bbjnick (meg)írja...

...Mi, innét, 2008-ból, ha bajaink eredőjét keressük, általában a Kádár-éráig tekintünk vissza és annak „szellemi” túlélésével magyarázzuk kétségbeejtő állapotainkat. És van is ebben sok igazság, mert: (kétségtelenül) a Kádár-világ mentális romjain élünk, és legtöbbünk (kétségtelenül) a (konformista, alamuszi és korrumpálható) Kádár-ember mentalitásával próbál létezni (fennmaradni a felszínen) a jelen viszonyok között is. És ez (kétségtelenül) sokmindent megmagyaráz. Ugyanakkor Szabó Dezső egy lépéssel visszább és mélyebbre visz bennünket...

„Gyáva hunyorgás”, „vak horizontú meddő taktika”...

Szabó Dezső, 1938-ban, Tántorgó lelkek című pamfletjében (gúny-, vád- és vitairatában), egy fiatal, helyét kereső értelmiségi történetén keresztül próbálta meg bemutatni kora Magyarországának bajait, ellentmondásait. Ha ma, hetven év múltán, elővesszük és elolvassuk ezt az „irodalomtörténeti távlatokban született” szöveget, nagyon-nagyon furcsa érzéseink támadnak.

Mi, innét, 2008-ból, ha bajaink eredőjét keressük, általában a Kádár-éráig tekintünk vissza és annak „szellemi” túlélésével magyarázzuk kétségbeejtő állapotainkat. És van is ebben sok igazság, mert: (kétségtelenül) a Kádár-világ mentális romjain élünk, és legtöbbünk (kétségtelenül) a (konformista, alamuszi és korrumpálható) Kádár-ember mentalitásával próbál létezni (fennmaradni a felszínen) a jelen viszonyok között is. És ez (kétségtelenül) sokmindet megmagyaráz. Ugyanakkor Szabó Dezső egy lépéssel visszább és mélyebbre visz bennünket a „magyar átokkal” való szembesülésben és - ha még eddig nem volt számunkra nyilvánvaló, akkor - tudatosítja bennünk, hogy a Kádár-világ is csak következménye volt valaminek, amit így ír le:

„(...) A magyar fél szenvedni, és csakhogy most, ma, ebben a percben ne szenvedjen: képes kitenni magát a jövő végtelen szenvedésének. Mert ha muszáj, tűr öngyilkos buta türelmesen, minden tatárjárást, minden istencsapást. De hogy önként, elébe menve a végzetnek, vállaljon minden felelősséget, s a jelen szenvedését egy szélesebb jövőért s a magyar bölcső megnőtt lehetőségeiért: erre teljesen képtelen. Mindig megbújva, egymás közt hunyorogva, mindig zsebbe szorított ököllel, mindig passzívan tűrt minden idegen bántást. Mindig azt a bölcs diplomáciát vallotta, mint a félénk férj, ki mikor feleségét a főnöke karjaiban találta, alázatosan jó éjszakát kívánt. És azután, kijőve, az előszobában nagy dühösen beletört egy fogpiszkálót a lyukas fogába. Ez az örök gyáva hunyorgás, ez a minden életösztönt lenémító vak horizontú meddő taktika, ez a minden pimasznak bátorságot adó elbújás vitte be a magyar nemzedékek sorába azt a kisebbségi érzést, hogy mi csak megtűrt ágyrajárók vagyunk Európában, hogy nem szabad védekeznünk és nem szabad akarnunk, hogy minden perc ajándék, melyben még lélegezhetünk, hogy minél láthatatlanabbakká kell lapulnunk, ha meg akarunk maradni még egy kicsit. Ezerszer kell felhoznom a sokszor ismételt példát. Az olasz, a zsidó, a német: ha hibát követ el, melyért száz pofont érdemelne, és kap egyetlenegy pofont: felordítja minden fajtársát a világon, nemzeti sérelemről, megsértett emberi méltóságról, elégtételről kiabál a világ minden fülébe. A magyar, ha semmit sem követett el, és kap kilencvenkilenc pofont: vállat vonva ravasz diplomáciai sikeres mosolygással súgja komája fülébe: - Még jó, hogy nem száz pofont kaptam. Ennek a gyáva hunyorgásnak, ennek a meddő, buta ravaszkodásnak, ennek az elbújásnak az idők sürgetései elől veszítettük oda mindenünket, ezért lettünk a világháború legfőbb bűnbakjai, ezért veszélyesebb ránk a barátunk, mint az ellenségünk, ezért keresi a világ minden szemtelen verebe a mi fejünket, hogy arra nyugtázza az anyagcseréje eredményét. Aki egy füttyentésre odaadja a kisujját, hogy leharapják, azt rövidesen egészen elnyelik. (...)” (Szabó Dezső: Tántorgó lelkek. in: A magyar Káosz. Szépirodalmi Kk., Bp., 1990)

