Olvasom: „...Ózdon az önkormányzat a 123 nyilvános vízcsapból (ezeket hívják hivatalosan közkutaknak) 62-re szűkítőket szerelt fel, és 27-et teljesen elzártak. Szerintük azért volt erre szükség, mert túl sok vizet pancsoltak el az emberek, és próbálnak spórolni. Ezen sokan felháborodtak, elsősorban azon, hogy a lépést a kánikulai napokra sikerült időzíteni, de sokan roma-, illetve szegényellenes élt is felfedeztek az intézkedésben, hiszen az a vezetékes víz nélküli Tábla és Sajóvárkony cigánysorait érinti.” (index.hu/belfold/2013/08/05/egyetlen_kutat_nyitottak_meg_ozdon)
No, szóval ...egy Tisza-menti tanyán (tanyasoron) nőttem fel a hetvenes években. Vezetékes vizünk, természetesen, nekünk sem volt. A hatvanas években még az ásottkutak vizét itták a környékbeli tanyasiak, de egy nagy kőolajvezeték-épít(kez)és után, amelynek következtében jelentősen romlott a talajvíz minősége, az ásottkutak vize ihatatlanná vált. Ezt a hatóságok is felismerték/belátták és a tanyáktól nagyjából másfél-két kilométerre, a műút mentén, telepítettek egy vezetékes vizet adó közkutat („nyomóskutat”). Mi is arra a közkútra jártunk (biciklivel) kannákkal ivóvízért, a kannákat a biciklikormányra akasztva szállítottuk. Egy-egy alkalommal két (kb. 15 literes) pléhkannával vételeztünk vizet, ami nagyjából két napig kitartott úgy, hogy csak ivásra és főzésre használtuk (családunk hattagú volt, de rendszeresen csak négyen tartózkodtunk a tanyán). Itatásra, öntözésre, mosdásra, mosogatásra stb. az ásottkút vizét használtuk, mosásra pedig esővizet, amelyet nagyanyám rendszeresen gyűjtött az ereszek széle alá elhelyezett üstben, dézsában, kádban (effélékben)...
Valamint: J a v a s l a t a közkifolyókkal kapcsolatos döntések meghozatalára, Ózd, 2013. június 27. --- www.ozd.hu/content/cont_51c15c83514216.66390597/9_napirend_Kozkifolyokkal_kapcs_dontes.pdf
***
Schmidt hadnagy (a polgárháború hőse) ajánlja: magyarido.blog.hu/2009/11/23/mely_en_benn_magyar_foldon
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (1918-2008) orosz író, a „szovjet világ” egyik legnevesebb megörökítője. Egyetemi tanulmányainak befejezését követően (szinte nyomban) a frontszolgálat várta. A Vörös Hadsereg tüzértisztjeként szolgált a németek elleni harcokban, amikor 1945 februárjában, a szovjet politikai rendőrség (egy barátjának a harctérről hazaírott levelében megfogalmazott néhány meggondolatlan tréfa és kijelentés miatt) letartóztatta és életének elkövetkező tizenegy évet a GULAG, a szovjet kényszermunkatáborok, különböző bugyraiban töltötte (ebből nyolc évet börtönökben s, főként, lágerekben, három évet internálásban). 1956-ban rehabilitálták és matematikatanárként dolgoz(hat)ott, miközben hozzálátott lágertapasztalatai módszeres megörökítéséhez. 1962 és 1965 között lehetőséget kapott a hatalomtól egyes műveinek (illetve azok egyes részleteinek) publikálására, ezt követően azonban (főként, miután több, a Szovjetunióban a cenzúra szűrőjén fennakadt munkáját Nyugatra csempészték és azok ott megjelentek) tevékenysége, majd személye is, nemkívánatossá vált. 1970-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki, amelyet azonban „nem volt módja” átvenni. Mivel ahhoz nemzetközileg túl ismert volt, hogy (a korabeli bevett gyakorlatnak megfelelően) meggyilkoltassák, bebörtönözzék vagy kényszer-elmegyógykezelésnek vessék alá, ezért végül (1973-ban) a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának határozata alapján megfosztották állampolgárságától és kiutasították a Szovjetunióból. Ezt követően (Svájcban, majd) az USÁ-ban élt és alkotott, egészen 1994-ig, amikor is (miután orosz állampolgárságot kapott) végleg hazatért.
Lásd itt: 
Lásd itt: 
Kell(ene)-e (nekünk) szavazati jogot (választójogot) adnunk a Magyarországon nem életvitelszerűen élő (az életvitelszerűen nem Magyarországon élő) magyar állampolgároknak? Magyarország kormányának kötelessége a határain kívül élő magyarokkal a kapcsolattartás és --- ha az szükséges --- a különféle segítségnyújtás. De miért kell(ene) ehhez szavazati jogot (választójogot) adnunk a Magyarországon nem életvitelszerűen élő (az életvitelszerűen nem Magyarországon élő) magyar állampolgároknak? Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy szép és nemes dolog-e (sőt, nemzeti létkérdés-e) a határontúli magyarokkal a közösségvállalás, akkor erre nem lehet mást mondani, mit azt, hogy: természetesen. De miért kell(ene) ehhez szavazati jogot (választójogot) adnunk a Magyarországon nem életvitelszerűen élő (az életvitelszerűen nem Magyarországon élő) magyar állampolgároknak? De nézzük a szuverenitás oldaláról a kérdést! A magyar állam --- pillanatnyilag --- még, ugye, létezik. Ez az állam olyan, amilyen, de egy (hellyelközel) kompakt történeti, gazdasági, kulturális, közjogi stb. egység (némi túlzással: közösség). Ha én olyan állampolgároknak adom meg a szavazati jogot (választójogot), akik ennek az egységnek (közösségnek) nem szerves részei, akkor lemondok e közösség szuverenitásának egy részéről. Olyanoknak adom át a felettünk való döntési jog egy részét, akiket ezen döntések következményei közvetlenül nem érintenek. (Hogy én megadom a magyar állampolgárságot több tíz- vagy százezer, esetleg millió Magyarországtól elszakított vagy Magyarországról elszármazott szlovák, román, szerb, ukrán, izraeli stb. állampolgárnak, az 1 dolog (fölfogás kérdése, ki hogyan ítéli meg), de hogy ezek a szlovák-magyar, román-magyar, szerb-magyar, ukrán-magyar, izraeli-magyar stb. (kettős) állampolgárok (Szlovákiából, Romániából, Szerbiából, Ukrajnából, Izraelből stb.) döntsenek a magyar belpolitikai viszonyokról, tkp. a magyar állam ügyeiről, holott sem hely- és helyzetismeretük nincs, sem döntéseik következményeit nem kötelesek viselni, az azért már egy kicsit problematikus.)