bbjnick (meg)írja...

 

 

 

 

 

Először arra gondoltam, hogy egy (mégegy) gyújtó hangú blogbejegyzést írok a hazugság ellen. Majd arra, hogy feltárom a magyar valóságot – a krízis magjáig hatolok – és (megint) megmutatom a kiutat. Majd arra, hogy, ejjj, de meginnék egy (s talán mégegy) üveg sört. Végülis, egy Hamvas Béla kultúrafelfogásáról szóló bejegyzésnél kötöttem ki, amely ugyanúgy szól a hazugság ellen, mint a mai magyar krízisből kivezető útról, és még ki tudná azt számba venni, hogy mi mindenről (is). Egyedül a szomjam nem csillapodott, no, de teszünk majd az ellen is…

 

(...)

 

“Az elmélet és a teória között az a különbség, ami a kérdés és a probléma, vagy ami az ötlet és a gondolat között”˙(1) – írja Hamvas Béla, az 1960-as évek legelején, Elmélet és teória című esszéjében. “Az elmélet (…) a dolgokat úgy szemre arányosan és tetszetősen, anélkül, hogy rendezné, sorbaállítja. Világnézetnek is nevezik. A világnézet sablon. A teória életrendet teremt, s ezért, ha nem realizálódik, semmi értelme.” (2) “A teória azon a tényen nyugszik, hogy nincs olyan megállapítás, amelynek ne lenne egzisztenciális súlya és morális konzekvenciája. Az elméletnek nincs mértéke, ezért azt, ami absztrakt, vagy konkrét, nem tudja összetartani. (…) Aki teóriát épít, annak egész életét meg kell változtatnia.” (3) Már e néhány mondat is jól megvilágítja számunkra Hamvas gondolkodói alapállását; olyan alkotó arcéle körvonalazódik előttünk e kijelentések fényében, aki számára “a hazugságmentes írás és a hazugságmentes emberi egzisztencia egymást fedi, és azonos feladat, az emberi alapállás megvalósítása” (4).

 

Hamvas tehát maga is teóriát alkot; életműve e teóriából értelmezhető, e teóriát “realizálja”. “Néha úgy tűnik filozófiát ír. Olykor mintha teológiai értekezés lenne. Kultúrtörténet, etnográfia, történettudomány. A szellemtudományok bármely égtája felé indul, témáját lenyűgöző felkészültséggel, szellemi érzékenységgel és intuícióval közelíti meg, de amit mond, a szigorú értelemben vett tudományág, a <<szakma>> számára végül is nem használható. Hamvast viszont a csak szakma szűk mozgástere kielégületlenül hagyja, és a diszciplinális keretek zárt világából, amint lehet, kitör.” (5) Mert az alkotás számára kultikus aktus: “A írás kivételes helyzete – Igen, mert itt semmi sem magától értetődik, itt mindent meg kell mondani. Mintha az írás lenne az életszimfónia partitúrája. Minden hazugságot először itt kell kimondani, és minden hazugságot itt kell jóvátenni. Itt történik az, hogy az ember a magasabbról leszakad, és csak él, semmi egyéb. Itt történik a visszakapcsolás, vagyis a realizálás. Itt történik az árulás és a hűtlenség és az élethamisítás, és itt kell megtörténnie az egység helyreállításának. Mert csak egyetlen szubsztancia van, nevezhetem szellemnek, anyagnak, léleknek, mindegyik, és egyik sem. Egyetlen szubsztancia van, és mivel több fontos fokozat kiesett és a folyamatosság megszakadt, úgy látszik, mintha több lenne. Az írásban történik a megszakítás, és az írásban kell az összefüggő egységet ismét megteremteni. (…)” (6)

 

