bbjnick (meg)írja...

Olvasom: „Brüsszel szerint okafogyott az Egy közülünk polgári kezdeményezés

A kezdeményezés arra irányult, hogy az EU szüntesse be olyan tevékenységek finanszírozását, amelyek emberi embrió elpusztításával járnak. (...)

(...)

Ami a nemrégiben bevezetett európai polgári kezdeményezés intézményét illeti, az uniós szabályok értelmében a megfelelő számú aláírások hitelesítését követően az Európai Bizottságnak három hónapon belül fogadnia kell a kezdeményezés elindítóit, akik részletesen ismertethetik javaslatukat, emellett pedig az Európai Parlamentnek meghallgatást kell tartania a témában. Azt követően a bizottság választhat, hogy új uniós jogszabály megalkotásával vagy a már létező rendeletek, irányelvek módosításával tesz eleget a kezdeményezésnek. A brüsszeli testület dönthet úgy is, hogy nem teljesíti a kezdeményezés követeléseit, ám ezt meg kell indokolnia.

Ebben az esetben ez utóbbi történt. A kezdeményezők eleget tettek annak a követelménynek, hogy egymilliónál több aláírás gyűjtsenek össze legkevesebb hét uniós tagállamból. Az Egy közülünk szervezői 1 721 626 hitelesített aláírást tudnak felmutatni, amelyeket 18 tagállamban - köztük Magyarországon - gyűjtöttek össze. A szervezők áprilisban találkoztak az Európai Bizottsággal, majd nyilvános meghallgatást is tartottak az Európai Parlamentben. Az Európai Bizottság azonban arra a következtetésre jutott, hogy az uniós finanszírozás jelenleg meglévő - nemrég megvitatott és elfogadott - keretei megfelelő szabályozási környezetet biztosítanak.” (www.hirado.hu/2014/05/28/brusszel-szerint-okafogyott-az-egy-kozulunk-polgari-kezdemenyezes/)

Olvasom: „Perre mennek Európa történetének legnagyobb aláírásgyűjtési akciójának szervezői. Az Egy közülünk Európai Polgári Kezdeményezés keresetet indított az európai intézményekkel szemben

(...)

Emlékezetes, hogy ez év május 28-án a Barroso-bizottság váratlanul elgáncsolta az Egy közülünk európai polgári kezdeményezést, Európa történetének eddigi legsikeresebb petícióját. A kezdeményezést Európa-szerte csaknem két millió ember támogatta. Az akció azon tevékenységek brüsszeli finanszírozásának beszüntetésére irányult, amelyek még meg nem született emberi életek kioltásával járnak.

A kereseti kérelmében az Egy közülünk kezdeményezés azt kifogásolja, hogy a jogszabály javaslatára és a benne megfogalmazott kérdésekre nem kapott megfelelő választ.

(...)

...azt is állítják, hogy a Bizottság megsértette a demokratikus működés elvét...

(...)

A kereset továbbá azt is állítja, hogy a 211/2011 EU rendelet nem áll összhangban az Európai Unió Szerződéseivel.

(...)

Végezetül, mivel valódi demokrácia hiányában értelmetlenné válik bármilyen kérdés felvetése, a beadvány elsődleges célja nem az Egy közülünk kezdeményezés tartalma, hanem az az eljárás, amelyet a Európai Bizottság alkalmazott vele kapcsolatban. Mindez immár nem csak az élethez való jogról szól, hanem a demokráciáról is. A beadvány elsődleges célja ugyanis, hogy az EU tisztázza, miről is szól az európai polgári kezdeményezés és hogyan kellene eljárni vele kapcsolatban. Mindennek tisztázása valamennyi uniós állampolgár érdekét szolgálja - függetlenül attól, hogy ellenezte, vagy támogatta az Egy közülünk kezdeményezést.

Az Egy közülünk szervezőinek keresete egyértelmű válaszút elé állítja az Európai Unió Bíróságát: vagy elfogadja az abban foglaltakat, és ezáltal az európai polgári kezdeményezés azzá válik, amire létrehozták: a részvételi demokráciának egy komoly és alkalmazható eszközévé; vagy a kereset elutasításával egyértelművé teszi, hogy az európai polgári kezdeményezés alkalmatlan a részvételi demokrácia gyakorlására.” (csaladhalo.hu/cikk/hatter/perre-mennek-europa-tortenetenek-legnagyobb-alairasgyujtesi-akciojanak-szervezoi)

Az Egy közülünk facebook-oldala: www.facebook.com/egykozulunk

Köszönöm @Mormogi Papának, hogy fölhívta figyelmemet a keresetre!

