„LEGATO --- (o.) kötötten: olyan játékmódot (előadásmódot) jelent, melynél a hangok szoros egymásutánban, pillanatnyi megszakítás nélkül követik egymást. Jele a hangjegyek fölé, ill. alá jegyzett ív, vagy kiírt utasítás: legato. --- Vö. Ív.” (Böhm László: Zenei műszótár. Magyarázatokkal, kottapéldákkal, táblázatokkal és hangjegyírás-útmutatóval (REPRINT). Editio Musica, Bp., 1990., 149. p.)
Minél többször újra- és újranézem Gaál István (1933-2007) (http://www.gaalistvanegyesulet.hu/) filmjeit, annál erősebbé – már-már meggyőződéssé – válik bennem a gondolat, hogy nemcsak hogy ő volt kortársai között a szőtsi örökség és ethosz (http://metropolis.org.hu/?pid=17&iid=21) leghűbb (tovább)éltetője, de tehetsége és tudása megélésének és használatának módjával, tevékenysége tárgyával, a filmmel kialakított viszonyával is – a háború után fellépő magyar filmesek közül – valószínűleg ő állt legközelebb az igazán nagyokhoz, a mesterekhez, a rosellinikhez, bressonokhoz, fellinikhez, bergmanokhoz, tarkovszkijokhoz stb.-hez...
A Legato (http://archiv.magyar.film.hu/hmdb//filmek/37131/legato.html) című Gaál István-film 1977-ben született (bemutató: 1978). A forgatókönyv alapját Szász Imre egy színműve adta, egy korabeli „mai téma”, „társadalmi dráma”. Egy fiatal házaspár (akiket a filmben Hegedűs D. Géza és Kovács Nóra alakít) nyaralni indul, útjukat megszakítják egy kisvárosban, ahol egy estét és egy éjszakát töltenek és szállásadóiktól – két idős, özvegy nővértől – (Tolnay Klári, Dayka Margit) megtudnak „ezt-azt” a (fiatal) férj – még az ötvenes években elhunyt – munkásmozgalmi hős édesapjáról, aki 1944-ben a környéken partizánkodott (mai fogalmaink szerint: terrorizálta a helybélieket). Ez egy izgalmas és bátor téma lehetett a hetvenes évek Magyarországán és bárhol és bármikor az, ha a szerzőt nem ideológiai megfontolások motiválják az alkotásra, hanem az, hogy minél többet megpróbáljon megérteni és megmutatni abból, hogyan él (és transzformálódik/transzponálódik) a múlt évtizedeken, akár rendszereken keresztül az emberi lélekben, a különböző szintű közösségekben és hogyan öröklődik és hat generációkon át/keresztül.
Gaál (mint általában) ez esetben is zseniálisan nyúl a témát szolgáltató alapanyaghoz: a „filmes realizmus” kedvéért nem vesz el semmit a színmű eredeti drámaiságából – a párbeszédek megőrzik (egyáltalán nem pejoratív értelmű) színpadiasságukat, jól formáltak, pontosak, súlyosak, a színészek játékmódja, dikciója is jelentős mértékben ezekhez idomul; a „színezés” (a jelenetek egymásutánisága) is erősen „színházias” logikát követ –, ugyanakkor erre az irodalmias alapszerkezetre egy – akár önmagában is helytálló, működő – rendkívül komplex, erős és konzekvens képiséget (képi világot és dramaturgiát) épít (operatőr: Illés György) és mindezeket – ahol azt szükségesnek érzi – még színvonalas zenei „aláfestéssel” is kiegészíti (zeneszerző: Szöllőssy András). Itt a film valóban „összművészetként” működik: a mozgókép különböző – (itt) egyenként is kimagasló színvonalon alkalmazott – műfaji (irodalmi, képi, zenei) elemei úgy szervesülnek egységes egésszé, hogy összességükben egy új – az elemek minőségét felülmúló – autonóm alkotássá válnak.
A film központi motívuma a fiatal házaspár kapcsolata és az abban végbemenő változások...
[film, 1978, 1977, magyar film, Kovács Nóra, Dayka Margit, Szabó Sándor, Tolnay Klári, Gaál István, Legato, Illés György, Szász Imre, Szöllősy András, Gerbár Tibor, Hegedűs D Géza, Orosz Lujza, Paláncz Ferenc, Sallay Kornélia]