No, erre tessetek fogni egy nagytercet...   

Innét: magyarido.blog.hu/2008/07/21/gyava_hunyorgas_vak_horizontu_meddo_taktika

A kuruc.info-affér vagy Dig it!

Like a rolling stone...

Like the FBI and the CIA
And the BBC BB King
And Doris Day Matt Busby

Dig it...
That was Can You Dig It by Georgie Wood
Dig it...
And now we'd like to do Hark The Angels Come

A kuruc.info-t sohasem olvastam. Nem az én ízlésemnek való produktum volt. Sokáig arról is meg voltam győződve, hogy az NBH működteti, azzal a céllal, hogy megossza, gyöngítse a nemzeti gondolkodásúak táborát. De ami most a kuruc.info körül zajlik, messze túlmutat egy zagyva honlap elérhetőségének-nemelérhetőségének kérdésén és a szuverenitás-függőség, a jogállamiság-pártirányítás és a demokrácia-diktatúra dilemmáját állítja elénk. Ez pedig némiképp több, mint ízléskérdés.

Pártunk és kormányunk ma már dicsekszik is azzal, hogy elérte az USA-hatóságoknál, hogy a helyi szolgáltatóval fölmondassák a kuruc.infoval kötött szolgáltatási szerződést. Mégis hogyan történt ez? Melyik volt az a magyar állami szerv, magyar hatóság, amely fölvette a kapcsolatot az amerikai állami szervekkel, hatóságokkal (és mely szervekkel vagy hatóságokkal?), és milyen egyezmény, államközi megállapodás stb. alapján érte el, hogy azok (ott az USÁ-ban) lépjenek? Milyen (ottani) állami szerv, hatóság, milyen hivatalos eljárás során, hogyan kötelezte arra a szolgáltatót, hogy megtegye ezt? Mi ennek a hivatalos útja-módja? Ez itt a kérdés, és, legalábbis szerintem, izgalmasabb, mint kedvenc bulvársztárjaink szerelmi élete.

Ha minden úgy történt, ahogyan sejtem, akkor (igaza van Csutakaszürkeló bloggernek és) olyan nagy sz*rban vagyunk, hogy nagyobban már nem is igen lehetnénk. De hátha nem! Bizony, ha másért nem is, de az aggályok eloszlatása végett, jó volna, ha a magyar kormány őszintén és minden részletére kiterjedően tájékoztatná a magyar közvéleményt a kuruc.info-ügyről (mint olyanról)! Ne nyugtalanítsuk egymást, elvtársak, mert abból semmi jó nem sülhet ki!

Lehet, hogy nem szerzek magamnak nagy népszerűséget a magyar szélső-radikális-faji (nemértekhozzámilyen) körökben, de úgy gondolom: hogyha a kuruc.info megsértette a hatályos magyar törvényeket (amit nem tudhatok, mivel nem olvastam), akkor, bizony, az jogkövetkezményekért kiállt. Létezik (?) Magyarországon a rendőrség intézménye, amelynek nemcsak joga, de kötelessége is, hogy a törvénysértések elkövetőit földerítse és az igazságszolgáltatás elé állítsa. A bíróság pedig mérlegel (?), majd dönt, előbb-utóbb jogerősen is. Én azonban – javítsatok ki, ha tévednék – egyetlen ilyen eljárásról sem halottam a kuruc.infoval kapcsolatban. No, most akkor...