(E bejegyzés 2010. március 31-én született.)

A kötcsei dilemma (Bevezetés)

„…miután magyaroknak teremtett az alkotó, legyünk is azok…”
(Széchenyi István)

„Derékig ér a hó,
és ropog, míg fel a hegyre,
Branyiszkóig nem ér a golyó,
közelharcban halunk meg fent a hóban.”
(Cseh Tamás - Bereményi Géza)

Orbán Viktor kötcsei beszédéből (Innét: www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=568&tema_id=28)

„(…)

…amikor Magyarországról beszélek és a kormányzás lényegéhez közelítek, akkor én ezt kisbetűvel és két szóban írom: magyar ország. Nézetem szerint ugyanis a mindenkori ideális magyar kormányzatot annak a felismerésnek kell vezetnie, hogy a magyarok közössége, s egyáltalán a létezés magyar minősége többek között abból ered, hogy rendelkezünk egy saját, csak ránk jellemző látásmóddal, ahogyan leírjuk, megértjük, érzékeljük és kifejezzük a körülöttünk lévő világot.

(…) …ez a kulturális minőség az, amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon. Valójában tehát a kormányzás célja és feladata – nagybetűvel és egybeírva – Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.

(…)

1994-ben a magyar jobboldal szétesett. (…) 1996-ban adta meg a jobboldal a (…) hatalompolitikai válaszkísérletet, amikor (…) megpróbáltuk létrehozni a polgári szövetséget – (…). Tudni kell, hogy ez két szellemi erő aktív szerepvállalása nélkül nem lett volna lehetséges.

Az egyiket Nemeskürty István tanár úr szimbolizálta, aki a polgári szövetség létrehozását személyesen kommendálta. A hagyományos konzervatív, nemzeti gondolkodású értelmiséget hozta be vagy bátorította arra, hogy lépjen be ebbe a szövetségbe. A másik nagyon fontos szereplő pedig a Magyar Katolikus Egyház volt. A baloldal kritikája, miszerint az ő ízlésükhöz képest szorosabb együttműködés van a jobboldal és az egyházak között, ezen a ponton kétségkívül megáll. 1996-ban nem lehetett volna létrehozni a polgári szövetséget – amely a jobboldali hatalomtechnikai építkezés kiindulópontja volt – a katolikus egyház nélkül. Ha emlékeznek rá, az >>Igazságosabb és testvériesebb világot!<< című körlevelet és a Fidesz >>A polgári Magyarországért<< című vitairatát egyszerre mutattuk be. Emlékszem Nemeskürty tanár úr akkori előadására, amelyben azt mondta, hogy a huszadik század magyar történelmében nem volt példa arra, hogy a katolikus egyház vállalta volna, hogy egy politikai mozgalommal közösen és egyszerre mutat be egy dokumentumot, és hajlandó rögtön egy nyílt párbeszédre, mintegy a másik szereplőt vele azonos súlyúnak – vagy ha ez nem is állja meg a helyét, de mindenképpen legitimnek – elfogadva. A baloldal hatalomstratégiai építkezésére válaszképpen kialakítandó jobboldali menetrend legfontosabb pontjaként így jött létre a jobboldal első sikeres válasza, miszerint egy erős néppártot kell fölépíteni. Ekkor alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, melyet a polgári kormányzás követett, s ezzel párhuzamosan a szövetségből egy erős európai néppárt vált.

(…)

(…) Magyarországon a legutóbbi időkig egy duális párterőtér alakult ki. A duális erőtér természetesen a kultúrát sem hagyta érintetlenül. Nem arról van szó, hogy a kultúra szereplőinek is el kellett helyezkedniük ebben az erőtérben – bár ez is igaz –, hanem elsősorban arról, hogy egy ilyen erőtérnek szükségszerű velejárója az állandó értékvita. Nincs egyetlen olyan közös érték, közös cél ebben a duális erőtérben, amit mind a két fél elfogadna, hanem folyamatos harcok zajlanak a legalapvetőbb kérdésekben is. (…) Állandó értékvitáink vannak. Nemcsak politikai küzdelmek, hanem értékviták is.

