Olvasom:
„(…)
Stangl, a sobibori és treblinkai táborparancsnok addig nem ment a foglyok közelébe, amíg túl nem jutottak a vetkőzőbarakkon. Onnantól meg csak kezelendő rakománynak számítottak. Tömör masszának. Ahogy később a Gitta Serenynek adott interjúban elárulja, sok évvel később, Brazíliában, a vonat ablakából egy vágóhíd mellett látott marhacsorda rájuk emlékeztette. És többé nem evett konzervet. Parancsnoksága alatt a két haláltáborban több mint egymillió embert mészároltak le. Bűnösnek nem tartotta magát. (…)
Az Auschwitz gázkamráiban elpusztult magyar gyerekeket, öregeket, nőket és férfiakat magyar csendőrök tuszkolták a marhavagonba. A jótékony Horthy kormányzó idején valaki gondolt arra is, hogy a csendőrök ne a lakhelyükön, hanem az ország más részein intézkedjenek. Bizonyára ők sem érezték magukat bűnösnek.
Én tizenöt évvel a háború vége után születtem, és annak érzem magam. Nem azért, mert egy olyan országban élek, ahol a most regnáló miniszterelnök kiejthette a száján az »idegenszívű« és az »élettér« szavakat. Ahol az általa kinevezett intézetvezető az 1941-es deportálást »idegenrendészeti eljárásnak« nevezte. Ahol a polgártársaim egy része úgy fogalmaz, miért mindig a »zsidókat« kárpótolják, miért nem a »magyarokat«. Ahol kevesekben merül föl, hogy a halottak, akikre hetven év múltán egy torz emlékművel akarnak emlékezni, éppen olyan magyarok voltak, mint a gyilkosaik. Hogy Szerb Antalt nyilasok verték agyon, és Radnótit nyilasok lőtték tömegsírba. Ugyanaz az emlékmű szól majd a vétlen áldozatokról, amely fölmenti a gyilkosaikat. Mindegyik magyar és mindegyik ember. Mégsem mindegy, melyikük szolgálta a diktatórikus hatalommal szövetkező kormányát, és melyikük lett az áldozata.
Nem azért vagyok bűnös, mert itt élek. Ez Radnóti, Szerb Antal, Ámos Imre, Vajda Lajos hazája, ahogyan az enyém is. Nem azért, mert ez az én anyanyelvem. A szépségé és a rothadásé. Azért vagyok bűnös, mert felelős vagyok érte, értük, magamért, és mégsem üvöltök teli torokból és szüntelenül, amíg végre valaki meg nem hallja, aztán még valaki, aztán sokan. Mert nem vagyunk karámba zárt marhacsorda. Soha többé nem lehetünk azok. Mert ahol egy embert nem védenek meg, ott a többit sem fogják, ahol többet nem, ott egyet sem. Mindegy, hogy milyen ürüggyel rekesztjük ki a másikat, egy idő után már azt se tudjuk, ki van kívül és ki belül.
(…)” (Lázár Júlia: Nem lehetünk marhacsorda --- magyarnarancs.hu/publicisztika/nem-lehetunk-marhacsorda-88750?fb_action_ids=525283724254946&fb_action_types=og.likes)
...Nem értem. Olvasom és nem értem. Van valaki, aki érti, hogy mi a szerző üzenete ezzel az írással; úgy értem, (konkrétan) mit akar a szerző?... (Innét: delphoi-josda.hu/2013/03/04/xxviii/)
***
Apdét vagy kiegészítés, 2014. február 17.:
...ha a szöveg szerzője [önmeghatározása szerint] tanár, költő, műfordító, akkor hogyan képes ennyi (és ekkora) badarságot összehordani?! (...) Totális zagyvaság, amit tol, [még az is] csak a „referenciáiból” sejthető, hogy honnan is fúj a szél.
...jutott (...) eszembe, (...) vajon mi(kén)t reagálna a hölgyszemély, ha én „teli torokból” és „szüntelenül” beleüvölteném az arcába, hogy „a mai napig és minden nap, csak Magyarországon, több, mint száz magzatot öltök meg az anyaméhben, gyilkosok!”; vajon, tudna-e és hogyan tudna azonosulni a neki fölajánlott bűnös, gyilkos szereppel?!... (Innét: delphoi-josda.hu/2013/03/04/xxviii/)
„(...) Hogy én itt eddig sem éreztem magam jól, azt szóbeli közléseimből tudja. A megváltozott körülmények nyilván még nehezebbé tennék helyzetemet. Ezért, ha csak mód van rá, haza kellene utaznom. Hiszen tudományos munkám befejezése után, egy-két év múlva, amúgy is ezt akartam tenni. De amint most látszanak a dolgok, az akkor már – és ki tudja meddig – nem lesz lehetséges. Az utolsó lehetőség az volna, hogy a konzuli tisztviselőkkel együtt térnénk haza... Attól tartok, hogy ha ki tudja hány esztendeig kellene itt maradnunk, az számunkra katasztrofális lenne. (...)” (Részlet – az USÁ-ban tartózkodó – Bartók Béla a new york-i magyar főkonzulnak és a washingtoni magyar nagykövetnek írt leveléből, 1941. december 15.)