(E bejegyzés 2011. március 8-án született.)
...Honnan származhat egy új „mérték”?...
Mérték vagy mérdek? (Még mindig Kötcse)
A napokban rendhagyó „zsebszümposzion” színtere volt a mi kis (tipikus típus) kocsmánk.
A „tanácskozást” Tibor (a férfi: magyarido.blog.hu/2009/02/24/logikus_esztetikus_etikus_forradalmunk_tisztasaga_megengedi_hogy & magyarido.blog.hu/2010/11/04/veszely_vagy_valami_olyasfele & magyarido.blog.hu/2011/01/30/jegyzetek_a_zemberek_es_a_zalapitashoz_2011_januar_30) problémafelvetése nyitotta meg, aki, igen tetemes mennyiségű szervízpakk (értsd: sör és kísérő feles) elfogyasztása után, a kocsma tompa moraját szétszakítva, hirtelen ekképpen fakadt ki:
– A k*mmonisták elvették a szabaccságom’, a zs*dók elvették a megélhetésem’, ezeknek a k*csögöknek meg mán a böcsületem is kéne!
Tibor (most) nem kiabált, de ahhoz akadozó nyelvvel is elég hangosan nyilatkoztatott ki, hogy a közönség kollektív figyelmét magára vonja. Ám ez a figyelem igen rövidtávú volt, mert Tibor még szusszanni sem tudott kifakadására egy jó alkoholgőzös’t, máris újabb (Tiborénál jóval nagyobb) petárda pukkant. Mancika, a kocsmárosnő (magyarido.blog.hu/search?searchterm=Mancika&searchmode=or&submit=Keres%C3%A9s)...
Mancika (némileg eufemisztikus megfogalmazással) kacagott. Mancika (rá egyáltalán nem jellemző módon) hangosan, felszabadultan nevetett. Mancika kiröhögte Tibort. „Jókedve” oly ellenállhatatlan volt, hogy valamennyiünkre átragadt, s néhány másodperc múlva már az egész kocsma (persze, ki-ki vérmérséklete, alkoholszintje, elmeállapota függvényében, de) vidult. Még maga Tibor is együtt döcögött a jókedvvel.
Z. is nevetett, én is nevettem, s még a hullám lecsengése után is sokáig ebben az oldott, könnyű hangulatban, mosolyogva, némán üldögélve kortyolgattunk, pöfékelgettünk.
Én szólaltam meg először. Bár nem voltam tudatában, hogy gondolkozom, a Tibor-Mancika-„dialógus” mégiscsak elindított bennem „valamit”, aminek végeredményeként a következő kérdés tolult fel bennem:
– Te tudod mi a különbség az érték és az érdek között?
Z.-t láthatóan meglepte kérdésem. Sokáig nem válaszolt, majd megkérdezte:
– Komolyan?
– Komolyan – válaszoltam.
– Jó! Hozok sört.
Z. felállt, elment, majd jött három üveg sörrel. Egy üveggel odakoccantott elém az asztalra és, meg sem állva, ment tovább Valóság nagybátyánk (magyarido.blog.hu/search?searchterm=Val%C3%B3s%C3%A1g+nagyb%C3%A1ty%C3%A1nk&searchmode=sentence&submit=Keres%C3%A9s) asztalához.
Mikor visszatért színpadias mozdulattal helyetfoglalt, két kezét maga elé fektette az asztalon és úgy nézett rám, mint aki kérdésre vár.
– Gyújtsz? – kérdeztem.
– Később – válaszolta.
– Nos? – kérdeztem.
– Nos, – válaszolta – az érték és az érdek között épp annyi és épp az a különbség, mint a mérték és a mérdek között.
Hát, valahogy így zajlik mifelénk egy „zsebszümposzion”.
***
Apdét vagy kiegészítés:
Schmidt hadnagy figyelmeztetett, hogy e bejegyzés talán sokak számára nehezen megközelíthető, illetve félreérhető lehet. Schmidt hadnagy, a polgárháború hőse, sokunknál (nálam bizonyosan) nagyobb tapasztalatokkal bír a félreértések terén, ezért általában elfogadom és megfontolom ilyen jellegű észrevételeit. Most is így teszek és kiegészítéssel látom el a bejegyzést.