(…)

(…) Azt gondolom, hogy a jobboldalnak érdemes megvitatnia (…) a következő időszakban, hogy hosszabb távon, tizenöt-húsz év távlatában milyen politikai erőtérben látja az ország érdekeit leginkább biztosítva. Jómagam ebben a vitában azt javaslom, hogy az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válasszuk, ne a másik féllel folytatott folyamatos és állandó küzdelem határozza meg gondolkodásunkat, hanem bizonyos nemzeti ügyek meggyőző erejű képviselete. Természetesen verseny lesz, és a végén a választók fognak dönteni. A kérdés csak az, hogy milyen alternatívát kínálunk. A kétpártrendszer folytatását egy duális erőtérben állandó értékvitákkal, vagy azokat megfelelő helyre irányítjuk, és egy nagy kormányzópártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő magatartását, céljait jelenítjük-e meg a közvéleményben.

(…) Az elit irodalom (…) nagyon világosan megmondja: ahhoz, hogy az elit teljesíthesse a kultúrateremtésen keresztül fennálló kötelezettségét, néhány létformát nem választhat – már amennyiben szépen, nemesen és választékosan kíván élni. Ez az a minta ugyanis, ami kívánatos lenne, ha a társadalomban elterjedne. Szépen, nemesen és választékosan márpedig nem lehet élni, ha az elit az önteltség állapotában van. Akkor sem, ha az önelégültség, akkor sem, ha a törtetés állapotában van, akkor sem, ha az állandó támadás, vagy éppen a szorongás állapotában leledzik, s akkor sem, ha a számonkéréstől való félelem, az önvédelmi reflexek vagy az állandó önigazolási kényszer határozza meg mindennapjait. Ezt mind el kell kerülni. Úgy gondolom tehát, hogy a következő kulturális kormányzatnak az a dolga, hogy a magyarországi kulturális elit számára ezeket a létformákat elkerülhetővé tegye, és a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételeket megteremtse és biztosítsa.”

L. Simon László – O. V. beszédére írott – válaszából (Innét: www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=678&tema_id=29)

„(…)

A szocialisták sem a diktatúra idején, sem azóta nem értették meg, amit Bibó leírt az Orbán által is idézett Elit és szociális érzék című művében: >>Abbéli igyekezetünkben tehát, hogy fegyelmezett s az értékesség szempontjából erős ellenőrzés alatt álló eliteket – aminek legjellemzőbb példái a világnézeti diktatúrák egységpártjai – hozzunk létre, teljességgel megfeledkezünk arról, hogy az új elitnek nem elég fegyelmezettnek lennie ahhoz, hogy termékenyen működni tudjon, mert elfogulatlanság nélkül egész működése alig haladhatja túl a külső társadalmi cselekmények vezetését, a puszta hatalomgyakorlást és hatalomdemonstrálást.<< Az elfogulatlanság, ami nem egyenlő a semlegességgel vagy a függetlenséggel, olyan erény, ami nélkül az elit nem tudja teljesíteni kultúrfeladatát, azaz azt, >>hogy az emberi élet helyes élésére s az emberi szükségletek mélyítésére és finomítására példákat adjon<<. Ehhez viszont új, polgári kultúrpolitika kell, aminek a zászlaján a következő fogalmaknak kell szerepelniük: minőség, szabadság, közösség, hagyomány, örökség.”

Lánczi András – O. V. beszédére írott – válaszából (Innét: www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=714)

„(…)

(…) A szerző szerint a kultúrát az elit teremti mintaadással. Csakhogy az elit nem egységes, viszont minden tekintetben elvesztette a tekintélyét: a gazdasági elit éppen leszerepelt (>>a gazdasági elitre a magyar közösség e pillanatban nem néz fel<<), ám a kulturális elit sem élvezi a bizalmat (>>a társadalom kevésbé várja az emberi értékesség kritériumának meghatározását tőlük<<).

Konklúzió: jelenleg nincs tekintéllyel bíró elit, mivel hiányzik egy elfogadott >>értékelési rend<<, melyet sem a múltból, sem máshonnan nem szerezhetünk meg. Egyetlen mértékadó, aktív erő maradt: a politikai teljesítmény. Emiatt >>politika és kultúra elkerülhetetlenül kapcsolódik egymáshoz<<. E tételen áll vagy bukik az érvelés. Mert mit jelent politika és kultúra összekapcsoltsága? Azt, hogy egy új elitre van szükség, egy olyan mainstream elitre, amelyre alapozni lehet a sikeres kormányzást. A neoliberális elit által kínált minták és értékek >>kudarcba vezették Magyarországot<<. Orbán hosszan elemzi azt a >>hatalompolitikai rendszert<<, amelyen a neoliberális kormányzás alapult. Két pillérét nevezi meg a megbukott neoliberális rendnek: az individuum és a közösség közötti viszonynak az individuum irányába való megbillenését és a >>tudományos kapitalizmus<< bukását, ami a piac mindenhatóságába vetett hitet jelentheti.

