bbjnick (meg)írja...

Mondják, nincs mai (a nemzeti irodalmi hagyományban mélyen gyökerező) magyar költészet? Akkor ez micsoda?

„(...)

A VALÓSÁG ÉGETŐ NYELVE

»Századunk tragédiái nemegyszer afféle
tesztet jelentettek a költészet számára,
melyek lehetővé tették, hogy felmérhes-
sük, mennyi valóságot bír el a költészet.«
(Czesław Miłosz)

I .

Már nem álmodsz,
csak elképzelsz egy temetőt,
fölmagzott, évek óta kaszálatlan,
kaszálhatatlan ős-fű hullámzó tengerét,
s azt mondod: barátaim, ha veszitek
a fáradságot és a bátorságot, most
az alant nyugvókat kiültetjük a sírok szélére,
és egy napig - mi is étlen szomjan,
félrehajtva ki-ki maga előtt a fűrengeteget -
s z e m b e n é z ü n k;
változó arcvonások lezúduló ráncain
az akkor és azóta történteket,
és történelemnek nevezzük,
tiszta valóságnak...
aki akar, helyet is cserélhet
a sír szélén ülőkkel,
de szabadon temetkezhet vissza a holt,
és szabad elvonulást kap az élő.

II.

A nyelv már nem ad világot,
a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat;
teremtődnek a nyelvi Nagy Ponyva alatt
nyelvfilozófiák, fűrészporban lovagló kis bohócok,
pompás feminin nyafogások,
hercegi tapsalattvalói egy közepes kreatúrának;

és eljön maga Kreon is,
engedélyt ad a temetésre: temetik a világot;

a nyelv nem gyújt világot,
nem világosul meg általa a sötét konyhában
egyetlen mosatlan edény sem;

a politikusok nyelvi matricákat ragasztanak
az újságok címlapjaira, s egymás hátára is,
hogy a majom emberiség
és a megtermett biztonsági majmok
onnan is olvashassák a teendőket;
a mi teendőnk tehát a föntiekből következik.

III.

Éget az Ég: felső tenyér
forró a Föld: alsó tenyér
- . -
ha most az isteni taps
júliust követel
ha most gondolja ő
hogy eljött és itt az idő
akkor a lisztté lapított
emberiség fehér »hamuja«
a tenyerek élet-halál-ráncaiban
mint tengerek árkaiban
besül: emberiség hamubasült
útravalója rejtezik
megfejthetetlen kódként
míg ki nem hűl a két tenyér
míg kottázható lesz a taps
míg a Föld elföldelhető
míg az Ég kiégő csillárjai
zörögve lengnek az isteni ásítás huzatában.

(...)”

Bővebben: Nagy Gáspár: Szabadrabok (egybegyűjtött versek, 1968-1998) (mek.niif.hu/02700/02784/#)

„Szeretett neveket magára aggatni Dobrovics. Amikor másodszor – de akkor már egymagában, Doxa nélkül – felkereste Bébit, azt találta ki, hogy ő egy detektív. Nyomozva fényt akar deríteni az apa kilétére, miután az utolsó szemtanú, Lurkó bácsi is kétértelműen elhagyta a pályát. Aztán, miután ezt-azt megtudott Bébitől, ráébredt, hogy ő tulajdonképpen egy kutató. Szakszerűbb szóval: szenvedélykutató. Azért van ez, mert ő, Dobrovics keresi a Hiteles Érzést, amely koronként eluralkodik a lakosságon? Ahogyan Bébin a szerelem háború idején. Az hiteles volt, hiszen tökéletesen betöltött a nőt, és Doxa ma is a súlyát cipeli, még ha nem is tudja, mi az, amit magával hurcol. Kénytelen.” (Bereményi Géza: Vadnai Bébi. Magvető Kk., Bp., 2013., 138. p.)

Bereményi Géza a kortárs magyar irodalom nem különösebben „exponált”, de annál nagyobb hatású alakja. Az indulásakor (a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején) még korosztálya (talán) legreményteljesebb prózaírójaként számon tartott szerző az elmúlt bő negyven évben mindössze két regénnyel, három novelláskötettel és néhány drámával jelentkezett, ugyanakkor forgatókönyv- és dalszövegíróként, színházi és filmes dramaturgként és rendezőként is igen tekintélyes mennyiségű munkával gazdagította, (ha úgy tetszik) egészítette ki (műfajilag amilyen szerteágazó, gondolatilag épp annyira egységes) életművét. Írói látás-, gondolkodás- és elbeszélésmódjának közönségre gyakorolt jelentős hatása elsősorban (ezen) „alkalmazott” irodalmi tevékenységének köszönhető (gondoljunk csak Cseh Tamásnak írott dalszövegeire, Gothár Péterrel közös filmjére, a Megáll az időre vagy olyan forgatókönyvírói-rendezői munkáira, mint az Eldorádó vagy A hídember stb.), ám ez oly mértékben szervesül, olyannyira „egyazon világot” alkot (szűken-szigorúan vett) prózaírói munkásságával, hogy a közöttük való „átjárás” (mondhatni) észrevétlen.

