„(…)
A mi modern világunk is hisz a fejlődés nagy adventjében. Vár jobb s szebb világot. Hisz a haladás energiáiban s folyton győzelmekről s térfoglalásról álmodik, mellyel a boldogság leszorítja a szenvedést. Ez a hit adventi temperamentumot gyújt ki a lelkekben; friss, bátor hangulatot terem s nemes küzdőket s hűséges munkatársakat nevel a nagy föladatok szolgálatára. Lelkesülésük vallássá fokozódik, melynek nincs Istene, de van megfeszülő vágya a jobb kor hajnalodása után. Ha azonban kérdezzük, hogy kinek lesz jó az a jobb kor s minek dolgoznak milliók a jövendőségért, melyet megint csak fölemészt a halál s elkoptat az idő: méla csend ül ki az ajkakon, s úgy látszik, mintha örök éj borulna a haladás adventjének perspektíváira. Minek, ha senki sem él közülünk, ha mindnyájan szappanbuborékok gyanánt pattanunk szét? Minek az advent, ha örök semmiség váltja föl az izgalmas várakozást? Erre nincs felelet, s ezért nincs igazán boldogító öröm ilyen adventben. Ott a jobb idők adventi ködéből nem emelkedik ki az ember, az egyes. Ők azt a jót, amit remélnek, nem az egyesnek, hanem csak az emberiség folyamának ígérik; s minél fényesebben mutatkozik be a fejlődés vallásának adventjében a jobb s szebb korok reménye, annál sötétebben s vigasztalanabbul záródnak s csukódnak le az egyes számára a jobb jövő perspektívái. E rendszerben adventje csak az elvont emberiségnek van; a küzdő, vágyódó léleknek azonban nincs.
Nálunk az másképp van. A mi szemeinkben az egész létet a vágy hulláma viszi, mely az ember tudatában, hitében s reményében találja megérthető kifejezését. Mi a világ vágyait, a természet sóhajtását, a feszerők kinyújtózkodását csak úgy értjük, ha ez a sok brutális erő a győzelmes élet öntudatában találja megoldását. Mit csavarogna, mit törné magát különben? Mi ez áramokat folyásnak tartjuk; nálunk a természet a lélekért van s a lét az életért van, s azért fejlődik minden akár a végtelenbe is, mert az örök élet vágyával van telítve a lét, mely a lélekben mint örök vágy s várakozás jelentkezik. Ezt az adventet nem lehet megakasztani, e végtelen kilátást nem lehet lezárni!
(…)”
(Részlet Prohászka Ottokár A világ s a lélek adventje c. elmélkedéséből. A szöveg teljes terjedelmében megtalálható, olvasható (és letölthető) itt (innét) (is):
www.piar.hu/pazmany/k91.htm)
RORATE COELI...
Rorate…!
(latinul)
Rorate coeli desuper, et nubes pluant iustum.
Ne irascaris Domine,
ne ultra memineris iniquitatis:
ecce civitas Sancti facta est deserta:
Sion deserta facta est:
Ierusalem desolata est:
domus sanctificationis tuae et gloriae tuae,
ubi laudaverunt te patres nostri.
Peccavimus, et facti sumus tamquam immundus nos,
et cecidimus quasi folium universi:
et iniquitates nostrae quasi ventus abstulerunt nos:
abscondisti faciem tuam a nobis,
et allisisti nos in manu iniquitatis nostrae.
Vide Domine afflictionem populi tui,
et mitte quem missurus es:
emitte Agnum dominatorem terrae,
de petra deserti ad montem filiae Sion:
ut auferat ipse iugum captivitatis nostrae.
Consolamini, consolamini, popule meus:
cito veniet salus tua:
quare moerore consumeris,
quia innovavit te dolor?
Salvabo te, noli timere,
ego enim sum Dominus Deus,
Sanctus Israel, redemptor tuus.
Harmatozzatok…!
(magyarul)
Harmatozzatok, magasságos egek,
s a felhők hozzák az Igazat.
Ne haragudj ránk, Urunk,
és ne emlékezzél többé gonoszságunkra;
íme elhagyatottá lőn a Szentnek városa,
pusztasággá Sion,
és árván maradt Jeruzsálem,
a Te szentségednek és dicsőségednek lakóháza,
ahol atyáink téged dicsőítettek.
Vétkeztünk, s mint a tisztátalanok olyanná lettünk,
s mint falevelek, földre hulltunk.
Íme, gonoszságaink, mint a szélvész elsodornak minket;
elrejted előlünk arcodat,
és önnön gonoszságunk markába adtál minket.
Lásd meg, Urunk, a Te népednek sanyarúságát,
és küldd el az Eljövendőt.
Küldd el a Bárányt, a földkerekség Urát,
küldd el a kősivatagból Sion leányának hegyéhez,
hogy elvegye rólunk fogságunk igáját.
Vigasztalódjál, vigasztalódjál én népem!
Hamar eljő üdvösséged.
Miért merülsz a gyászba?
Miért fog el a fájdalom? Ne félj már!
Megmentettelek téged,
mivel én vagyok a te Urad és Istened,
Izrael Szentje, a te Megváltód.
László Gyula A jurta belsejében c. vízfestménye 
