem hagyott nyomot rajta a háború. Úgynevezett »nyitott« város volt, amelyet nem kell támadni, mert nem összpontosul benne sem katonaság, sem hadiipar.

De körülbelül huszonegy évvel ezelőtt, 1945. február 13-án amerikai és brit repülőgépek robbanószereket dobtak Drezdára. A bombáknak nem volt közelebbről meghatározott célpontjuk. Abban a reményben dobták le őket, hogy sok éghető törmelék keletkezik, és a tűzoltóknak el kell bújniuk az óvóhelyekre.

Aztán apró gyújtóbombák százezreit szórták az éghetőtörmelékre, mint magot a frissen szántott termőföldre. Újabb bombákat dobtak le, hogy a tűzoltók ne jöhessenek elő, és a kis tüzek nőttek, összeolvadtak, egyetlen ítéletnapi lángörvény lett belőlük. Úgy bizony: tűzvihar! Mellesleg ez volt az európai történelem legnagyobb mészárlása. Hát aztán.

Mi nem részesültünk a tűzvihar látványában.

Mi egy hideg húsraktárban lapultunk egy vágóhíd alatt a hat őrünkkel és a hosszú, hosszú sorokban lógó, bontott marha-,sertés-, ló- és birkatetemekkel. Hallottuk, ahogy odafenn trappolnak a bombák. Hébe-hóba megremegett a mennyezet, festék hullt ránk. Ha fölmentünk volna, hogy körülnézzünk, átalakultunk volna apró tűzdarabokká, fél-egy méteres, elszenesedett üszkökké - nevetségesen kicsiny emberkékké vagy gigászi sült szöcskékké, ahogy tetszik.

A malátaszirupgyár semmivé lett. Minden semmivé lett, csak a pincék maradtak meg, bennük 135.000 Hansi és Gréti összesülve, mint a mézeskalácsfigurák. Így hát befogtak minket hullabányászoknak, hogy hatoljunk be az óvóhelyek mélyére, hozzuk ki a tetemeket. És akkor nagyon sokféle, ilyen-olyan korú németet láttam, ahogy rájuk talált a halál, rendszerint az értéktárgyaikkal az ölükben. Néha odajöttek a rokonok is, nézték, ahogy ásunk. Ők is érdekesek voltak.

Ennyit a nácikról és rólam.

Ha Németországban születtem volna, alighanem náci lettem volna, csépelem a zsidókat, cigányokat, lengyeleket, nyomomban bakancsok merednek ki a hóhalmokból, erényeim titkos tudata melenget belülről. Így megy ez.

(...)” (Kurt Vonnegut: Éj anyánk, 1966)