Tehát (csak hogy tisztán lássunk):
A Magyar Értelmező Kéziszótár (1978-as kiadása) a következő (alap)értelmezéseket adja:
„érték fn 1. Vminek az a tulajdonság, amely a társadalom és az egyén számára való fontosságát fejezi ki. (…)”
„érdek fn 1. Vkinek, vminek a javát, hasznát szolgáló szükséges, fontos dolog. (…)”
A szocializmus ideológiája (a marxizmus-leninizmus) bizonyos érdekeket tekintett-kezelt abszolút értéknek-értékként (az uralkodó osztály, a munkásosztály érdekeit); az elmúlt húsz év liberálbolsevizmusa az egyéni érdek érvényesítését-érvényesülését emelte az abszolút érték rangjára. Az új (magát jobboldali, keresztény-nemzetiként meghatározó) hatalom deklaráltan (és nagyon helyesen) szakítani szeretne az előző két rendszer „értékhagyományaival”. Hogyan lehetséges ez? Honnan származhat egy új „mérték”? Kisebbségi és/vagy többségi érdekek abszolút értékké emeléséből („demokratikus úton-módon”) semmiképp. Hisz a mérték alapja az érték és nem az érdek, érdekek abszolutizálásából legfeljebb ha „mérdek” születhet, de nem mérték. Honnan eredeztethető egy olyan mérték, amely mindenkit egyenlően mér, nem sértve érdekét, tiszteletben tartva méltóságát?
A kérdés megválaszolásához ajánlom tanulmányozásra a Katolikus Lexikon alábbi két címszavát/meghatározását:
Magyar Katolikus Lexikon > E > érdek
érdek: →érték megvalósítására velünk született ösztönös törekvés. - A régebbi, liberális-individualista társad-elmélet az egyedi ~ek megvalósítását tűzte ki célul. Bebizonyosodott, hogy ez a közjót sértő →egoizmushoz vezet. Az ellenkező irányú törekvés azt a veszélyt hozta magával, hogy az emberkép a →homo oeconomicusra szűkül, s az embernek csak a gazd. ~ei a mérvadók. A mai →antropológia és →pszichológia világossá tette, hogy nemcsak testi ~eink vannak (táplálkozási, nemi, mozgás-, tevékenységi, társulási, játék-ösztön), hanem ezeket fölülmúló szellemi (gondolkodási, esztétikai, vallási) és szociális igényeink (és így ~eink) is. A kiegyensúlyozott megoldást csak az jelentheti, ha a gazd. ~ek mellett figyelembe vesszük a szellemieket, az egyediek mellett a közjót, a köz~et is. - A társadalom fejlődés-folyamata nem más, mint a köz- és egyedi ~eknek legteljesebb, de egymással mindig összhangban álló kibontakozása. Az ön~ legközvetlenebb kifejezője az →önszeretet, amely a ker. erkölcs szerint az embertársak iránti szeretet mércéje és előföltétele, mégsem egoizmus, mert a személy kiteljesedését összeköti a →közjó iránti elkötelezettséggel. A nagy-közösség (→állam) föladata, hogy lehetővé tegye a személyi kiteljesedést, a köz~kel összhangban. - Az ~ek rendjét a közjó és a mindenki felé érvényesülő →igazságosság biztosítja. Minden embernek ugyanis a →természetjogban gyökerező joga egyéni ~einek megvalósítása, de nem ütközhet mások és a közösség ~eivel. A szociális ellenőrzés elsősorban azok föladata, akik a közjóért felelősek, főként az államé, amely e föladatát a jogrend betartásával és a gazd-pol. eszközével teljesíti. A →jog végső soron nem más, mint az egyesek egymás közti, az egyesek és a csop-ok közti s a csop-ok egymás közti rendjének és a különféle ~eknek az érvényesítése. Az állampolgárok azonban önellenőrzésre is kötelezettek, melynek alapnormáit az →emberi méltóság s az arra épülő →emberi jogok jelentik. Önellenőrzésre vannak kötelezve a különböző csop-ok, ~szövetségek is, ennek mércéje mindig a közjó kell hogy legyen. Az →Egyház szociális tanítása szerint pl. a magántulajdon az ember alap~ei közé tartozik, ugyanakkor e magántulajdonnak szociális feladata is van: hozzá kell járulnia az egész társad. ill. az egész emberiség fejlődéséhez, az emberi jólét kiteljesedéséhez. Másik oldalról az áll-nak alapvető föladata, hogy mindenkit munkához, megélhetéshez és így ~ei kiteljesedéséhez segítsen. Vannak ugyan szociális elvek (pl. →szolidaritás, →szubszidiaritás elve), ezek azonban soha nem célozzák az egyes ember (a →személy) ~einek fölszámolását, hanem épp azok mind teljesebb megvalósítását. A közösség (még az áll. is) nem öncél, hanem eszköz a személyi értékek egyre teljesebbé válásához. Cs.I.-L.V.