A Vadnai Bébi, Bereményi második regénye (az elsőt, az 1977-es Legendáriumot követően harminchat évvel) 2013-ban jelent meg. A könyv kerettörténete a hetvenes évek elejének Budapestjén játszódik, ahol és amikor Dobrovics a (reményteljes) pályakezdő író, barátja, a pesti underground (nem kis eufemizmussal) furcsa-félvilági figurája, Doxa révén „érintettségbe kerül” egy különös szerelmi és családtörténettel. Doxa és édesanyja (Vadnai Bébi) feszült-ellentmondásos viszonya Dobrovicsban először kíváncsiságot, majd, miután (valamelyest) megismeri életüket, mély személyes, végül (az előzővel párhuzamosan) már irodalmi érdeklődést is ébreszt. Az anya (némiképp) bizalmába avatja Dobrovicsot és több „ülésben” (négyszemközti beszélgetésben) beavatja őt múltja egyes részleteibe, amelyekből a regénybeli író megpróbálja rekonstruálni, majd megérteni és megírni a (Vadnai Bébi-Doxa-) „történetet”. Ez a „történet” a regény a regényben: egy „hassliebe” szerelmi kapcsolat a negyvenes évekből, amelyet azonban úgy ismer(het)ünk meg, hogy Dobrovics végülis „ejti azt”, „kilép belőle” (és akkor-ott) nem írja meg...

÷ ÷ ÷

Kapcsolódó bejegyzés: http://bbjnick.blog.hu/2014/07/04/_tudom_az_osszes_magyarazatodat_is_erre_ezt_is_beremenyi_geza_irja

Olvasom: „Hogyan olvasunk 2030-ban? (...) Az internet az elmúlt húsz évben megváltoztatta a könyvkiadást és az olvasást is; e-könyv-olvasón, telefonon, tableten vagy számítógépen olvasunk, emiatt ezek az eszközök is sokat fejlődtek. Amióta a Marslakó a mostohám című filmben Kim Basinger az alkarjával olvasott, őszintén hiszek abban, hogy mindig olvasni fogunk, csak egyre furábban és gyorsabban. (...)” (konyves.blog.hu/2014/08/29/hogyan_olvasunk_2030-ban)

...2030-ban (szerintem) könyveket fogunk olvasni. Az én legnagyobbrészt a hetvenes-nyolcvanas években vásárolt könyveim (kész) vagyont érnek (majd). Egy Arany János-verseskötetért legalább egy kiló fagyott vagy csírás krumplit adnak az olvasók. Aki hozzájut, kincsként rejtegeti és mások elől bújva, lopva lapozgatja a szakadozott, széthulló, koszos, megsárgult papírú könyveket. De ezt csak napközben teheti, mert ha jön az éjszaka, és beáll a mélysötét, még a könyv sem olvasható... (Innét: konyves.blog.hu/2014/08/29/hogyan_olvasunk_2030-ban#comments)

Amikor az 1990-es évek legelején új lakásba költöztünk, a lakás „tartozékaként”, kaptunk a régi tulajdonosoktól egy magyar automata mosógépet (elmondásuk szerint 1985-ben vásárolták); bennünket 2005-ig szolgált (mivel bontott alkatrészekkel lehetett volna csak megjavíttatni és meglehetősen költségesen, ezért új készülék beszerzése mellett döntöttünk). Új mosógépünk 2005-től 2012-ig muzsikált, majd vitustáncba kezdett, a csapágyazás és dob cseréje közel annyiba került volna, mint a gép egykori ára. 2012-ben (ismét) vettünk egy (megbízhatónak mondott) masinát 89000 magyar forintért. Alig fél év elteltével ki kellett benne cserélni két teleszkópot (ezt garanciálisan el is végezték), majd két év és két hónap üzemidő után (két hónappal a garanciaidő lejártát követően) olyan hangok kezdték elhagyni, amikhez hasonlóakat utoljára Tarkovszkij Solaris című filmjében hallottam; a márkaszervíz (7000 Ft-ért adott) ajánlata: 58000 Ft alkatrészárért + szervízdíjért kicserélik a tönkrement csapágyat-dobot.

Mondják, az ember a rongyos 200-300 eurójáért ne várjon a gyártóktól Keopsz-piramisokat! Van ebben valami. Én, a magam részéről, lehetőségeim függvényében, hajlandó volnék némi felárat is fizetni a minőségért és megbízhatóságért (egykori zöldmozgalmárként a tartósság, mint környezetvédelmi szempont sem idegen tőlem). Hol találom ezeket a készülékeket? (Nemrégiben mesélte barátom: a bolti átlagár közel kétszereséért vásárolt presztízsmárka mosógépe, a garanciaidő lejárta után szinte azonnal csúnyán rohadni kezdett, a szándékosan silányul kezelt lemezborítás az illesztéseknél riasztóan látványosan korrodál.)

S bár kínosan rosszul tudok számolni, de azért időnként szoktam. 1985-ben egy automata mosógép egy átlagos jövedelmű ember havi bérének körülbelül négyszeresébe került, ma nagyjából egy havi bérébe. Azok az „óvilági” háztartási gépek, mint tartós fogyasztási cikkek, nevükhöz hűen, tizenöt-húsz éveket képesek voltak apróbb, filléres javításokkal szolgálni, ma az egy-két éves garanciaidőn túl biztos út a csalódáshoz bízni bármiféle készülék használhatóságában. Miért is jó, miért is éri ez meg nekem, fogyasztónak? Önök nem érzik magukat meglopva, becsapva és megalázva?