Megítélésem szerint a szerző félreérti az individuum szerepét a mai társadalomban, mivel arra utal, mintha ez vezetne a közrend fölbomlásához. Ez követhetetlen gondolat. Viszont azt meg kellene engedni minden embernek, hogy morális döntéseket hozzon – ez viszont feltételezi az individuum tiszteletét és az erkölcsi szabályok egyértel­műségét (azaz a közösség mit helyesel, mit büntet). Morál és erkölcs fogalmának összekeverése hívta elő például Nádas Péter makacsul ismételgetett rögeszméjét, miszerint egy társadalom nem lehet morális válságban, csak az egyén.

Ez trivialitás, mert morális döntést csak egyének hozhatnak. Viszont erkölcsi válságban nagyon is lehet egy közösség, ha nem képes egyértelműen hirdetni, milyen normákat, szabályokat fogad el. Morális döntések alakítják ki egy közösség kulturális mintáit, nem a politika – az államilag garantált nevelésen-oktatáson keresztül avatkozhat csak be a kultúrába. Nevelni viszont az tud, akinek van elképzelése, eszméje arról, hogy mire akar nevelni. Mivel egy demokráciában minden politika, a kultúrát is átszövi a politika, vagyis az értékviták, mert versengő erők alkotják a demokráciát. De a politikának folyamatosan önuralmat kell gyakorolnia, mert a kormányzást biztosító elit csak a mértékadó morális döntéseken alapulhat. Kiemelt helye van a politikai elit morális döntéseinek, azaz hogy képes-e, akar-e mintát adni jogkövetésből, önuralomból, mérsékletből. Ez a kormányzás sikerességének legfőbb kulturális feltétele.

(...)”

Hát, íme, kedves Olvasó, ez volna a kötcsei dilemma.

A fenti idézeteket számos barátomnak, ismerősömnek elküldtem (emilben) és kértem, hogy mondják el véleményüket a dilemmáról. Amíg a válaszok beérkeznek, addig talán (valamennyiünk épülésére) hallgassuk meg Cseh Tamás és Bereményi Géza Branyiszkó c. dalát.

Átkelés a stureci hágón (Keiss Károly festménye nyomán)

www.youtube.com/watch?v=W3tp_AzzS4I

Branyiszkó

Fuss Branyiszkóig!
Fuss Branyiszkóig!

Zuhogott a hó vasárnap délelőtt,
sohasem láttam még ilyen időt,
a házat belepi,
az utcát belepi,
a csizmát belepi,
mindent eltemet a hó,
bent húzd ki ezt,
vacogd át ezt az időt,
bent Branyiszkónál.

Te fuss csak katonám,
csak most juss el Branyiszkóig,
és egy gyönyörű kézitusán
közelharcban halhatsz meg Branyiszkónál.

Csak fuss a hóban el,
s ha közben a golyó nem ér el,
majd egy gyönyörű kézitusán
közelharcban halhatsz meg fent a hóban.

Derékig ér a hó,
és ropog, míg fel a hegyre,
Branyiszkóig nem ér a golyó,
közelharcban halunk meg fent a hóban.

Hej, Szűzmáriám!
Hej, Szűzmáriám!

Hallgasd, hogy ropog,
hallgasd csak, hogy zizeg,
milyen, milyen puha,
végül lecsukod a szemed,
bent húzd ki ezt,
vacogd át ezt az időt,
bent Branyiszkónál.

Te fuss csak katonám..

A szöveg forrása: www.cseh-tamas.hu/index.php?menuid=mh_2&itemid=mh_2_1&contentid=s_l7d27

E bejegyzés innét: magyarido.blog.hu/2010/03/31/a_kotcsei_dilemma_bevezetes

***

Apdét vagy kiegészítés, 2010. április 1.:

Csutakaszürkeló blogger kapcsolódó bejegyzése itt: magyarido.blog.hu/2010/03/19/etimologia_1

***

Kötcséről a bbjnick.blog.hu.hu-n: bbjnick.blog.hu/search?searchterm=k%C3%B6tcs&searchmode=or&submit=Keres%C3%A9s

(E bejegyzések 2008. július 23-án, július 27-én és szeptember 17-én születtek.)

...Huizinga értekezik egyhelyütt arról, hogy a történelem megértésének feltétele (lehet) dramatizálhatósága. (És tényleg!) Most ehhez a módszerhez próbálunk folyamodni, némiképp dramatizálni a közelmúltat, mintegy egy egyszerű választási sémában bemutatni a „baloldali” alternatívát és a következményeket...