Magyar Katolikus Lexikon > E > érték
érték (lat. valor): 1. általános értelemben minden, ami az egyéni, ill. a szociális megítélés szerint jó, gazdagító, kívánatos és hasznos. Ilyen értelemben beszélünk erkölcsi (→erkölcsi jó), vallási, művészi, esztétikai, tud., gazd., pol., szoc. stb. ~ről. - 2. bölcseletileg a lét egyik átfogó (transzcendentális) kategóriája. Sok tekintetben azonos a →jóval (lét~, erkölcsi ~), de különbözik is tőle: a jó konkrét, az ~ inkább elvont tulajdonsága (jóság) a létezőknek. Mások abban látják a különbséget, hogy a jó a létező belső létteljessége, az ~ek viszont azok a célok, melyekre a létező törekszik. Ismét mások úgy húzzák meg a határt, hogy a jó minden létezőre érvényes fogalom, az ~ még az emberi léten belül is csak az erkölcsi javakra vonatkozik. A merőben pozitivista ~fölfogással szemben az →értékfilozófia rámutat az ~ lényeg- és célszerkezetére, tehát arra, hogy az ember által megfogalmazható célok az emberi lét s egyáltalán, a lét alapjaiban gyökereznek, ezért az ~et transzcendens valóságnak tekinthetjük. - 3. A Szentírásban Isten alapvetően jónak mondja a teremtést, s a világot mint ~et bocsátja az ember rendelkezésére (Ter 1-2,4a). Az egész ÓSz állítja a teremtés ~jellegét. A →shalom fogalmában egyesül az Istentől megígért béke, az igazságosság és a hűség. - Az ÚSz →hegyi beszédében Jézus Krisztus egy új ~rendet állít föl (Mt 5,3-11; Lk 6,20-23), melynek alapja a kereszt ereje (1Kor 1,17) és a benne való dicsekvés (Gal 6,14). „A világ bölcsessége balgaság Isten előtt” (1Kor 3,19). A gazdagság és megbecsültség már nem egyértelműen az Isten előtti kedvesség jele, Mária szűzi anyaságában az ÓSz sokgyermekes család ideálja mellett megjelenik a természetfölötti ~eknek elkötelezett élet. Ehhez az új ~rendhez azonban hosszú és tanulságos út vezet. A ker-ek spirituális hagyománya mindig arra tanított, hogy vegyük észre az ~eket mint a Teremtő jó ajándékait, és ezeknek szentségi elfogadásával és használatával az isteni szeretet titkát ünnepeljük. - A haszonra és korlátlan fogyasztásra való berendezkedés minden korban jelen volt egy szűk társad. rétegben. Kísértését a ker. ~rend egészen a legutóbbi időkig valamennyire ellensúlyozni tudta. A 20. sz. végén viszont elmondhatjuk, hogy az ~rend szinte kizárólagosan a javak, a pénz és a kényelem szempontjai szerint rendeződött, a hasznosság és a birtoklás mindennél, a létnél is fontosabb lett. Csak az számít igazán ~nek, ami élvezhető. - Annál súlyosabb kötelessége ma a ker-eknek, hogy életükkel tanúsítsák: az élet csak ott nyer teherbíró és beteljesítő mélységeket, ahol az egyéni létben, a társas kapcsolatokban és a környezettel való kapcsolatban igaz ~ek érvényesülhetnek. - 4. A közgazdaságban: Gazd. ~e annak van, ami alkalmas emberi →igény kielégítésére, s iránta kereslet van. A gazd. ~ az a jelentőség, amit a javaknak az igények kielégítésével kapcsolatban tulajdonítunk. - Az ~ fogalmát a 19. sz. végétől először