Még 2010-ben „lőttem” néhány bejegyzést Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza címmel. Ezeket itt, most, (közkívánatomra s mert minden eddiginél időszerűbbnek érzem üzenetüket) „reaktiválom”. „Tessék van.”
Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza (1-ső levonás) (2010.01.11.)
„...azon embert köszöntöm erős tiszteletre méltó characterünek, ki egyszer Á-val, s másszor B-vel tart, a mint t. i., — mert soha nem változik, — néha A s néha B van vele egy vélekedésen; s igy az, ki a character hirét nem akarja csak bitorlani, s olyasok által, kik csak a vak fejességet tartják characternek, ilyesmit magárul kikiáltatni, — hanem öntudatban érezni a férfiúi állandóság s egyvéleményüség melegét, mindent elkövetend, hogy a kormányt, mely tán a törvényes s józan utbul kibicczent, abba visszasegítse megint, — midőn viszont a kormány törvényes s józan eszközlésit tehetségi szerint előmozdítandja; s eképp, valamint semmi tekintet őt nem hátráltatja, a nemzet jussaiért élni s halni: úgy kész lesz törvényes ura ellenségei ellen, s ha a féketlen nép lenne is az, még hazafitársai ellen is, kardot rántani, s igazságos királyáért önteni vérét.
(...)
S ha én a characterkörülti zavart ideák helyrehozása végett az erkölcsi tudomány mezeire vezetlek, barátom; s azt «a mirül csak könnyeden s felszinleg szokott ítélni a többség, mélyebb fontolgatás tárgyává törekedem tenni, kárhoztathatsz-e azért? S valjon nem szükséges-e világosságra hozni s józanra intézni egy oly zavart ideát, melynél fogva sokszor az nyer bizodalmat, ki nem érdemli, s igy nem ritkán a bitorlott reputatio emeli legbüszkébben nagy, de üres fejét?...»
(...)
...nekem legalább úgy látszik, világos, hogy azon kevesek ––––––––; s azon számtalanok, kik megint másokat emelnek a popularitás legmagasb polczára, nemcsak nem tudják, sőt arrul legtávulabb ideájok sincs, valjon mi a character, s az emberekrül szinte úgy ítélnek, mint ahogy a szép almát, szép szilvát is, ha fán függ, nagyra magasztalják, habár féreg eszi is szivöket. S ily színpadon, ily auditórium előtt tapsra vágyni, s azt az élet, egy lelkes élet legfőbb jutalmává választni, — s kis taps végett a nagy színjáték szinte minden rolláit átvenni! Nagy Isten, szánakozásra vagy kikaczagásra méltó-e teremtésidnek oly nagy száma!”
(Széchenyi István: Világ)
Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza (2-dik levonás) (2010.03.02.)
„(...) Nem akarom most azt vitatni, hogy a nemzetiség dolga mennyire érdekes, − meglehet, hogy nagy részben talán aberratión alapul meggyőződésem, hanem nemzetiség, kifejlett nemzetiség nélkül nekem, megvallom, minden más progressio nem kell, erre állítok mindent, e nélkül mondhatom, egy zagyvalék nép leszünk, melynek talán több pénze lesz, a dögbőröket talán drágábban eladhatjuk stb., de ez engem nem mozdít; mindenelőtt áll előttem: hűség a fajtámhoz .(...)
(...) Ha egy bárkában ülök és abban van gyermekem és más gyermeke, és ha a bárkába bejő a víz, s előttem apodictice áll, hogy ezen két gyermeket benn nem tarthatom, az igaz, ha a magamét lököm ki és a másikat benn tartom, azt az újságban fogják hirdetni, de biz én inkább a magam gyermekét conserválom és a másikat kilököm. (...)
(...)
(...) Legyünk tisztában magunkkal; igen természetes, a magyar ezelőtt mélyen aludt, és most kapkod, és ez természetesen másképp nem lehet; de ha mi azt mondjuk, hogy a nemzetiség az alap, melyre mindent akarunk rakni, magunkkal ne jőjünk ellenmondásba, és ne gondoljuk, hogy ezen elem már oly igen erős, hogy halálos ágyából kiemelkedett, s hogy Magyarország már oly szilárd, miképp minden más elemeket magába felvéve, azokat megemészteni tudná. (...) Nincs arról szó, hogy az istennek akármi teremtését jogokból kirekesszük, mert felfogásom és vallásom érzelmem szerint azt szeretném, hogy e hazában minden ember, ki az isten képére van alkotva, egyenlő jogokkal bírjon és egyenlő terheket viseljen; és bár mondhatná mindenki valláskülönbség nélkül: nekem is van itt hazám! Ez az ultima tendentiám, ez a kikötőm, mely felé vitorlázok: de [m]int hű tagja a magyar fajnak, megvallom, hogy túlliberalismus által, egy túlzó indulat által vezettetve, magam gyermekét dobjam ki a bárkából, ezt másokért tenni nem fogom soha, és ezen hűséget minden más nemzetben tudom becsülni; de miután magyaroknak teremtett az alkotó, legyünk is azok, és legyünk tisztán magyarok. Ez vélekedésem.”
(Gróf Széchenyi István felszólalása a főrendiházban, 1844. október 1.)
Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza (3-dik levonás) (2010.05.04.)
„(...)
