„Mikor a szavak hatalmát emlegetik, általában téves és illuzórikus hatalomról van szó. A Gondviselés rendelkezése folytán azonban vannak bizonyos szavak, melyek --- ha jól használjuk őket --- eleve önmagukban hordják a megvilágosodás és fölemelkedés kegyelmét. E szavaknak számunkra fölfoghatatlan és abszolút tökéletesség a birtoka. A megvilágosítás és a jó felé való vonzás ereje magukat a szavakat lakja, úgy, ahogy kiejtjük őket, távol minden magyarázkodástól. Helyes használatuk megkívánja, hogy semmiféle fejtegetést ne csatoljunk hozzájuk. Fölfoghatatlan, mit e szavak kifejeznek.
Isten az igazság: ilyen szavak. Hasonlóképp: igazságosság, jóság, szeretet.
Veszélyes e szavak gyakorlása. Használatuk istenítélet. Hogy törvényesen használjuk, semmiféle emberi koncepcióba nem szabad bezárnunk őket, s kizárólag olyan indításokat szabad elfogadnunk, melyeket világosságuk közvetlenül sugall. Különben hamarosan hazugságnak tűnnek mindenki szemében.
E szavak bizonyára kényelmetlenek. Az olyanok társasága, mint jog, demokrácia, személyiség, sokkalta kellemesebb. Ezért részesülnek mindig előnyben azoknál, kik --- akár a legjobb hiszemmel --- közszereplést vállaltak. Az ilyen szerepnek nincs más értelme, mint hogy lehetőséget nyújt a jó gyakorlására, s azok, kik jóhiszeműen vállalják, bizonyos, hogy jót is kívánnak szerteárasztani kortársaikra; tévedésüket kivétel nélkül ott követik el, hogy ők maguk a jót --- úgy vélik --- áron alul megvásárolhatják.
A szavak, mik a középszerű értékek régiójából származnak, [jog, demokrácia, személyiség] megfelelően alkalmazhatók a maguk szintjén, a középszerű intézmények világában. Maga az inspiráció azonban --- miből minden intézmény származik, s aminek azok mintegy projekciói csupán --- tökéletesen más nyelvet követel.
A személynek a kollektivitással szemben való alárendeltsége hozzátartozik a dolgok természetéhez, ahogy a mérleg serpenyőjén a gramm alárendeltje a kilogrammnak. De lehetséges olyan mérleg, hol a gramm fölébe kerül a kilogrammnak. Egyedül az kell, hogy a mérleg egyik karja több mint ezerszerte hosszabb legyen, mint a másik. Az egyensúly törvénye szuverén módon felette áll a súlyok egyenlőtlenségének. De soha a kisebb nem győzhet a nagyobb súlyon, ha kettejük viszonylatában királyi fölénnyel nem érvényesíti hatását az egyensúly törvénye.
Hasonlóképp, a kollektívval szemben sose lehet megvédeni a személyt és biztosítani a demokráciát, egyedül az autentikus jó érvényesülésével a közéletben, annak az autentikus jónak érvényesülésével, mi maga személytelen és semmiben sincs alávetve bármi politikai formának.
A személy szót, igaz, gyakran alkalmazzuk Istenre. De ott, ahol Krisztus magát Istent adja a tökéletesség követendő példaképéül az embereknek, a személyes mellett nyomatékosan egy személytelen képpel is szolgál: »Legyetek hasonlóvá a ti mennyei Atyátokhoz, ki egyként kelti napját jókra és gonoszokra, s egyként küld esőt igazakra és hamisakra.«[...]
Az univerzumnak e személytelen és isteni rendje szép megfelelője a köztünk működő igazságnak, igazságosságnak, szépségnek. Semmi náluknál alacsonyabb nem lehet méltó ihletője azoknak, kik elfogadták a halált.
Azok fölé az intézmények fölé, melyeknek a jog, a személyek, a demokratikus szabadságok védelme a tisztük, olyan intézményeket kellene kitalálnunk, miknek hivatása lenne fölismerni és megsemmisíteni mindazt, ami a kortárs életben az igazságtalanság, a hazugság és csúfság jegyében tipor a lelkeken.
Ki kell találnunk őket, mivel ismeretlenek, és mert lehetetlen kétségbe vonnunk, hogy nélkülözhetetlenek.” (Simone Weil: Ami személyes, és ami szent (részlet) --- www.ppek.hu/k191.htm)