A teória egyik alappillére az “autentikus egzisztencia”. “Az autentikus egzisztencia az, aki jelen van.” (7) E felismerés fejlődéstörténetére, Interview című, személyes hangú esszéjében így emlékezik Hamvas Béla: “Mintha ma történt volna, húsz éves alig múltam, amikor a könyvtárban, nem is tudom hogyan, Kierkegaardnak Az idő bírálata című tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az első hazugságot.” (8) A keresés Nietzschén, a “válságirodalmon” és az egzisztencia-filozófiákon át a Szentkönyvekig – a Hagyományig – vezet. (9) “A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt. A válságcentrumot mindenki magában hordja. Válság annyi, mint válságban lenni, válaszolni, választani, elválni, vállalni. Annyi, mint jelen lenni, és nem elrejtőzni és nem elkenni és nem elviccelni és nem menekülni sehová, sem elméletbe, sem világnézetbe, sem költészetbe, sem vallásba. Vállalni annyi, mint tudni, hogy a sötét pont, az első hazugság, bennem van.” (10) A válság kezelése tehát egzisztenciális feladat, a Szentkönyvek, mindenekelőtt az Evangéliumok (11), nyomán, amelyek “…a normális és egészséges emberi élet technikáját mondják el” (12).

 

Ha a teória fényében tekintünk a hamvasi hagyatékra, láthatjuk, milyen elemi módon hatja át Hamvas tevékenységének egészét, így alkotótevékenységét is, a “realizálás”, “a korrupciómentes létezés helyreállításának” igénye (végeredményében egy a magyar kultúrtörténetben igen ritka terebélyességű és komplexitású életművel állunk szemben, amely ugyanakkor szinte páratlan következetességével is kitűnik). Elemzői Hamvas munkásságát három nagyobb periódusra tagolják (13) – mindhárom szakaszt egy-egy kulcsműről elnevezve: Magyar Hyperion-korszak, Scientia Sacra (Az őskori emberiség szellemi hagyománya)-korszak, Patmosz-korszak – , ugyanakkor emellett, az életperiódusokra és a művek születési sorrendjére alapozott felosztás mellett, az életmű mélyebb ismeretében, adódik egy másik felosztási elv is. Ha a Hamvas-munkákat a Szentkönyvekhez – a Hagyományhoz – való viszonyuk szerint csoportosítjuk, az 1930-as évek végétől teljesen egyértelműen, két nagy kategóriába sorolhatjuk: a Szentkönyveket “feltáró, kommentáló, egzegetizáló” (14), valamint a Hagyomány “életrendi alkalmazásáról” (15) szóló művekre (s, mint könnyen beláthatjuk, ezen az oeuvre-re vonatkozó tematizáló felosztás is a mű a teóriához viszonyított autenticitását igazolja).

 

Hamvas számára az életmű létrehozása tehát a Hagyomány birtokbavételének és életrendi alkalmazásának egyik kulcsaktusa. Azonban hiteles mű csak ott van, ahol hiteles gondolkozás van. “A hiteles gondolkozásnak a jelenből kell kiindulnia. A tényleges jelenlét azonban nem elég. (…) A modern gondolkozást jelentékennyé az teszi, hogy a jelenkorra az egyetemes emberi mértéket alkalmazza. A jelen csak így válik mérhetővé. A mérték a hagyomány, vagyis a szentkönyvek. Ez annak a szofisztikának, amely kétezerötszáz évvel ezelőtt kezdődött, véget vet. Mert a dolgok mértéke nem az ember. A dolgok mértéke az emberiségnek a létezésről való tudása, amely mindig megvolt, ma is megvan, de az emberek többsége számára eltemetve, meg nem valósítható, mint Böhme és Guénon mondja, arról csupán néha egy-egy magányos, néha kisebb zárt közösség tudott. Ez a mérték, mint a normális magatartás, minden emberben megvan; ezt hívják alapállásnak.” (16) (A hamvasi életmű ennek az eredendő, primordiális, őskori tudásnak a Hagyományból való kibontása, felfedése, az “alapállás” meghatározása, a tudás “realizálása” végeredményében a “hazugságmentes emberi egzisztencia” megvalósítása.)

 

A létezés egészéhez “reális” viszonyt kialakítani törekvő Hamvas “életfilozófiájának” egyik fontos, mondhatnánk, középponti eleme a kultúra problémája – a Scientia Sacrában és az Öt géniuszban – az őskori emberiség szellemi hagyományára, illetve Magyarország szellemi földrajzára vonatkozóan – egyenesen “egységes kultúraelmélettel” támasztja alá nézeteit. A mérték, a kultúra kérdéskörében is, a Hagyomány, ennek tükrében vizsgálja témáját. A megközelítés, a módszer, minden esetben – az összegző, “rendszerező” munkákban is – “komplex”, a kifejtés “esszéisztikus”.

