...Fühmann nagyon jó író. A Szájensz fiksön tanúsága szerint mindenképpen az. Hajlok rá, hogy elhiggyem (amit, kellő ismeret és műveltség hiányában, megítélni nem tudok), hogy (amint azt a magyar kiadás „fülszövegében” olvasom) „a háború utáni német irodalom egyik legkimagaslóbb alakja”...
Szabadság szabadság nélkül (a)vagy Fühmann Szájensz fiksönje (1-ső rész)
E bejegyzés közvetlen előzménye itt olvasható: magyarido.blog.hu/2008/07/30/szabadsag_szabadsag_nelkul_bevezetes
A „tömeges emlékezetkiesés” és az „emlékezéstől való elidegenülés/elidegenedés” a „rendszerváltozás” kudarcának legsúlyosabb tünetei közül valók. Aki felismeri e jelenségeket (és nem vált még végzetesen apatikussá vagy fatalistává), nyilván, késztetést érez, hogy tegyen ellenük. Magam (a magam számára) azt a megoldást találtam, hogy, bizonyos tekintetben, visszamegyek az origóhoz, a kilencven környéki dilemmákhoz, újraolvasok számos akkor megismert munkát, újragondolom ismereteimet, nézeteimet a diktatúráról és a demokráciáról (is). Megpróbálom végigkövetni és megérteni a folyamatot a diktatúrától a „diktatúráig”.*
Franz Fühmann (1922 – 1984)** (akiről nemrégiben a litera.hu, egy programajánlóban, így emlékezett meg: „…Franz Fühmann, a szürke NDK üde színfoltja”, [aki] „Hitler-fiúból vált emberré”*** – amilyen keveset tudunk meg ebből a „jellemzésből” Fühmannról, annál árulkodóbb a litera.hu-ra nézve) Szájens fiksön**** című novellafüzére 1990-ben jelent meg magyarul a Modern Könyvtár-sorozatban. Lelkes olvasója voltam ekkortájt a Modern Könyvtárnak, így a Fühmann-kötetet is azonmód frissében megvettem (30 HUF-ért) és elolvastam. Fühmannról nem sokat tudtam (és ma sem sokkal többet), a Szájensz fiksönön kívül egyetlen munkáját sem olvastam (azóta sem), a könyvet (a Szájensz fiksönt) azonban (ott és akkor) annyira jónak találtam, hogy „felírtam a noteszbe” (a megjegyzendő művek közé). Nemrégiben elővettem és újraolvastam, s (ha már, akkor már) utánakerestem a világhálón szerzőjének is.
Csak nagyon-nagyon vázlatosan térnék itt ki a fühmanni életútra (mivel ennek a bejegyzésnek nem az életút bemutatása a célja), de egy-két mondatot (úgy gondolom) mindenképpen érdemes ejteni róla. Első mondat: Fühmann szudétanémet középpolgár gyógyszerészcsaládból származott; a nemzetiszocializmus híveként harcolt a orosz fronton, majd miután szovjet hadifogságba esett és egy ideológiai átnevelő táborban (ideológiai) átnevelésen esett át, már mint a kommunizmus híve tért vissza Németországba, ahol az NDK megalakulásától a(z ötvenes évek végéig a) kulturális apparátusban tevékenykedett; viszonya a „rendszerrel”, s később az „eszmével” is, (lassan, de biztosan) egyre ellentmondásosabbá vált, ennek lenyomatai műveiben elsősorban, mint filozófiai problémák jelennek meg. Második mondat: F. az ötvenes években sztálinista kurzusköltő (Nikos szegfűje, De a teremtésnek maradandónak kell lennie, Sztálingrádi utazás stb.), a hatvanas években a fasizmus- (valójában: a nemzetiszocializmus-) és a polgárságkritika kisprózai mestere (Bajtársak, Zuhanó árnyak, A zsidóautó stb.), mígnem a mítosz felé fordul és történeti-kultúrtörténeti kontextusba próbálja helyezni saját világát és (saját) szerepét ebben a világban (Oidipusz király, Zsonglőr a moziban vagy az álmok szigete, Homéroszi háború, A hajnalpír szerelmese, Huszonkét nap vagy az élet fele stb.). Harmadik, negyedik és ötödik mondat: „[F. F.] legszebb verseit Die Richtung der Marchen, 1962 (A mesék iránya) című gyűjteményes kötet tartalmazza, amelyben a jelenre vonatkoztatott mese és mítosz humanista tartalommal telik meg. Nyelvileg és verseléstechnikailag F. F. itt régebbi mintákat hasznosít, mint amilyen a Nibelung-ének, stílusán az expresszionizmus és Gottfried Benn költészetének nyomait lehet észrevenni. (…) Szembeszökő a mítosz vonzása F. számára a tragikus szerelmi történeteket magába foglaló Der Geliebte der Morgenröte, 1978 (A hajnalpír szerelmese) című elbeszélésciklusban.”***** Hatodik mondat: F. F. gyermekkönyv-szerzői, esszéírói, műfordítói és „alkalmazott irodalmi” tevékenysége is igen jelentős. Hetedik mondat: F. F. számos magyar költő jeles német fordítója (is volt) (József Attila, Radnóti Miklós, Ady Endre, Nemes Nagy Ágnes, Kosztolányi Dezső, Füst Milán stb.).
