bbjnick (meg)írja...

„1836. évi III. törvénycikk
a Magyar Nyelvről

1. § Hálás érzéssel tisztelik a Karok és Rendek Ő Felsége Atyai szivének hiv Magyarjaihoz viseltető jósága azon dicső példáját, mellynél fogva kegyelmesen kinyilatkoztatni méltóztatott: hogy a Törvények magyar Szerkezet eredeti, és a két Szerkezet között támadható kétséges értelem eseteiben elhatározó legyen.

Egyébiránt a nemzeti nyelv előhaladási gyarapodásának eszközlésére meghatároztatik: hogy

2. § A jelen Törvény kihirdetésétől a perlekedők a királyi Itélő Tábla előtt pereiket magyar nyelven kezdhetik, folytathatják, - a Királyi Udvari Fő-Törvényszék pedig azokban Itéletet ugyan magyar nyelven hozzon.

3. § Minden hiteles kiadásoknak szokott bévezetése és befejezése hazai nyelven készíttethetik.

4. § Azon helyeken, hol a Gyülekezethez magyar nyelven mondatnak szent beszédek, az Anyakönyvek is magyarúl irassanak.

5. § Az Ó-Aradi oláh Mesteri és Papi előkészületi Intézetben magyar nyelvet tanítószék felállításáról Ő Felsége kegyelmesen rendelkezni fog.” (https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=5148)

„1844. évi II. törvénycikk
a magyar nyelv és nemzetiségről

Az ország Rendei ő Felsége kegyelmes megegyezése hozzájárultával meghatározták hogy:

1. § Az országgyüléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki.

2. § A törvénycikkek valamint már a jelen országgyülésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.

3. § Országgyülési nyelv ezentúl kirekesztőleg a magyar lészen, egyedül a kapcsolt Részek követeinek engedtetvén meg: hogy azon esetben, ha a magyar nyelvben jártasok nem lennének, a közelebbi 6 évek alatt tartandó országgyüléseken szavazataikat latin nyelven is kijelenthessék.

4. § A magyar udvari Cancellaria útján az ország határain belől bocsátandó minden iratokban, akár legyenek ő Felsége által aláirva, akár nevében adassanak ki - és így a magány folyamodásokra kelendő rendeletekben és határozatokban is - szinte a magyar nyelv használtassék.

5. § A királyi Helytartótanács minden nemű tárgyalásaiban, hivatalos foglalkozásairól viendő jegyző-könyveiben, valamint ő Felsége eleibe terjesztendő felirásaiban, és az ország határain belőli minden hatóságokhoz bocsátandó minden intézményeiben a magyar nyelvet használja; - azon levelezések, mellyeket a királyi Helytartótanács a hadi fő-, és az ő Felsége örökös tartományaibeli polgári törvényszékekkel s kül-országi törvényhatóságokkal folytatand, ide nem értetvén.

6. § A királyi udvari főtörvényszék nyelve az ország határain belől indított minden perekre nézve, valamint az ország határain belőli minden itélőszékek - következéskép a szentszékeknek nyelvök is, a magyar lészen; s azon itélőszékeknek hivatalos minden egyéb dolgaik is magyar nyelven folytatandók.

7. § A kapcsolt Részekbeli törvényhatóságok a magyarországi hatóságoknak magyar, - ezek pedig a kapcsolt Részekbeli törvényhatóságoknak latin nyelven irt leveleiket is fogadják el; tárgyalják, és azokat illő válasszal lássák el.

8. § Ő Felsége már kegyelmesen elrendelte, hogy a magyar nyelv a kapcsolt Részekbeli fő-, és minden közép iskolákban (Academia és Gymnasiumokban) mint rendszerinti tudomány taníttassék; - nem különben

9. § Ő Felsége méltóztatott kegyelmesen rendeléseket tenni már az iránt is, hogy az ország határain belőli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen.” (https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=5255)

„Illyés Gyula:

KOSZORÚ

Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva - sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.

Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török, mert
arcba csap ostor -:
most mutatod meg,
most igazán - nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét.

Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve; a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré;
kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve; köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.”

(https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/illyes-gyula#)

÷ ÷ ÷

Kapcsolódó bejegyzés:

http://magyarido.blog.hu/2009/06/02/a_fu_kozt_a_gazban_az_aljban

Szabó Magda centenáriuma felidézte bennem (többek között), hogy halálakor, 2007-ben, blogbejegyzésben emlékeztem meg róla. Visszakerestem, újraolvastam a szöveget és úgy találtam, ma sem rosszabb, ha nem is jobb, mint annak idején volt; talán, nem érdektelen felidézni belőle néhány gondolatot.

...Először talán pozicionáljuk magunkat, adjunk némi hely- és helyzetmeghatározást, szóljunk arról, ahonnan szólunk. Azt hiszem, kevés olyan találó leírást adhatunk napjaink Magyarországáról, mintha úgy jellemezzük, mint egy hisztérikusan amnéziás és életveszélyesen értékvesztett világot. Aki ma elfogulatlanul próbál széttekinti, annak nemcsak az hihető nehezen, hogy ennek az országnak jövője van, de az is, hogy múltja. A magyarok meghatározó többsége bármiféle múlt- és/vagy jövőkép nélkül él, s ami a tömegeket hétköznapról hétköznapra előreviszi, már csak nem is (valamilyen) ilyen-olyan túlélési stratégia szerinti életrutin, hanem maga a pőre túlélési kényszer. S ha egy nép ilyen kondícióban van, ugyan milyen lehet az elitje?

