Asszimiláció (a)vagy „a befogadók sorszónái” (Bevezetés)
(E bejegyzés 2010. május 13-án született.)
„Ha én bármilyen vonatkozásban is kisebbségi volnék, mindenkiben – bárkiben – jobban megbíznék, mint egy posztmodern liberálisban.” (Z. barátom mondta a múltkor a kocsmában)
Az alábbi két idézet a XX. század első feléből származik. Az első Németh László egy 1939-es tanulmányából, míg a második Polányi Mihály egy 1943-as cikkéből.
„A zsidó asszimiláció a világon - azt hiszem - sehol sem sikerült: legföljebb néhol még nem tudják, hogy mennyire nem. Az első lépést: a nyelv felvételét a zsidók mindenütt megtették, s a másodikra: a nemzeti vallás feladására is megvolt a hajlam bennük. Az asszimiláció két dolgon akadt meg: túl mohón vetették magukat a befogadók sorszónáira, kultúrára és politikára, melytől illem és vér egyaránt visszatarthatta volna őket, s ugyanakkor, amikor a nemzetek jövőjét monopolizálni igyekeztek, nem tudtak ellenállni az ősi hitüket s faji gondolkodásukat gőzölgő nemzetközi irányok hívásának. Ez a megállapítás az enyém, de nemcsak az enyém. A zsidó önkritika ritka kísérletében, Polányi angol egyetemi tanár tanulmányában ugyanezt olvasom. Ő mondja el a valóban klasszikus linzi esetet is...
(...) A pángermán mozgalmat az asszimiláns Friedjung alapította meg Linzben, egy másik zsidó: Adler, s egy igazi német, Schonerer társaságában 1880-ban. Amikor a németek még nyugodtan viselték széttagoltságukat - a jövevény Friedjung ebbe már nem tudott belenyugodni. Két év múlva az új pángermán mozgalom kizárta a zsidókat, s Friedjung helyét Schonerer foglalta el. Vele kezdődik a német antiszemitizmus. A megsértett Adlernek eszébe jutott Lassalle és Marx: s megalapította az osztrák szociáldemokráciát. Lehetne-e három mondatban jellemzőbbet mondani mindarról, ami ötven év óta a világban történik? Az európai szocializmusnak (éppúgy, mint a zsidóságnak) óriási szerencsétlensége, hogy ez az adleri sértődés kerítette hatalmába. >>A zsidóság abban a vágyában, hogy teljes polgárnak érezhesse magát, mindazokat a hagyományos életformákat el akarta töröltetni, amelyekhez születés szerint nincs teljes joga.<< De mi lesz, ha a népek nem akarnak kivetkőzni a kedvükért teljesen magukból, s utolsó szorultságukban azokat az elveket szegezik ellenük, amelyeket a marxizmusban az ősi Európa ellen ők alkottak meg? (...)”
Németh László: Kisebbségben (1939). in: Németh László: Sorskérdések. Magvető Kk. - Szépirodalmi Kk., Bp., 1989., 457. - 458. p. (A Világhálón itt található:www.slideshare.net/karthauzi/nmet-lszl-kisebbsgben)
„A zsidók sok szempontból még mindig elmaradottak és sokat tanulhatnak modern civilizációnk építőitől, a nagy nemzetektől. Jövevények vagyunk; így, bár sohasem engedhetjük meg, hogy az egyenlő állampolgárságra való jogaink a legkisebb mértékben is csorbát szenvedjenek, be kell látnunk, hogy a gyakorlatban ez nem mindig valósulhat meg. Hogy egy zsidó beleszólási joga azon nemzet ügyeibe, amelyben él meddig terjed – és nem-zsidó honfitársai e jogát meddig ismerik el – az a zsidó személyétől és helyzet jellegétől függően változik. Ezért nehéz meghatározni a zsidók egymás közti viszonyait is. Az asszimiláció óhatatlanul eltávolodást jelent; de nem jelenti azon kölcsönös kötelezettségek elvetését, amelyeket a tisztességtudás megkövetel az egymással rokon emberektől, főleg ha azonos problémákkal kell szembenézniük.
Rengeteget kell még tenni, hogy e kérdések megoldódjanak. Ehhez a munkához azonban több őszinteségre van szükség, mint amennyi idáig a zsidó irodalomban megnyilvánult. Meg kell szabadulnunk az öndicsérettől és az önsajnálattól, amivel néhány kis zsidó publicista megszégyeníti társait. Jobban tennénk, ha másokra hagynánk, hogy kiirtsa az antiszemitizmust, főként az angolszász világban. (...)Inkább saját lépéseinkre vigyázzunk és ne engedjük meg magunknak olyan durva gesztusokat, mint amikor egy cionista vezető így idézi önmagát: >>elsősorban zsidó vagyok és csak másodsorban ember<<. Ilyen kihívás csak elrettenti barátainkat és örömet okoz ellenségeinknek. Azt hiszem leginkább egy alapos zsidó önkritikára van szükség, amelynek során ősi prófétáink nyomában minden gyarlóságunkat megostorozzuk. E folyamat létrehozná az igazi szolidaritást és felpezsdítené önértékelésünket.”
(A Világhálón itt található: www.polanyi.bme.hu/folyoirat/2004/2004-08-polanyi_mihaly_a_zsidosag_asszimilaciojarol.pdf)
És most, kedves Olvasó, az idézetek által tárgyalt kérdéskört próbáld meg a XXI. századeleji európai muszlim terjeszkedés és a kelet-közép európai cigánykérdés fényében nézni, újragondolni.
***
Apdét vagy kiegészítés, 2010. május 14.:
Schmidt hadnagy figyelmeztetett, hogy e bejegyzés talán sokak számára nehezen megközelíthető, illetve félreérhető lehet, mivel a „zsidókérdéssel” nem önmagában, hanem egy problémakomplex részeként foglalkozik. Schmidt hadnagy, a polgárháború hőse, sokunknál (nálam bizonyosan) nagyobb tapasztalatokkal bír a félreértések terén, ezért általában elfogadom és megfontolom ilyen jellegű észrevételeit. Most is így teszek és egy rövid kiegészítéssel látom el a bejegyzést. Inszeminator blogger egy posztjához írott kommenetemből idézek ide néhány sort (innét: inszeminator.blog.hu/2010/05/03/az_igazi_trebitsch_1/fullcommentlist/1#c9826439):
...(...) Ami a zsidó asszimiláció kérdése volt a XIX. században, az ma számunkra a muszlim- és a cigánykérdés. S ahogyan annak idején doktriner válaszokat adott a kor liberalizmusa, hasonlóképpen doktriner válaszok születnek ma is. Erre mondom én azt, hogy vonjuk össze a kérdés különböző aspektusait és adjunk történeti kontextust is a kérdésnek. Egy értelmes diskurzusra volna szükség arról, hogy: mi az, hogy Európa, mik az európaiság keretei és feltételei, mit gondolunk magunkról és mik a céljaink? Ezek, akárhogyan is tagadjuk, elsődlegesen kulturális kérdések...
(A bejegyzés) Innét: magyarido.blog.hu/2010/05/13/asszimilacio_a_vagy_a_befogadok_sorszonai_bevezetes