A Szájensz fiksön Fühmann utolsó befejezett műve (az NDK-ban 1982-ben jelent meg).****** A novellafüzér (avagy -ciklus) hét története három XXXV. századi tucatértelmiségi (tulajdonképpen: tudós) hét meghatározó életpillanatát/életszakaszát (élethelyzetét) meséli el… (Folyt. köv.)
****Fühmann, Franz: Szájensz fiksön [ford.: Hell György, Kalász Márton] Európa K., Bp., 1990.
*****Halász Előd: A német irodalom története. Gondolat Kk., Bp., 1987., 926. p.
******Fühmann, Franz: Saiäns-Fiktschen. VEB Hinstorff Verlag, DDR-Rostock, 1982.
Szabadság szabadság nélkül (a)vagy Fühmann Szájensz fiksönje (2-dik rész)
„Ha bármi kikövetkeztethető a történelemből és az emberi természetből, tökéletesen biztos, hogy a zsarnokság egyre zsarnokibb lesz, és hogy az árucikkek egyre silányabbak lesznek. A magánügyek immár a legrosszabb értelemben közösek, vagyis személytelenek és embertelenek. A közügyek már a legrosszabb értelemben magánüggyé váltak, vagyis rejtélyesek, titkosak és túlnyomórészt korruptak.” (Gilbert Keith Chesterton: A józan ész nevében)*******
A Szájensz fiksön Fühmann utolsó befejezett műve. A novellafüzér (avagy -ciklus) hét története három XXXV. századi tucatértelmiségi hét meghatározó életpillanatát/életszakaszát (élethelyzetét) meséli el. A XXXV. század emberei (Fühmann könyvében) három államban élnek: Uniterrben, Libroterrben és Andorrában. Uniterr és Libroterr, a berendezkedésükből adódóan kibékíthetetlenül egymásnakfeszülő két hatalmas államkolosszus – nem nehéz kitalálni, hogy míg Uniterr egy totális népi állam (népi demokrácia), addig Libroterr egy totalizálódott liberális demokrácia –, hosszabb ideje kényszerű békét tart fönn egymással (azaz hidegháború dúl közöttük). Janno, Jirro és Pavlo, a Szájensz fiksön (fő)hősei Uniterrai polgárok, („reál”)értelmiségiek, a rendszer (ha alacsonyrendűek is, de) kiválasztottjai; különleges helyzetüket mi sem bizonyítja jobban, minthogy mindhárman egy olyan fontos terület különböző részterületeinek szakemberei, mint (koruk fő „reáliája”) az „okozatológia”. Nagyjából ez a könyv történeteinek kerete.
Fühmann nagyon jó író. A Szájensz fiksön tanúsága szerint mindenképpen az. Hajlok rá, hogy elhiggyem (amit, kellő ismeret és műveltség hiányában, megítélni nem tudok), hogy (amint azt a magyar kiadás „fülszövegében” olvasom) „a háború utáni német irodalom egyik legkimagaslóbb alakja”. Egyszerű, világos, leíró jellegű, időnként (észrevétlenül, a stílust meg nem törő módon) értekező jelleget öltő elbeszélő próza a Szájensz fiksön nyelve; szikár, takarékos, célratörő nyelv, amely ugyanakkor metszően pontos fogalmazást tesz lehetővé. Elsőrangú modern irodalom. Nem Fühmann specialitása (hiszen az antik irodalomnak éppúgy sajátja, mint a realizmust követő modernnek), hogy a szövegek nem tartalmaznak személyiségrajzokat, a jellemeket a történet rajzolja meg – ám Fühmann ebben is kiemelkedő (a legjobbakhoz hasonlatos). De mindezek ellenére (vagy mindezekkel együtt?) a Szájensz fiksön mégsem „puritán” munka (bizonyos értelemben, ha fegyelmezetten és következetem is, de határozottan „játékos” és „gazdag”): Fühmann számos irodalmi műfaj (nem utolsó sorban a science-fiction) attribútumait, kellékeit, „vándormotívumait”, tudományos, irodalmi és történelmi utalások és áthallások sorát játszatja össze és/vagy értelmezi át, majd emeli-építi be nyelvileg és gondolatilag példásan egységes művébe. (A Szájensz fiksön cím – mint fonetikus írásmódjából is következtethetünk rá – már maga is egy efféle gondolatjáték, fogalomátértelmezési kísérlet…)
A hét történet (fő)hősei (akik az antik tragédiák hőseinek éppúgy igen közeli rokonai, mint az abszurd drámák szereplőinek) miközben (munkakörükből adódóan) olyan feladatok megoldásával küzdenek, mint például a kauzalitás-antikauzalitás kérdése vagy a Szoritész-paradoxon, egyúttal (ugyanakkor) egzisztenciális küzdelmet is folytatnak, ha már nem is identitásuk, de legalább viszonylagos fizikai-pszichikai épségük fenntartásáért. Miközben novelláról novellára haladva követjük cselekedeteiket és gondolataikat világosan kirajzolódik előttünk alapproblémájuk jellege, eredője és lényege: (Csak a nagyon h_lye vagy nagyon gonosz skriblerek, „recenzensek” szokták az általuk bemutatott munkákat „elmesélni” vagy „megfejteni”, a művel való első találkozás izgalmát, örömét a befogadó számára prekoncepciók sugalmazásával elrontani. Magam (amennyire csak lehet) megpróbálnék tartózkodni ezektől a hibáktól; Fühmann Szájensz fiksönjét sokkal jelentősebbnek és értékesebbnek tartom annál, hogy egy ostoba „pársorosba” csomagolt „megmondással”, már elolvasása előtt, elidegenítsem lehetséges olvasóitól.)