Ebben a közegben a szabómagdai ethosz, lássuk be nyugodtan, nem egykönnyen érthető-értelmezhető, de legalábbis nem magától értetődő. Ha Szabó Magda bármelyik könyvét kezünkbe vesszük, s azt bárhol fölütjük (ne röstelkedjünk, tegyük meg bátran), nyomban nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy e művek eredője-ihletője, minden kétséget kizárhatóan, nem más, mint az alkotójuk személyiségét alapjaiban meghatározó hagyomány- és értékközpontú létszemlélet. Hogy értsük egymást, újra elmondom, és „lassan mondom, hogy mindenki megértse”: Szabó Magda műveiben a hagyomány és az érték nem csupán motívum, nem csupán keret, hanem a kohézió maga; alakjai, „hősei”, valamennyien értékválságokat átélő személyiségek, akik önazonosságukat és emberi méltóságukat a/egy hagyomány és az/egy értékrend kontinuitásának helyreállításában, esetleg, újrafogalmazásában találják meg, nyerik vissza vagy éppen, sikertelenségük esetén, veszítik el. (S tényleg; tessék ellenőrizni!) Számunkra, a relativizmustól felfúvódott és a doktriner liberalizmustól koordinációs zavarokkal küszködő mai magyaroknak ez így, meglehet, erősen „vonalasnak” tűnhetik (ahogyan az én botor megfogalmazásomban valószínűleg az is), de ha megpróbáljuk kissé kibontani ezt az „ethosz”-problematikát, hiszem, árnyalhatjuk a képet.

Szabó Magda 1917-ben született. Idősebb volt mint rég eltávozott kortársai közül sokan: idősebb volt, mint Nemes Nagy Ágnes, mint Pilinszky János, mint Mészöly Miklós, mint Mándy Iván (hogy csak a hozzá legközelebb álló Újholdasok közül említsek néhány nevet), s, mégis, ő maradt velünk legtovább. Ahhoz a generációhoz tartozott, akik az összeomlásba születtek bele, de családi hagyományaik, neveltetésük, kultúrájuk révén eleven szellemi folytonosságot tudtak biztosítani, úgy az európai, mint a magyar kulturális tradíció folyamatos jelenlétében a „legelmebetegebb” politikai kurzusok idején is. Tehetségük egyik legfontosabb eleme éppen az volt, hogy nem fogott rajtuk a métely: érzékenységük, lényeglátásuk, a legellentmondásosabb viszonyok között is és a legnagyobb kiszolgáltatottság, veszélyeztetettség közepette is, torzulatlan maradt. (Innét, a posztmodern rehabos foglalkoztatóból, nyilván, nem egyszerű elképzelni, mikkel is kellett szembenéznie-szembesülnie egy magyar értelmiséginek az elmúlt hatvan-hetven évben, kiváltképp, ha író-költő volt a szerencsétlen emberfia-emberlánya, de ha csak a legalapvetőbb történelmi tájékozódásra is rászánjuk magunkat – ne röstelkedjünk, tegyük meg bátran –, bizony, már attól megremeg kezünkben a Rorschach-teszt.) S közülük az utolsó is elment; az utolsó, akinek még súlyos szavai voltak hozzánk. Hát ez történt (szerintem) néhány napja.

Szabó Magda nemzedéke végigélte, többször is, ahogy a magyar politikai elit letájolja magát (országostól-népestől-csikóstól-gulyástól) a térképről, végigélte, ahogy idegen hatalmak (németek, szovjetek, amerikai egyesültek) a maguk kénye-kedve szerint újrarajzolják létünk kereteit (mészárszékre küldenek, koncentrációs táborokba hurcolnak, kirabolnak-ellehetetlenítenek százezreket-milliókat), végigélte terrorok, diktatúrák, mintha- és félig-meddig-demokráciák kitudj’hány tobzódását-tébolygását: nem véletlen tehát, hogy műveikben, addigi irodalmunkban egyedülálló koncentráltsággal és élességgel vetődnek föl az „önazonosság és az emberi méltóság” alapkérdései. Hátborzongató, milyen aktuálisak ezek a művek ma is (s köztük, értelemszerűen, Szabó Magda művei is)...

És így tovább.

Tíz év nem nagy idő, történelmi távlatot bizonyosan nem ad, de ha azt keressük, mi változott Szabó Magda irodalmi megítélésében tíz évvel ezelőtti halála óta, akkor azt bizonyosan elmondhatjuk: megkezdődött klasszicizálódása. Ma már nem kortársként tekintünk rá, nem a népszerű és tekintélyes írónőt látja benne sem az olvasó, sem a kutató, még ha vannak is róla személyes emlékei, hanem az irodalomtörténeti személyt, művében pedig a irodalomtörténeti tényt; ma már nem legújabb vagy épp készülő műve a legérdekesebb számunkra, hanem a lezárt életmű és annak legkiemelkedőbb elemei. És, ebben egyre egyértelműbb az irodalomtudomány álláspontja, a szabómagdai oeuvre számos darabja nemcsak az életművön belül, hanem a magyar irodalomtörténetben is jelentős állomás: az 1958-ban megjelent Freskó című regény, az 1959-es Az őz, az 1977-es Régimódi történet, az 1987-es Az ajtó vagy az 1990-es A pillanat már ma is ilyeneknek tűnnek.

Talán érdemes volna olvasnunk, újraolvasnunk Szabó Magda könyveit? Egészen bizonyosan.

÷ ÷ ÷

Kapcsolódó tartalmak:

https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/szabo-magda#