De minekelőtte magasbra emelkedhetik az ember, s tulajdoni kifejlődhetnek, s a polgári vagy nemzeti erény mélyebb gyökereket verhet, mindenekelőtt szükséges, hogy legyen
Nemzetiség
Mert lenni kell előbb, s csak aztán lehet jóra, derékre, erényesre kifejleni. Szintúgy, mint a határtalan csillagvilágban minden vagy nagyobb, vagy kisebb részekre szakad, s magában egy egészt alkot; napok, planéták s amit nem látunk, úgy lefelé a legkisebb is részekre oszlik, s megint egy egésszé összesedik: csepp, gyümölcs, a legkicsinyebb férgek ökonómiája. Ez a természet rende. A részek támadnak, múlnak, minden forogva mozog
egymást
Váltja örök romolás s teremtés;
újbúl vén, vénbűl új lesz – s csak az egyetem örök. Úgy az ember, akármily vad állapotú legyen is, társalkodik, s az egész emberi nem nemzetekre, nemzetségekre, házastársakra ágzik: S éppen az, ami lélektelen testekben attractio, repulsio, az a nemzetekben a hon szeretete s védelme. Mélyebben fekszik azért lelkünkben, mint sokan gondolnák, azon ki nem mondható édes aggodalom, mely anyaföldünkhöz vonz, s mely a halandó port félistenné magasíthatja, s lelki rothanat jele, hol a természet ezen szent törvényi ki vannak már dörzsölve. S nemkülönben, mint a kiégő üstökcsillag iszonyú forgásában se határt, se utat nem tart, de mint átok a végtelen üregben magamagát emészti s napszisztémákat rendít meg, úgy bolyong cél s törvény nélkül a hazátlan, hív jobbágyokat csábít el, megelégedett polgárba nyugtalan bizalmatlanságot önt, s végre maga kétségbeesvén, nemritkán önkezivel végzi örömtelen éltét. S mindezek után, hány dicsekedik mégis azzal, hogy kozmopolita!!! Gyengeség, hiba halandótúl elválhatlan, de azokkal kérkedni az elromlottság legmélyebb lépcsője; hol a szemérem eltűnt, ott az élet minden bájainak vége. Szerencsére sok olyast beszél, amit maga sem ért, s olyannal dicsekedik, ami gyalázatjára válik. A kozmopolita tágasb szívűnek tartja magát, s így jobbnak, mint másakat. Ő minden embertársit hordozza szívében, midőn a patrióta főképp csak hazafiait. Ő magasb értelműnek képzi magát, mert minden régi szokáson, bévett ítéleten áthág, egyszerre keresztény, török, ateista lehet, s kaméleoni ügyességgel szabhatja magát a körülállásokhoz, a hasznoshoz. – De ily tehetség áltermészet, s többnyire igen sok vagy bal tudománynak éretlen és savanyú gyümölcse, s az emberbűl, ki minden sajátságát elveszti, oly csúfot tesz, mint nevetséges a szelíd farkas s kacajra méltó a láncon idomtalanul táncoló medve s csúf a legvéknyabb vesszőtűl is rettegő kalitkás oroszlán.
Mily szomorú sors öntagjainak egymás utáni lassú sorvadását nyilván érzeni s az életerő fogyatkozásit naprúl napra csalhatlanabbul észrevenni – s ennél csak annak kínja lehet még fájdalmasb, ki kénytelen átlátni, hogy ő egy rothadó nemzet tagja; mert százszor könnyebb testi, mint lelki aljasodást szenvedni. Hol pedig a nemzetiség semmivé vált, hol a lakosok elkorcsosodtak, vagy hol a nemzeti szellem és sajátság hiábavalóságokon, gyermeki bábokon alapul már, ott, ha a sokaság vakságában nem is gyanítja, keserű, de csalhatatlan tekintettel nézi a gondba merült hazafi, miképp folydogál le szemenkint a hátramaradt kevés fövény a nemzet életórája üvegszelencéjébe.
Ha nemzeteket egyes személyekkel hasonlítunk össze, akkor a nemzetiség nem egyéb, mint rokonok közti szeretet, barátság s a famíliabeli becsület fenntartását eszközlő ébredség; ha pedig mélyebben tekintjük, mint előbb érintém, akkor az emberi lény minden ereibe s lelke legbelsőbb rejtekibe szőtt természeti tulajdon, melyet az önbecs megsemmisedése nélkül szinte oly lehetetlen kiirtani, mint bizonyos, hogy a szív kiszakíttatása után világunkon többé élni nem lehet. S ha a világ történetit vizsgáljuk, nem áll-e a nemzetiség legszebb fényében, mint azon szent varázserő, mely valaha Marathón mezeit dicsőíté s Thermopylé kőszirteit legnemesb vérrel pirosítá; s nem érezzük-e, hogy futja át velőnk közepét valami édes érzelem, mely egész létünket elözönli, ha kérdés forog magyar honunk dísze s boldogsága felől?
(...)”
(Széchenyi István: Hitel)
Innét magyarido.blog.hu/2010/01/11/grof_szechenyi_istvan_pisztolyat_porozza_1_so_levonas és innét magyarido.blog.hu/2010/03/02/grof_szechenyi_istvan_pisztolyat_porozza_2_dik_levonas és innét magyarido.blog.hu/2010/05/04/grof_szechenyi_istvan_pisztolyat_porozza_3_dik_levonas
XVIII. századi itáliai festő munkája