Aki leélt harminc-ötven-hetven évet a huszadik század Magyarországán, annak olyan szerteágazó tapasztalatai gyűlhettek össze a hatalmi visszaélésekről, hogy még különösebb fantáziával sem kell bírnia, hogy feltegye a kérdést: ha valóban azt látom, amit látok, és nem csak holmi élelmiszer-adalékanyag zavarta meg a tisztánlátásomat, akkor, kérdezem tisztelettel: hány, hivatalosan eltűntnek nyilvánított, magyar raboskodik a guantanamói amerikai koncentrációs táborban (vagy másutt)?

Hát, erre már föl kellett bontanom egy üveg bort. Az van ráírva, hogy félédes asztali bor. A félédes stimmel, talán az asztali is... No, de a bor... A jelzők még csak-csak, no, de az alany...

(A bejegyzés) Innét: magyarido.blog.hu/2008/07/19/a_kuruc_info_affer_vagy_dig_it

...Hallom, olvasom: egyre több nyilatkozatban, megnyilvánulásban deklaráltatik, hogy a homoszexuális-felvonulást ért atrocitásokért végeredményében és leginkább a keresztények (és elsősorban a katolikusok) a felelősek, mivel a- és/vagy intoleráns szemléletükkel akadályozzák, ellehetetlenítik a társadalmi békét, a „Hyperliberális Újjeruzsálem” megvalósulását. Ha annyian és annyit mondják, (akkor) bizonyára így is van ez: vagy ha nincs, hát majd így lesz. De addig is...

A bejegyzés folytatása itt olvasható:

magyarido.blog.hu/2008/07/12/a_katolikusok_es_a_homoszexualisok

Ez A „Hadnagy tanár úr”-mantra és „ami utána következik” (A kiküldött tudósító kommentál 2.) című szöveg első része

A „Hadnagy tanár úr”-mantra:

Amikor még igazán „sütött” a történet, írtam egy bejegyzést Hadnagy tanár úr te vagy! címmel. De hamarosan „visszavontam” (működött az öncenzúra), mivel többszöri újraolvasásra sem sikerült kellően világosnak és kellően meggyőzőnek találnom. Ám, ahogy múlt az idő, a „Hadnagy tanár úr”-bejegyzéshez újra és újra visszatértem, mivel nemhogy veszített volna aktualitásból, hanem éppen ellenkezőleg: még számomra is meglepő karakterességgel váltak egyre nyilvánvalóbbá megállapításai; a szöveg szinte valamennyi bekezdéséből kiindulva önálló bejegyzések szület(het)tek. E „mantrázás” végeredménye az lett, hogy kialakult bennem egy (megengedem: erősen szubjektív, de) igencsak határozott kép jelen állapotaink jellegéről és egy (erősen szubjektív, de) ugyancsak határozott verzió (vízió) a „krízisből” való kilábalás egy(ik) lehetséges irányáról. (Nyugalom! Bár a „megmondás”, a „prófétálás” és a „messianisztikus nemzetmegváltás” bizonyára szép és szórakoztató elfoglaltság – külön-külön is, pláne egyben –, nekem sohasem volt hozzá sem tehetségem, sem indíttatásom. Ami itt alább olvasható mindössze egy csöndes és óvatos hozzászólás az ugyan még nem létező, de hamarosan szükségképpen kezdetét vevő valós társadalmi párbeszédhez.)

Ha… (széljegyzet jelen állapotainkhoz):

…és hogyha egy tizenöt-tizenhat éves gyerek megpofozza, megrugdossa idős tanárát az bűn. Bűn, mint ami „vétek az ész, az igazság, a helyes lekiismeret ellen...”, mint ami „megsebzi az ember természetét és megtámadja az emberi szolidaritást” (hogy csak a legáltalánosabb megfogalmazásokra hivatkozzunk). A bűn az bűn. Persze lehet különféle narratívákat, olvasatokat, magyarázatokat produkálni, de attól a bűn az még csak bűn marad. Ez van!

A bűn nem azért rossz, mert ilyen-olyan törvénykönyvek, ilyen-olyan paragrafusai ezt állítják, hanem azért, mert Isten és ember ellen való vétek. No, nehogy már valaki hascsikarást kapjon a transzcendenciától, szigorúan „racionális síkon” maradva: bármely emberi közösség fennmaradásához és működéséhez két feltétel bizonyosan elengedhetetlen, úgymint: (valamiféle) tradíció és (valamiféle) közösségi etika. Ez mindenütt így működik, ahol emberek élnek, legyen szó törzsközösségről vagy túlérett demokráciáról. Nagyon kis esélyt jósolnék a sikernek, ha éppen mi, magyarok, akarnánk ezen változtatni. Ne tegyük! Mi több: a próbálkozásokkal is ideje volna felhagyni!

