bbjnick (meg)írja...

 

„Az igazság az, hogy a keresztény hagyomány (amely még napjainkban is az egyetlen koherens etika Európában) két-három paradoxonon és misztériumon nyugszik, amelyet éppoly könnyű kikezdeni érvelés által, mint amilyen könnyű őket igazolni az életben. Itt van például a hit és a remény paradoxona: mennél reménytelenebb a helyzet, annál erősebbnek kell lennie a reménynek az emberben. (…) Egy másik paradoxon a könyörületességgel és a lovagiassággal kapcsolatos: mennél gyengébb valaki, annál jobban kell tisztelnünk, mennél védtelenebb, annál inkább csábít bennünket egyfajta védelemre. (…) Mármost, a keresztény hagyomány egyik nagyon gyakorlatias és hatékony misztériuma az a tanítás, mely szerint a büszkeség: bűn… (…) A büszkeség: jellemhiba. Elhervasztja a kacagást, a csodálkozás képességét, elsorvasztja a lovagiasságot és az energiát. (…)

 

Mert az igazság még annál is különösebb, mint ahogyan megjelenik a büszkeség bűnének formális tanításában. Nemcsak azt kell igaznak tartanunk, hogy az alázatosság bölcsebb és elevenebb valami, mint a büszkeség. A hiúság társas természetű --- majdnem egyfajta testvériség; a büszkeség magányos és barbár. Arra áhítozik, hogy végtelen sokaság ünnepelje. A büszkeség passzív és arra áhítozik, hogy egyetlen személy ünnepelje, de ez már megadatott neki. A hiúság humoros, s még azt is élvezi, ha rajta viccelődnek; a büszkeség unalmas, s még csak mosolyogni se tud. (…)

 

(…) …az élet titka a kacagásban és az alázatban rejlik. Az ÉN medúza, melyet a hiúság szüntelenül más emberek, más életek tükrében szemlél. A büszkeség önmagáért tanulmányozza azt, és kővé dermed. (…)

 

(…) A büszkeség vétke ellen felhozható számtalan ellenvetés egyike (…) abban áll, hogy a túlhajtott öntudatosság lerombolja az önfeltárást. Az ember, aki túl sokat gondolkodik önmagáról, megpróbál nagyon sok minden lenni, megpróbál minden helyzetben színpadias hatást kelteni, megkísérli, hogy önmagát a kultúra valóságos lexikonává tegye, és ezáltal önnön valóságos személyiségét veszíti el ebben a hamis univerzalizmusban. Az önmagunkra gondolás oda vezet, hogy az ember megpróbál ő maga lenni a világegyetem; ha pedig mi magunk próbálunk lenni a világegyetem, a végeredmény az, hogy megszűnünk lenni bármi is. Ha viszont az ember eléggé józan ahhoz, hogy csak a világegyetemről gondolkodjék, akkor a saját egyéni módján fog róla gondolkodni. Szűz titokként őrzi meg az Istent, olyannak látja a füvet, amilyennek senki más nem látja, s olyannak látja a napot, amilyennek nem látták még soha. (…)”