1 jegyzet
...Amikor a nyolcvanas évek második felétől fokozatosan hozzáférhetővé váltak azok a dokumentumok, leforgatták, bemutatták azokat a dokumentumfilmeket, megírták, kiadták azokat a könyveket, amelyek a XX. század, addig évtizedekig elhallgatott eseményeiről, „elmondhatatlan” aspektusairól, „személyes történelmi szenvedéstörténeteiről” szóltak, hatalmas lendülettel vettettem bele magam ezekbe a munkákba. Mindent elolvastam, megnéztem, amihez csak hozzá tudtam jutni.
Azóta elég sok év eltelt és mostanában azt kezdem magamon észrevenni, hogy erősen kerülni kezdtem a „személyes történelmi szenvedéstörténeti” tárgyú munkákat: nincs hozzájuk sem türelmem, sem erőm. A tények érdekelnek, nem a sorsok. Talán az történhetett, hogy összeért bennem a történelmi tudás és a személyes tapasztalat, amiket évtizedeken keresztül olvastam, mára, mivel én is „sorsra tettem szert”, személyessé, de legalábbis megélhetővé váltak.
Ma úgy látom, hogy a még több „személyes történelmi szenvedéstörténettől” az emberek nem lesznek sem jobbak, sem okosabbak, legfeljebb érzéketlenebbek. A múltat nem szabad sem elabsztrahálni, sem túldramatizálni...
...Az ideológiai konstrukciók demonstrációjaként bemutatott történelem éppúgy hamisítvány, mint a melodrámaként előadott. Hogy hogyan válhat a történelem hitelessé és egyúttal megélhetővé? Valószínűleg alapfeltétel, hogy az adott történelmi téma logikája szerint (a hely és idő szabályszerűségeihez, az adott korhoz kötötten) tárgyilagos. Nehezebb kérdés, hogy vajon a személyesség (a megszólítottság) hogyan érhető el? Azt hiszem, ez csak úgy lehetséges, ha a befogadó rendelkezik családjában, közvetlen környezetében elsajátított közösségi emlékezettel. Enélkül a közösségi emlékezet nélkül a történelem max. tudomásul vehető, de be nem fogadható és meg nem élhető. Ez adja, alakítja ki a személyben azt a belső mértéket, amellyel más korok és más idők emberivel és eseményeivel kapcsolatban is él(ni tud)... (Innét: mandiner.blog.hu/2015/11/24/_minden_rosszabbnal_van_meg_rosszabb#comments)