 

A Scientia Sacrában – miután meghatározza a kultúra fogalmát (“Kultúra az anyagi természet intenzív művelése” (17)) – válságkritikai nézőpontból alapvető megállapításokat tesz a “művelés” mibenlétéről és mikéntjéről: “…a történeti ember éppen úgy, mint a történet előtti, rendkívüli súlyt helyezett arra, hogy életének színvonalát fölemelje. Az újkori embernek sikerült is egész sereg eszközt és kelléket megteremtenie… (…) Mialatt a külsőségek tökéletesítése igen magas fokra lépett, az ember nemcsak, hogy nem változott, hanem feltűnő módon süllyedt. Itt természetesen nem arról van szó, hogy az újkorban (…) [az] ember szellemi minősége a vademberénél hüvelykkel sem magasabb. (…) Amiről szó van, az az újkori embernek önmagáról táplált idealitása, amelynek semminemű alapja nincs. (…) Az államelméletben, a művészetekben, az ízlésben túlméretezett követelések uralkodnak, e követeléseket azonban senki sem váltja be, sőt a beváltások iránt való érzék is századok óta kihalt. A szellemi valóság egész terjedelmébe jelen van… (…) Az emberből azonban a realizálás teljesen eltűnt. Nyugodt lelkiismerettel igen magas elméleteket építenek vallásról, erkölcsről, rendről, intenzív létről. A művelés követelménye fennáll, bár köztudomású, hogy senki ezeknek a követelményeknek nem felel meg és a művelés nem realizálódik.” (18) “Amit az újkori ember kultúrának nevez, nem intenzív művelés, mindössze túlméretezett idealitás. (…) A tevékenység annál intenzívebb, minél több benne a gondolat, a világosság, a szellem. (…) A tevékenység annál hatásosabb, minél közvetlenebbül realizálódik a tevékenység atyja, a szellem. (…) …a tevékenységben a szellem minél jobban leszűkül, a tett annál tehetetlenebb és üresebb. Arra, hogy a tevékenység nem egyéb, mint a megvalósuló szellem s a szellem nem egyéb, mint a pozitív teremtő erő, a szeretet, az “Atya” – most nem kell utalni; ez egyébként is magától értetődik. (…) …a leszűkülés akkor következik be, ha tevékenységében az ember nem a világ szeretetének atyai szellemét valósítja meg, hanem behelyettesíti saját Énjét – ha a tevékenységet énessé teszi; nem hagyja meg eredendő tiszta aktivitásában, hanem Énjét bekapcsolja, s így a szeretet erejét megtöri.” (19)

 

“Az a kultúra, amit a modern ember annak nevez és tart (…) az élet fölött álló s az életet nem érintő idealitás. Ami pedig a modern ember tevékenysége, az a nem teremtő, nem pozitív, az üres, a lényegtelen és az erőtlen tevékenység, amelyben a szellem leszűkült, sok esetben eltűnt. A kultúra idealitása szemben áll a tevékenység gyakorlatával – a realitás pedig az idealitásból éppúgy hiányzik, mint a gyakorlatból. A művelés lehetősége itt fel sem merül. (…) Az egyik oldalon az absztrakt idealitás, a másikon az eldurvult anyagi gyakorlat kapcsolatot nem talál, mert az újkori ember nem a szeretet egyesítő szellemében él, hanem Énjében.” (20) A történeti s főként az újkori emberiség végzetes tévedése az – írja Hamvas –, miszerint abban a hitben él, “…hogy az intenzív művelés szellemét magának kell megteremtenie” (21) holott “azt, hogy mit kell tenni, milyen tevékenységeket kell folytatni, milyen színvonalat kell fenntartani, milyen eszméket megvalósítani, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az erők az emberben nem azért vannak, hogy új szellemet találjanak ki. Ezt különben sem lehet… (…) Az erők (…) az örök és egyetemes szellem megvalósítására valók. Ezt az örök és egyetemes szellemet őrzi a hagyomány, amely kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen minden népnél megvolt, megvan és meglesz. A kultúra tehát (…) a hagyomány által őrzött szellem realizálása.” (22)

 