Az, hogy iskoláinkban el-elszabadul a pokol, az, hogy a magyar vidéken időnként mintha megszűnnék a közbiztonság (vagy maga a civilizáció?), az, hogy ünnepeink nemegyszer nyíltszíni őrjöngéssé fajulnak, és a többi, a társadalom „mentális” működési zavarainak igen látványos tünetei. Nincs mit szépítenünk, betegek vagyunk. Mutogathatunk egymásra reggeltől estig, gyűlölködhetünk orrvérzésig, attól nekünk jobb egy fikarcnyival sem lesz, ellenben egyre több időnk és energiánk emésztődik föl, miközben egyre csúfosabbul lerohadunk, egyre élhetetlenebbé válik Magyarországon a napi létezés. Hogy hogyan és miért jutottunk idáig, bizony, ma már (ha nem is lényegtelen, de) másodlagos kérdés, sokkal előbbrevaló annak keresése, hogy: hogyan tovább?

Ha jól magunkba nézünk, márpedig mást nem is igen tehetünk, láthatjuk, hogy „Magyarország bennünk van”: konformizmusunkkal, alamusziságunkkal és korrumpálhatóságunkkal mi magunk vagyunk legtöbb problémánk eredője – tisztelet a kivételnek! Nyilván, nem népszerű amit mondok/írok, de hát attól, hogy „kikérjük magunknak”, attól még „vígan gallyra megyünk” tőle. A Kádár-világ mentális romjain élünk, a (konformista, alamuszi és korrumpálható) Kádár-ember mentalitásával próbálunk létezni (fennmaradni a felszínen) – tisztelet a kivételnek! –, miközben körülöttünk az a valami, amit Magyarországnak hívunk „ebek harmincadjára jut”.

Ha jóféle Kádár-emberként mentséget szeretnénk keresni magunknak, az, természetesen, egykönnyen menni fog, és még csak nem is kell túlságosan elrugaszkodnunk a tények világától. Hivatkozhatunk a magyar politikai elit, a gazdasági elit és az értelmiségi elit alkalmatlanságára, s ha közállapotainkra nézünk, igazolva is láthatjuk magunkat. Hivatkozhatunk az ország gazdasági helyzetére, világgazdasági pozíciójára, s ha az (ország) iparára, mezőgazdaságára, a közszolgáltatások, az infrastruktúra állapotára, a lakosok napi létgondjaira tekintünk, széttárhatjuk kezeinket és mondhatjuk: de hát mit tehetnénk mi ilyen körülmények között?! És ennyi.

Csakhogy! Ha mást nem is fogadunk el mérvadónak, de (tűnjék bár paradoxnak, éppen) az elmúlt húsz év során kialakult (s mára már nyilvánvalóan tarthatatlan) állapotok mindenki számára (mindennél világosabban) be kell, hogy bizonyítsák: az ennyi nem ennyi!

(Nem tudom, vigasztal-e bárkit is, de ami ma Magyarországon történik az húsz évvel ezelőtt is látható-kikövetkeztethető volt: és voltak is, az elmúlt évek során nem is kevesen, akik figyelmeztették a társadalmat, a várható „fejleményekre”.)

A mai (ezerkilencszáznyolcvankilenc utáni) Magyarország „eredendő bűne” a társadalmi szolidaritás fölrúgása volt. Már az első szabadon választott országgyűlésben sem volt, egyetlen politikai tényező részéről sem, egyetlen olyan érdemi kezdeményezés sem, amely a társadalmi szolidaritás (közösségvállalás!) kereteinek, jellegének és mértékének egyértelmű meghatározására és kialakítására irányult volna. Miközben az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepe óta folyt a régi párt- és gazdasági elit részéről a „spontán privatizáció”, miközben esztelen kapkodással „privatizáltatott” az állami vagyon tetemes része, miközben a „kárpótlási” törvény nyomán kevesek jutottak hatalmas vagyonokhoz és tömegek veszítették el a reményt is, hogy (bármikor is) kevéshez is juthassanak, miközben milliók váltak (nemritkán: egész hátralévő életükre) munkanélküliekké, az „országvezetők” közül senkinek sem okozott fejtörést a „szolidaritás” problematikája. És azóta eltelt sok-sok év, azóta regnált jónéhány kormány és, ugye, azóta is/azóta sem…