vizsgáló osztr. isk. megkülönböztetése szerint: a) A tárgyi (objektív) használati ~ azon alapul, hogy bizonyos javak a maguk sajátos természete révén alkalmasak-e bizonyos igények kielégítésére, függetlenül attól, hogy fönnáll-e velük kapcsolatban a kereslet. A tárgyi használati ~ tehát lét~, mely magában a jószágban rejlik. - b) Az alanyi használati ~ az első valóban gazd. ~. Ahhoz ugyanis, hogy a javak lét~e az igénykielégítési folyamatban is értékessé váljék, szükséges, hogy velük szemben az igény tudatosuljon és kifejeződjék az ítéletben, hogy a javak megszerzése megéri az áldozatot. Amint az igények telítettsége, úgy a javak alanyi használati ~e is állandó változásoknak van kitéve. - c) Az alanyi csere~ az a jelentőség, amit a gazdálkodó a saját érdekének megfelelően a javaknak tulajdonít, és aminek alapján hajlandó a csereforgalomban való részvételre. - A csereforgalomban részt vevő eladók és vevők alanyi használati és alanyi csereértékelései összhangjaként áll elő az az ~, mely a tisztán alanyi elemeket levetve tárgyi jelleget kap, a tárgyi csere~, az ár. Cs.I.-Pa.P.
LThK X:1058. - Muzslay 1993:53. - Schütz 1993:82.
(A bejegyzés) Innét: magyarido.blog.hu/2011/03/08/mertek_vagy_merdek_meg_mindig_kotcse
„(…) A haladás elmélete szerint nemzedék rakja rá művét nemzedék művére, így emelkedik egyre magasabbra a <<szellem piramisa>>. Nem látják, hogy az élet nem rak piramist. Az életben mindig az első aktus a döntő. A kultúrák sorsát az első jellegteremtő kor szabja meg. (…) Egy kultúrán belül vagy van új, nagy, teremtő aktusokra alkalom, s akkor van, ha nem is haladás, de megújhodás – valami az első teremtés boldogságából –, vagy csak nemzedék rakja művét az előzők művére, s akkor van hanyatlás, sivárodás. Az egyenletes haladás egyenletes kihűlés. (…) Kultúránk nem haladó nemzedékek egymásra rakott műve, hanem nagy teremtő alkotások maradványa. (…) Az először letett arany, a kultúra déloszi kincse, a mohón berakott betétek ellenére is folyton fogy, a csőd veszedelme még egy olyan kultúrában is ki-kiújul, mint az európai, melybe annyi különféle nép dobja bele időről időre vagyonkáját. Egyiptom élt és megmeredt, Sumir prédául esett, Róma kerítései bedőltek. Haladtak, és közben elhasználták Isten bölcsőjükbe dugott pénzét, mint ahogy minden élet hiába próbál újra s újra megfoganni, végül is elveszti a foganással rája szállt vagyont. (…) A tragikus életérzés nem sötétebb, hanem fényesebb, mint a másik. A sors valódi arcába néző ember nem aggodalmasabb, mint a fejlődéshitű, hanem vakmerőbb. A veszély az emberiség legnagyobb ingere. S egy történelemszemlélet, mely kozmikus biztosítóintézet helyett a romlás állandó, szívós készültségével veszi körül a népeket, szívósabbakká, teljesebekké, készültebbekké teszi őket magukat is. (…) S ha mi a sorssal merész, önáltatás nélküli farkasszemre akarjuk rábírni a magyart, nem azért tesszük, mert rémeket látunk, hanem mert rémeket akarunk leküzdeni.”
