A költő egyetemességre törekvő szemléletével, ugyanakkor érzéki indíttatásaival és kötődéseivel e világ foglya. Baudelaire albatroszát nem a matrózok gátolják röptében, önsúlya akadályozza a szabad szárnyalásban. Fölemelkedni úgy, hogy a világot magunkkal emeljük – ez a költők végrehajthatatlan álma, ezért az “önkínzás, ének”, ezért a “szivárványra feszülés”.
Olyan időkben, mikor a föld közelebb kerül az éghez a költő megbecsült tanító, ha nem is a tudás, de jó sejtelmek figyelemmel tisztelt orátora. A miénkhez hasonlatos, önmagába visszagörbülő horizontú korokban azonban a költő magatartása és tevékenysége legföljebb klinikai esettanulmányok tárgya. Ezredvégünk démonnyomta utilitarizmusa az értetlenek magabiztosságával veszi tulajdonba sokezer év költői örökségét, koholva a megfejtéshez, a hasznosításhoz, szisztémákat, álkódokat, de saját poétáival elutasítóan óvatos. Az absztrakt analízisre térített társadalmak képtelenek a szembesülésre, az analogikus imagináció, a szerves világlátás és -élés ezekben kórtünet, és kivetik a rendszeridegent.
A rendszeres rendtelenség száműzöttjei elvilágtalanodva, kitagadtatva, fajtájuk elemi indulatainak engedelmeskedve, világépítéshez látnak. Sokukat elnyeli a Káosz, másokat Istenkísértőkké és -káromlókká szédít a légszomj, Lucifer-gőgűvé aljasít a kilátástalanság; a legjobbak azonban, az együgyűek, akik minden erejükkel és a reménytelenek makacsságával régi-új, az okosok által rég elfeledett, neveiken szólongatják a dolgokat, fönntartják a státuszt, a szakrális helyet és szerepet.
A költő feladata nem a teremtés. Küldetését azáltal teljesíti, ha munkájával a dolgok és teremtmények igazi arcát mutatja meg. Így válhat, a rend tükreként, poeta sacerré, akinek személyében föloldódhat az ellentmondás: fölemelkedni úgy, hogy a világot magunkkal emeljük. (...)