Ha pedig netalán néha-néha egy-egy kósza, másnapos társadalomtudós vagy kitudj’ honnan szalajtott, önjelölt „civil” csipogott egy-egy bátortalant, óvatosan pedzegetni kezdte a társadalmi szolidaritás kérdését, a politikai elit és a ménsztrím (main stream), a mérvadó, a véleményformáló gazdasági-tudományos-média-stb elit egyszerre „kussolta” le, jobbesetben, mint demagógot, kádáristát, kommunistát, fasisztát, radikálist, ilyesfélét, rosszabb esetben, mint inkompetenst.

S mi, közmagyarok, mindeközben (ahogy a Kádár-világban megtanultuk, jó konformista, alamuszi és korrumpálható „alattvalók” módjára) – tisztelet a kivételnek! – háromnapos vak macskakölyökként szoptunk be minden ilyen-olyan ideológiai/politikai ad hoc deklarációt, mintha-magyarázatot, jelszót, szlogent és lózungot, amely (akár ha) egy pillanatra is jótékony ködbe vonta a szemünk előtt az egyre élesebben kirajzolódó rémisztő tényeket. (Természetesen, ennek okára is találhatunk magyarázatot, amellyel felmenthetjük magunkat: s valóban – mert jóféle magyarázat –, felmenthet bennünket: de megmenteni nem fog!)

Tessék, íme egy magyarázat: a mai magyarok legtöbbje a szocializmus nevű totális diktatúrában szocializálódott. Mint minden totális diktatúra, így a szocializmus is egy megkérdőjelezhetetlen elv totalizálására alapozta hatalmát: ez az elv – a szocializmusban – a „történelmi szükségszerűség” elve volt. A hatalmat gyakorló elit, az „élcsapat” (a Párt), mivel elfogadta és elsajátította (magáévá tette) a marxizmus-leninizmus eszmerendszerét, a „dialektikus materializmus” logikája szerint gondolkodott, így alkalmas és képes volt (és csak ez az elit volt alkalmas és képes) a „történelmi szükségszerűségek” fölismerésével és érvényesítésével a „lehető világok legjobbikába”, a kommunizmus felé (és bele) vezetni a társadalmat. Slussz! Vitának helye nem volt, az agyalás nemcsak fölösleges, de szánalmas is lett volna, mert: ugyan ki is vitatkozhatott volna az „istenekkel”? (Három könyv, majdhogynem találomra a számos közül, amelyekből szemléletes kép kapható a „szocialista elíziumról”: Czeslaw Milosz: A rabul ejtett értelem, Hamvas Béla: Ugyanis, Czakó Gábor: Angyalok.)

Torokszorító a szembesülés, de elkerülhetetlen: a kommunisták „nagy kísérlete”, a „múlt végképpeni eltörlése”, a „gondolkodás feletti hatalom megszerzése” végeredményében sikerrel járt. A társadalomban ezerkilencszázkilencven után tényszerűen nem volt elég mentális, szellemi és erkölcsi erő a regenerálódásra: az országlakosság képtelen volt érdemben újjászervezni a maga napi létének különböző szintű kereteit, múltkép nélküli és jövőkép nélküli, végletesen kiszolgáltatott egyének tömegeként sodródott a kvázi-elit által improvizált különféle gazdasági, gazdaságpolitikai, politikai, ideológiai, mifene, „fedőcirkuszok” ilyen-olyan irányú-hatású kényszerei által.

Summa: ami a személy szintjén konformizmus, alamusziság és korrupció, az a közösség (a társadalom) szintjén tradíció és közösségi etika nélküli sodródás. És viszont. Ami a közösség (a társadalom) szintjén tradíció és közösségi etika nélküli sodródás, az a személy szintjén konformizmus, alamusziság és korrupció. („Ha a kommunizmus is életképtelen, jön a fejetlenség, a barbárság. (…) …a civilizáció elpárolog az emberek körül, s visszamarad egy megfogyatkozott félvad világ <<az örök szürkület népeivel>>.”)

Folyt. köv.