Fühmann könyve nem szocializmuskritika; pontosabban: Fühmann könyve sokkal több, mint szocializmuskritika. Nem áll meg ott, ahol kortársainak többsége megállt, nem elégszik meg azzal, hogy a „hitleráj romjai között szárba szökkent és sajátosan szagló neues Deutschland”******** igazi arcát megmutassa. Tovább és mélyebbre megy, mert tudja, hogy a probléma nagyobb és mélyebb; tudja, hogy az „ok” nem Uniterrben, nem is Libroterrben (a ciklus két elbeszélése is – az Alfred Jarry-ötletet feldolgozó Az emlékmű és a Klaus Schlesingernek ajánlott leplezetlen vallomás és ugyanakkor vitairat A perverzitások utcája – Libroterrben játszódik), de még csak nem is a XV. századi Normandiában (A párbaj című novellában ide is „elvisz” minket) vagy a Világűrben (lásd: a Tudatszintmérés című történetet) található. Végigvezet minket egy úton, amelyet (nyilvánvalóan) maga is bejárt és közvetlenül a cél előtt megállva azt mondja: Tessék, lépj! Vissza vagy előre, rajtad áll.
Miért írtam le mindezt? Mert a Szájensz fiksönt szabadság nélküli szabadságunk megértéséhez fontos adaléknak tartom. Nem kulcsmű (annál azért talán már előrébb vagyunk; bár, meglehet, akadhat olyan is, aki számára az lehet) és, ugyan nagyszerű munka, nem is a legjobb könyvek egyike, amit valaha olvastam. De ott és akkor, 1990-ben, olyan kérdésekről és úgy beszélt, ami után ma azt mondani, hogy „honnan tudhattuk volna?!”… (Megnéztem a könyv impresszumát, sajnos, nem tüntetik föl, hány példányban jelent meg, de azt azért erősen kétlem, hogy az én példányom lenne az egyetlen ebben az országban.) Mindig fölmerül bennem a kérdés, ha a kilencven körüli időkre visszagondolok, az azidőtájt olvasott munkák újra a kezembe kerülnek: hol voltak akkor a mi jó „okozatológusaink”, mit csináltak? (Hogy azóta mit, azt tudjuk, azzal napról-napra egyre jobban elhűlve és rettegve szembesülünk.)
Hát, igen.
*******Az idézet némileg bővebben itt olvasható: neonepiprimitiv.blog.hu/2008/05/20/ezt_is_g_k_chesterton_irja
********A „metafórát” Gasper blogger egy kommentjéből kölcsönöztem. Innét: magyarido.blog.hu/2009/08/25/szabadsag_szabadsag_nelkul_a_vagy_fuhmann_szajensz_fiksonje_1_so_resz/fullcommentlist/1#c6870590
...és holnap már én építem!
A bejegyzés 1-ső része innét:
A bejegyzés 2-dik része pedig innét:
„Isten kegyelméből keresztény vagyok, tetteim szerint nagy bűnös, hivatásom szerint hontalan vándor, a legalacsonyabb sorból, s helységről-helységre zarándokolok. Tulajdonom a következő: hátamon egy zsák száraz kenyérrel, a mellemen a Szentírás: ennyi mindenem. A Szentháromság ünnepét követő huszonnegyedik héten bementem egy templomba déli istentiszteletre imádkozni. A tesszalonikiekhez írt első levelét olvasták az Apostolnak, az ötödik fejezet tizenhetedik versét, amelyben ez áll: »Szüntelen imádkozzatok!« Ez a szó nagyon megragadott, s elkezdtem gondolkodni, hogyan lehet szüntelen imádkozni, amikor az embernek még mást is kellene tennie, hogy életét fenntartsa. Fellapoztam ezt a Bibliában, és ott saját szememmel láttam azt, amit hallottam: »minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva.« (Ef 6,18) Gondolkoztam, gondolkoztam, de megoldást nem találtam...”