Idézek 1 párbeszédből 1 kommentsorból (mandiner.blog.hu/2016/12/13/a_pisa_esete_a_magyar_valosaggal?full_commentlist=1#comments):
– Mi volna, ha úgy tekintenénk a dolgokra, ahogyan azok vannak? „1999-ben az általános iskolai tanulók 11%-a volt HH-s és HHH-s (hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű), 2006-ban 33%-uk, 2010-ben 46%-uk” — ugye, nem nehéz kitalálni, hogy ennek milyen következményei vannak a PISA-eredményekre? A PISA-teszteket a városi gimnáziumok tanulói, nyilván, hellyel közel ugyanolyan eredménnyel töltik ki, mint 10 vagy 15 évvel ezelőtt, azonban a magyar közoktatás „gyerekanyaga” az elmúlt évtizedekben alapvetően megváltozott. A „szagképzők népe” esetében nem az a kérdés, hogy milyen eredménnyel tölti ki a PISA-feladatlapot, hanem az, hogy hajlandó-e egyáltalán foglalkozni vele (keress meg szakképzős tanárokat és beszélj velük: el fogják neked is mondani, hogy tanulóik egy jelentős része „elvből” érintetlenül adja be a különböző kompetenciavizsgálatok íveit, mert azok ki nem töltése nem szankcionálható, akkor pedig minek strapálja vele magát?!). A napokban mesélte egy szakképzős tanár, hogy szeptemberben huszonnégy fővel indult az osztálya, mára tizenhárman kimaradtak, egyszerűen nem járnak iskolába. Milyen PISA-eredmények születhetnek ilyen viszonyok között?
– És, akkor most hányom a falra a borsót. Ebben a korban már hiába szankcionálnak, legfeljebb még többen kimaradnak. Azt kéne elérni, hogy az első négy évben ne maradjanak le a család által nem segített gyerekek. Pénz, tanárra, pihent tanárra, aki délután el képes magyarázni azt, amit a család otthon nem. Ha lemarad, és már nem érti, akkor mit vársz tőle, mármint a gyerektől. De ezzel senki nem hajlandó foglalkozni, pontosabban volt pár kisebb közösség, de kinyírják őket is, pedig az is kevés volt.
– Nos, nem tudom, neked milyen felzárkóztatós jellegű tapasztalataid vannak, én egy időben, egy civil szervezet keretein belül, vettem részt hét-tíz év közötti cigány gyerekek délutáni foglalkoztatásában-korrepetálásában. Nagyon különböző hátterű gyerekekkel találkoztam, voltak rendezett családból érkezőek és nagyon zűrös (és még annál is zűrösebb) hátterűek is. Képességek tekintetében is nagyon különböztek, voltak, akiknek vágott az esze, mint a beretva és voltak extrém módon buták is. Mivel sokat voltunk együtt, ezért (mint hasonló korú gyerekeknél lenni szokott) elég mélyen a bizalmukba fogadtak. Meséltek ezt, meséltek azt, az otthoni dolgaikról, egymás közti viszonyaikról és innét tudom, hogy már egy hét-tíz éves cigány gyerek számára is evidencia, hogy a magyarokban nem szabad megbízni, mert a magyarok megjátsszák magukat, alakoskodók, képmutatók. Kevés dologban volt egyetértés kis tanítványaim között, ebben igen. Ők ezt otthon így hallják, így tanulják. Egy hét-tíz éves gyerek ezt még elfecsegi a tanítójának, egy idősebb, már nem fecseg, hanem e szerint él. Mit tudsz te a szülők, a nagyszülők által beégetett alapigazságokkal szembeállítani?
– Na, ez jó. „...innét tudom, hogy már egy hét-tíz éves cigány gyerek számára is evidencia, hogy a magyarokban nem szabad megbízni, mert a magyarok megjátsszák magukat, alakoskodók képmutatók. Kevés dologban volt egyetértés kis tanítványaim között, ebben igen. Ők ezt otthon így hallják, így tanulják.”. Mert a magyaroknak nem evidencia, hogy a cigányokban nem lehet megbízni, meg még buták is, akkor hogyan tovább, sehogy? Én úgy gondolom, hogy a jobb alapokkal indulóknak kéne segíteni, és megbontani ezt a bizalmatlanságot, de biztosan hülye vagyok.
– Te biztosan hülye vagy, de a kérdésem nem erre irányult! ;-) A kérdésem arra irányult, hogy mit tudsz te a szülők, a nagyszülők által beégetett alapigazságokkal szembeállítani vagy ha így könnyebben érthető, hogyan bontanád meg a bizalmatlanságot?
– Te a szülők által beégetett alapigazságokról beszélsz, ami ellen szerinted nem hoztam fel semmit. Először is, az előítélet nem alapigazság, egyik részről sem. Ezt írtam: „Én úgy gondolom, hogy a jobb alapokkal indulóknak kéne segíteni, és megbontani ezt a bizalmatlanságot”. Mondjuk megfelelő támogatással felnevelni egy esélyesebb generációt a hátrányos helyzetűek közül is. Nem mind okos, de nem is mind buta, ahogy a „fehérek” között is van buta, mint pl. te. Tudod, én mondhatom magamra, hogy biztosan hülye vagyok, de úgy néz ki, te vagy az aki pár sort sem képes értelmezni.
– Azt, hogy te mondhatod magadról, hogy biztosan hülye vagy, mert biztosan hülye vagy, szerintem, már többszörösen túltárgyaltuk, ám arra a kérdésre, hogy hogyan bontható le a cigányokban élő bizalmatlanság a magyarokkal szemben, továbbra is adós vagy a válasszal! Az, hogy „a jobb alapokkal indulóknak kéne segíteni” semmire sem válasz, egyrészt, mert a jobb alapokkal indulók, köszönik szépen, nem kérnek a mi segítségünkből, remekül elvannak nélkülünk is, másrészt, mert ez a bizalmatlanság nem szociális helyzet vagy értelmi képességek kérdése, hanem kulturális, szociokulturális adottság. Amíg a „cigánykérdésből” a jogvédők nem fabrikáltak „emberijogi” kérdést (az 1990-es évek elejéig) rengeteg szociográfia, szociológiai és (mai fogalmaink szerinti) kultúrantropológiai tanulmány jelent meg Magyarországon a cigányság ön- és magyarságképéről (is). Ezekből bárki kiolvashatja, hogy, bizony, a magyarországi cigányok ön- és magyarságképe a rendszerváltásig megőrizte erősen archaikus, törzsies jellegét. Az elmúlt negyed század (bár már rég nincs szakember, aki ezt a kérdést kutatni merné, pláne, írni is merne róla), nyilván, nem előnyére változtatta meg a viszonyokat, hisz a cigányok legnagyobb része szabályszerűen „kizáródott” a társadalomból, a munkaerőpiacról való kiesésével elveszítette korábban még meglévő kapcsolatait is a többségi társadalommal és a módszeres ideológiai-politikai célzatú „emberijogi” uszítás sem tett jót a cigányok és a magyarok együttélésének. Mi hát a teendő?