„...Mint Combray terén az ősi székesegyház: a polgári Franciaország mélyén is ott áll egy tízszázados katedrális...”
Csontváry Kosztka Tivadar: Mária kútja Nazaretben
Az Új Életben olvastam egy olvasói levélben (a levél írója az Echo Tv-t jellemzi):
„Nem kívánom az ott megnyilatkozókat idézni, azonban senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy döntően rasszista, antiszemita kijelentések hangzanak el, és az egész csatorna szellemét „mélymagyar” hangulat jellemzi, amelyet keretként az árpádsávos zászló övez.”
Jelentem tisztelettel, értem én, hogy ez egy konstrukció, avagy egy konstruált valóság igazolására szolgáló értelmezési keret (pontosabban: sablon). Értem. Azt is értem, hogy ezek a sablonok (lehetőleg) nem túl nagy számú, (viszonylag) szabadon variálható elemből állnak, hogy minél szélesebb körben terjeszthetők és alkalmazhatók legyenek. Értem. Amit nem értek, az az, hogy: minek? Némiképpen úgy (vagyok), mint Orwell hőse, Winston Smith, az 1984-ben: „Azt értem, HOGYAN csinálják, de nem értem, hogy MIÉRT.” Félreértés ne essék! Értem én (azt is), hogy a levél írója pusztán alkalmazó és nem konstruktőr; amiért mégis ideidézem az egy (ha nem is teljesen, de azért némiképp mégiscsak) új elem az általa alkalmazott konstrukcióban. Ez a (ha nem is teljesen, de azért némiképp mégiscsak) új elem, amely (nem mellesleg) központi szerepet (is) kap a konstrukcióban, a „mélymagyar” fogalom.
Egy ideig nem értettem (azt sem értettem), hogyan került a „mélymagyar” ebbe a konstrukcióba. Bár ismertem Spiró halhatatlan sorait 1990 környékéről – hogyis: „Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, fűzfapoéták, fűzfarajongók,jönnek a szarból” stb. –, de ismertem e sorok a közgondolkodásra gyakorolt csekélyke hatását is (nemigen tört át ez annak idején). Azt pedig, hogy Németh László (kitől is a „mélymagyar” fogalom származik) nem a legolvasottabb írónk manapság, (azt) még én is érzékelem. Honnan és hogyan sikerült hát így (ilyen nett módon), szitókszóvá rontani és „ideaplikálni” (ebbe az értelmezési keretbe), hogy már az olvasóilevél-írók is ilyen magátólértetődően dobálóznak vele? Nem értettem.
Szerencsére Sz. barátom felvilágosított. A kulcs – magyarázta Sz. –, Bayer Zsolt. A neves médiaszemélyiség (vagy ahogyan H. barátunk emlegeti: Bájer „3. számú Fidesz-tagkönyv” Zsóti) ugyanis műsort indított az Echo TV-ben Mélymagyar címmel.
És tényleg! Sz.-nek bizony igaza lehet! A „mélymagyar” így – Bayer adaptációjában – válhatott a magyargyűlölők szemében (is) nagy élvezettel szopogatható „polkorrekt” szitokszóvá.
Gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy engem ez zavar. Zavar, mert Németh László műveinek olvasása számomra igen sok élvezetet és tapasztalatot nyújtott, és mert Németh Lászlót a XX. századi magyar irodalom egyik igen jelentős, méltatlanul mellőzött alakjának és alkotójának tartom. Talán némiképp tehetünk ez ellen a „nemzeti önmérgezés”, ez ellen a „dezinformációs örvényben való fuldoklás” ellen, gondoltam, ha tisztázzuk, ugyan, mit is értett Németh a „mélymagyar” fogalma alatt. Újraolvastam hát a Kisebbségben című (1939-ben született) tanulmányt (amelyben először használja a fogalmat) és néhány kapcsolódó cikket, s ezek egyikében, a Fantomok ellen címűben a következőkre akadtam:
„A Kisebbségben első bírálóinak kedves szokásuk volt, hogy a <<mélymagyar>> szót hallva: összehunyorították a szemüket, s olyan képet vágtak, mintha a germán ősköd köldökébe kéne az ő kristályos latin pillantásukkal letekinteni. Nem volt szerencséjük: ha valamit, hát ezt a francia szellemnek köszönhetem. Proust regénye nem az arisztokrácia bomlásáról szól, mint mondani szokták. Mély-Franciaországról szól. A laterna magica képei után induló polgári gyerek két úton tapogat ki, meseszomját követve, osztályából. Cselédjükön, Francoise-on át a parasztságba, s Guermantes hercegnő szalonjain át Saint-Simon itt csökevényedő arisztokrata világába. A nagy fölfedezés, hogy a kettő tulajdonképpen egy. Mint Combray terén az ősi székesegyház: a polgári Franciaország mélyén is ott áll egy tízszázados katedrális, melyben az üvegablakok szentjei és hercegei s a parasztok hozta galagonyagallyak ma is egymásba keverik tarkaságukat. Proust minden látszólagos sznobizmusa és asztmás túlérzékenysége ellenére azért csinált akkor forradalmat bennem (Ady és Szophoklész mellett talán a legnagyobbat), mert létünk alapjaiban ezt az ősi, patriarkális világot fölfedezte. Így hatott-e a franciákra is? Egyáltalán nem csodálnám, ha mint Féja Gézától hallom, a Mély-Franciaország kifejezés germán ködül az újabb francia tanulmányirodalomban is fölmerülne.
Arra, hogy ehhez a prousti elsüllyedt és mégis jelen lévő Franciaországhoz hasonlóan nekünk is van, idő alatt, idő fölött, egy kopárabb, inkább román <<mélymagyar>> székesegyházunk: az erdélyi emlékiratírók olvasása közben gondoltam először. Egészen furcsa élmény volt XVII. századi erdélyi főurakban az én dunántúli parasztrokonaim modorára, mondhatnám, etikettjére ismerni. Bánfi Dénes és Béldi Pál mintha csak Péter bátyám és Erdélyi bíró módján ligáznának; nagyanyámban pedig egy paraszt Lórántffy Zsuzsanna ülne imájával a férfiak dolgai alatt. Bethlen Miklós-tanulmányomat ezzel fejeztem be: <<Talán az élet osztályok fölötti vagy alatti azonossága is igazabb volt abban a pálcás, kalafás világban, mint ma. Nekem legalább, ha azt keresem, hol találom meg Bethlen Miklós természetét, az ő rendjének modorát könyvén kívül, falusi atyámfiaira kell gondolnom, a jómódú parasztcsaládra, mintha az a régi úri élet a kisnemességen át ideszivárgott volna, le a helyükbe növő jobbágyságba. Ha nagybátyáin János-napon összekaptak, nemcsak vitatkozásuk módja emlékeztetett jobban a Teleki Mihály és Bethlen Miklós párbajaira, mint ma országló virzsiniás utódaiké, de a használt nyelv s a szemben álló bölcsesség is.>> A fölfedezés különben nem új. Kemény Zsigmond ezzel okolta meg közel kilencven éve Szalárdi krónikájának a kiadását.”
És így tovább, ebben a szellemben.
Magyargyűlölet ide, faji misztika oda, mielőtt mérgezett fogalmakkal próbálnánk egymást „kiirtani”, érdemes volna talán néha olvasni is (legalább egy kicsikét)…
Nohát!
Apdét vagy kiegészítés (2009. május 15.):
A két hivatkozott Németh László-szöveg (a Kisebbségben és a Fantomok ellen) a Sorskérdések c. kötetben (Magvető Kk. - Szépirodalmi Kk., Bp., 1989.) bizonyosan megtalálható.