bbjnick (meg)írja...

Néhány órával ezelőtt @Zöldi László újságíró, főiskolai médiatanár blogját (medianaplo.blog.hu) olvasgattam. Miután elolvastam A zsidók okozták Trianont? című bejegyzést, egy, a bejegyzésben található koncepcionális tévedésre hívtam fel a blogger becses figyelmét egy kommentben. Hozzászólásomat Z. L. néhány percen belül törölte; ezen lépésével a tanár úr (több, mint) meglepett.

A bejegyzést nem ismertetem részletesen (nyilván, most is olvasható; itt: medianaplo.blog.hu/2016/01/02/medianaplo_a_zsidok_okoztak_trianont). Z. L. egy ma (balliberális körökben) igen népszerű ideára alapozza írását: a bevándorlásellenesség és a zsidóellenesség összekapcsolására. Ehhez keres és talál egy (Lázár János kancelláriaminiszter szájából elhangzott) „okosságot” (a hódmezővásárhelyi Rádió 7-nek adott interjújában Lázár állítólag azt találta mondani, hogy „azért csonkították meg a történelmi Magyarországot, mert több lett benne a nem magyar, mint a magyar”), majd egy (hamis) történelmi párhuzamra felépített sajátos (és hibás) kalkulációba kezd: mivel a XX. század első évtizedének végére a Magyar királyságban a nem magyar lakosság létszáma meghaladta a magyar lakosságét és a Dualizmus korában csak egy jelentős bevándorlás történt (zsidó bevándorlás Oroszországból és az Osztrák-Magyar Monarchia észak-keleti területeiről), így (következtet Z. L.) Lázár szavaival tkp. azt sugallja, hogy a zsidók billentették át Magyarország etnikai arányait, „a zsidók okozták Trianont” (lentebb a kommentsorban, egy kommentben, még némi – az 1910-es népszámlálás adataira alapozott – „matekozással” is megpróbálja súlyozni mondókáját Z. L.). 

Sajnos, amilyen polkorrektek, épp olyan történelmietlenek Z. L. állításai! Ugyanis az 1910-es népszámlálás (amelyre „kalkulációját” és koncepcióját alapozza) nem tartalmaz nemzetiségi/etnikai adatokat, csak anyanyelvieket és felekezetieket (a nemzetiség/etnikai hovatartozás elsődleges ismérve az anyanyelv volt) (library.hungaricana.hu/hu/view/NEDA_1910_06/?pg=0&layout=s): s a zsidók, ezekben a statisztikákban, legnagyobbrészt, mint magyar anyanyelvű/magyarul beszélő és izraelita vallású magyar állampolgárok (alattvalók) jelennek meg. Természetesen, nem tudhatjuk bizonyosan, hogy Lázár János mire gondolt, amikor hivatkozott szavai elhagyták a száját, azt viszont igen, hogy Z. L. feltételezése és fejtegetése, arról, hogy mit jelentenek szavai, hibás.

Mint fentebb írtam, kommentemet, amelyben „koncepcionális bakijára” felhívtam figyelmét, tanár úr szélsebesen „kimoderálta”. Ez a reakció csak egy halovány félmosolyt érdemelne, ha @no name nick, igazságosztó überbloggeré volna, azonban ha egy főiskolai médiatanár ragadtatja magát effélére, akkor... Akkor gondolkodóba ejt.

„Everybody's smoking and no one's getting high
Everybody's flying and never touch the sky
There's a UFO over New York and I ain't too surprised”

Egy (pontosabban két) kép:

John Lennon az 1970-es évek közepén

És egy, a fénykép felhasználásával készült cd-borító 2010-ből

A szép új, politikailag korrekt múltban már Lennon sem dohányzott...

Hóman Bálint, a XX. század egyik legkiemelkedőbb magyar történésze és kultúrpolitikusa, halála után több, mint hatvan évvel sem foglalhatja el méltó helyét a nemzeti emlékezetben? Van abban valami szimbolikus, hogy a jelent és a jövőt a múltban megnyerni igyekvő (notórius történelemhamisító) progresszió épp egy történész szobrában találja meg aktuális ellenfelét. A magyar progresszió (jelen állapotában: szoclib-ballib-liberálbolsevizmus) fő ellensége ugyanis maga a történelem; progresszívjaink ideológia-koholmányai, hatalombitorlási kísérletei rendre megbuknak vizsgáin.

Huszonöt évvel a létező szocializmus, a kommunista totalitarizmus gyakorlati megvalósulásának csődje után veszélyt látni egy, a két világháború közötti időszakban alkotó-tevékenykedő tudós-politikus szobrában (és farkast kiáltani amiatt) igen látványos bizonyítéka, hogy a totalitárius gondolkodás máig velünk él. Ugyan, miféle effektív veszélyt jelenthet számunkra egy két rendszerrel korábban élő, annak a világnak a valóságába beágyazott jeles magyar emlékezete, hacsak nem tekintünk mindent, ami nem a mi aktuális doktrínáink szerint való, megsemmisítendőnek? S mi ez, ha nem totalitarizmus?