Az “alapállásból”, a Hagyomány bázisáról átvilágítva, ami az őskori (primordiális) és a történeti (de végeredményében az újkori) embert megkülönbözteti: a valódiság. “A szellemiség lényegében nem különbözik; a vallás, a metafizika, a morál, az államrend, az ízlés eszméi, céljai azonosak, mert ezek minden időben és minden népnél azonosak. A különbség ott van, hogy az őskori ember ebben a szellemben él, ebben hisz, ez életének tartalma és sorsa, hogy ezt a szellemet megvalósítsa. Ez a megvalósítás az élet metafizikai tevékenysége; ez az intenzív művelés. [Hamvas a Scientia Sacrában az intenzív művelés, a Hagyományban rögzített, átörökített formái közül kiemeli a yogát (mely <<az emberi Én szakrális művelése>>) és az alkímiát (<<amely a világban lévő kegyelem (…) tudatos kiemelését tanítja>>); értelmezi az asha (mely <<az a rejtélyes szubsztancia, amely minden derék tettre, minden igaz szóra, minden mély gondolatra valahol mélyen, a világ szívében és az Isten lelkében növekszik>>) és a sekkinah (mely <<a dolgokban lakó dicsőség>>) fogalmát, amelyek megértése nélkül elképzelhetetlen az intenzív művelés célja, a <<földet paradicsommá tenni>>.] A tevékenységben a szeretet atyai szelleme él; éppen ezért teljes egészében vallásos és metafizikai, és éppen ezért ez a tevékenység kultusz. – Az újkori ember, bár a metafizikáról, a tevékenység kultuszjellegéről, a művelés vallásos természetéről tud, abban nem hisz, ezt a szellemet mellőzi, s életének tartalma, hogy a középpontba az atyai szeretet helyébe saját Énjét teszi.” (23)

 

“A nem realizált szellemiség következménye, hogy az élet értelme elkallódik. Mert az élet nem olyasmi, aminek saját magában értelme lenne, vagyis aminek önmagában értelme van. Az élet az anyagi természet körébe tartozik és a szellem érintése nélkül éppen olyan tehetetlen és vak, mint amilyen értelmetlen és sötét. Ilyen körülmények között nincsen lehetőség arra, hogy bármely mértéket is egyetemessé lehetne tenni. A dolgok mértéke az ember lesz, az Én, ami kezdete a mértéktelenségnek és a mértéknélküliségnek, az intellektuális szofisztikának, a morális anarchiának…” (24) “A mérték elvesztésének következménye, hogy a jót és a rosszat mindenki egyénileg kénytelen még csak nem is egyszer s mindenkorra megállapítani, csupán adott esetre rögtönözni. Az individualista és improvizált morál természetesen elveszti törvényes jellegét, s végül a jó és a rossz nem jelent mást, mint egyéni érdeket, amely naponkint és percenkint is változhat. Az életszabályok eltűnnek; a szokásokban fellép az önkény vagy az értelmetlen majmolás. A szociális élet közvetlensége megszűnik, s az előkelőség, udvariasság, jólneveltség, előzékenység az anarchikus Én számára csak teher. A közös jóléttel senki sem törődik, mert mindenkinek az egyéni gyönyörökért kell loholnia. (…) Az élet értelmetlenné vált, ez az értelmetlenség az élet minden vonatkozásában eláradt és az élet minden mozzanatát átitatta. Az intenzív művelés először terhessé vált, később kényszerré, végül rabsággá. Ezen a fokon a művelést úgy hívják, hogy: munka. A munka nem egyéb, mint tevékenység, de szellemi valóság realizálása nélkül, az értelmetlenné vált életben értelmetlen, kínos, gyötrelmes, nehéz, alacsony rendű és felőrlő tevékenység. Ha az életnek nincs értelme, akkor az ember életcélja a semmittevő élvezet; a felelőtlen Én gyönyöre.” (25)

 

(A hamvasi platformról szemlélve – Hamvas kultúrafelfogásának fényében – evidensnek láthatjuk azokat a törekvéseket, amelyek az alkotó-gondolkodó és az ember életét, a maga totalitásában, meghatározták.)

 

(...)

 

 

 

 

 

 

 

 

 (Széchenyi István: Világ (1831))

 

 

(A bejegyzés) Innét: neonepiprimitiv.blog.hu/2008/06/20/mi_magyarok_ki_mer