Saját korunk értékrendjét, erkölcseit számon kérni megelőző korokon, aszerint mérni azokat, nem csak szánalmasan ostoba, de ugyanakkor ön- és közveszélyes is. A legkevesebb, hogy múltunkat veszítjük általa, de egyúttal önreflektív képességünk is súlyosan sérül (s ez, ha lehet, a kollektívum szintjén még veszélyesebb, mint a személy esetében). A történelemmel nem árt jóban lennünk, s ha erre törekszünk, nem árt tudnunk: nem mi állítunk ki bizonyítványokat a múltról, hanem a múlt állít ki rólunk, nem mi mérjük, minősítjük a múltat, hanem az mér, minősít minket, mennyire vagyunk képesek kilátni saját időnkből és saját kereteinkből, s így, mennyire vagyunk képesek túllátni azokon.

Kérdezzük meg progresszívjainkat! Ha Hóman szobra számukra nem a személy és kora máig ható pozitív teljesítményeit idézi, hanem a negatívumokat, akkor mikor állnak neki – a helyzet komolyságához illő következetességgel – a magyar múlt valamennyi nagyja valamennyi szobrának megsemmisítéséhez; „a múltat végképp eltörölni”?

„Ostobaság unos-untalan az értelem és a hit alternatíváját emlegetni. Maga az értelem is hit kérdése. Hiten alapul, ha azt állítjuk, hogy gondolatainknak valamiféle köze van a valósághoz.” (G. K. Chesterton)

Idézek egy párbeszédet egy kommentsorból (innét: mandiner.blog.hu/2015/11/25/europa_uressegerol_es_az_iszlam_erejerol#comments):

– Én hiszek az emberi elme nagyságában, ami embert juttat a holdra. Hiszek abban, hogy a józan ész egyszer majd legyőzi a dogmatikus elvekre épülő irracionalitást, és egyszer majd az összes vallás oda kerül, ahová való: a történelem szemétdombjára.

– És akkor mi lesz? Mindig mindenki mindenről ugyanazt fogja gondolni?:-)

1 jegyzet

...Amikor a nyolcvanas évek második felétől fokozatosan hozzáférhetővé váltak azok a dokumentumok, leforgatták, bemutatták azokat a dokumentumfilmeket, megírták, kiadták azokat a könyveket, amelyek a XX. század, addig évtizedekig elhallgatott eseményeiről, „elmondhatatlan” aspektusairól, „személyes történelmi szenvedéstörténeteiről” szóltak, hatalmas lendülettel vettettem bele magam ezekbe a munkákba. Mindent elolvastam, megnéztem, amihez csak hozzá tudtam jutni.

Azóta elég sok év eltelt és mostanában azt kezdem magamon észrevenni, hogy erősen kerülni kezdtem a „személyes történelmi szenvedéstörténeti” tárgyú munkákat: nincs hozzájuk sem türelmem, sem erőm. A tények érdekelnek, nem a sorsok. Talán az történhetett, hogy összeért bennem a történelmi tudás és a személyes tapasztalat, amiket évtizedeken keresztül olvastam, mára, mivel én is „sorsra tettem szert”, személyessé, de legalábbis megélhetővé váltak.

Ma úgy látom, hogy a még több „személyes történelmi szenvedéstörténettől” az emberek nem lesznek sem jobbak, sem okosabbak, legfeljebb érzéketlenebbek. A múltat nem szabad sem elabsztrahálni, sem túldramatizálni...

...Az ideológiai konstrukciók demonstrációjaként bemutatott történelem éppúgy hamisítvány, mint a melodrámaként előadott. Hogy hogyan válhat a történelem hitelessé és egyúttal megélhetővé? Valószínűleg alapfeltétel, hogy az adott történelmi téma logikája szerint (a hely és idő szabályszerűségeihez, az adott korhoz kötötten) tárgyilagos. Nehezebb kérdés, hogy vajon a személyesség (a megszólítottság) hogyan érhető el? Azt hiszem, ez csak úgy lehetséges, ha a befogadó rendelkezik családjában, közvetlen környezetében elsajátított közösségi emlékezettel. Enélkül a közösségi emlékezet nélkül a történelem max. tudomásul vehető, de be nem fogadható és meg nem élhető. Ez adja, alakítja ki a személyben azt a belső mértéket, amellyel más korok és más idők emberivel és eseményeivel kapcsolatban is él(ni tud)... (Innét: mandiner.blog.hu/2015/11/24/_minden_rosszabbnal_van_meg_rosszabb#comments)