A harmadik köztársaság „balsorsa”. 1-ső levonás

„Körülfonták a forradalmat a nyárspolgárság hurkai.

S ez Wrangelnél vészesebb ma már.
Gyorsan,
a kanárikat meg kell fojtani,
nehogy a kommunizmust
legyőzze a sok kanárimadár!”

(V. V. Majakovszkij: A söpredékről)

Ha tömören szeretnénk jellemezni a „magyar bal” egész rendszerváltoztatás utáni tevékenységét, az agresszív, dekadens és destruktív szavaknál pontosabbakat sehogyan sem találunk a leírásra. Az „új magyar demokrácia eredendő bűne” a társadalmi szolidaritás ignorálása volt: fölmerült-e a „magyar bal” részéről egyetlen olyan érdemi kezdeményezés is, amely a társadalmi szolidaritás (közösségvállalás!) kereteinek, jellegének és mértékének egyértelmű meghatározására és kialakítására irányult volna? De menjünk tovább: tudunk-e egyetlen példát is, amikor a „bal”, a társadalomban bárhol-bármikor megnyilvánuló, a napi létet a kádárkor romjaiból újjászervezni igyekvő (akár szellemileg és/vagy akár erkölcsileg megnyilvánuló) bármilyen szintű közösségi erő mellé állt volna? Nézzünk csak a vidék Magyarországára, a munka vagy a civilek világára! Ahol a „magyar ballal” érintkezik… agresszivitás, dekadencia és destrukció.

Miért? Hogyan? Minek?

Él Csokonai emlékművével kapcsolatban egy irodalmi legenda (vagy inkább anekdota), amely, anno, hosszú ideig jóleső derültségben tartotta a művelt magyar közönséget. Röviden így foglalható össze: „Csokonai síriratára nézve Kazinczynak az volt a véleménye, hogy a sírkőre név és dátum után csak ez az egy mondás vésessék: ÁRKÁDIÁBAN ÉLTEM ÉN IS, ami annyit jelent: «Művész valék, s boldogul éltem a művészi szép élet szférájában». A debreceni írók azonban felháborodtak ezen a sírfeliraton. Ők t. i. azt olvasták Calepinusból, hogy Árkádia földje igen derék marhalegelő, kivált - szamaraknak.” (Árkádia. Nyugat folyóirat, 1934. 23-24. szám)

A mai „magyar baloldali véleményformálók” (mint olyanok) identitását és mentalitását el-elnézve, gyakran eszembe jut az egykori anekdota: némiképp olyanok ők, mint azok a bugris cívis skriblerek, akik a XIX. században – jobb híján – egy XV. századi szerzetes latin szótárából kisilabizált félinformációkhoz ragaszkodva, korlátoltságuk és oligarchikus gőgjük foglyaként, sértettségükkel (update: jogaikban korlátozottságukkal) zsarolták/zsarolják környezetüket (ami a „baloldali véleményformálók” esetén, a „túléléséért küzdő” magyar társadalom egésze, ugye).

Elvtársak, az ideológiai harc fokozódik!!!

A harmadik köztársaság „balsorsa”. 2-dik levonás

Elvtársak, az ideológiai harc fokozódik!!!

Ha volna valaminek létjogosultsága – „életértéke” – a történeti, szociológiai és politológiai irodalomban, ha volna „értelme” bármit is kutatnia a ma társadalomtudósainak (és nemkülönben a ma szociálpszichológusainak!), akkor az elsődlegesen az 1990 utáni magyar demokrácia, a harmadik magyar köztársaság „genezise” (1986 – 1994), s különösképp a pártállami, majd egykori pártállami elit (politikai, gazdasági és kulturális elit) szerepe és mozgásai ebben a folyamatban. Ma még csak „visszaemlékezések” (pontosítsunk: „ki-, be- és elszólások”) formájában jutunk valóban érdemi – a viszonyokat mélységükben megvilágító – információkhoz erről az időszakról; ám az ekkor/akkor történtek alapos és szisztematikus föltárása nélkül csak a jelenlegi „krízis” egyre gyorsuló mélyülésére számíthatunk.

Huizinga értekezik egyhelyütt arról, hogy a történelem megértésének feltétele (lehet) dramatizálhatósága. (És tényleg!) Most ehhez a módszerhez próbálunk folyamodni, némiképp dramatizálni a közelmúltat, mintegy egy egyszerű választási sémában bemutatni a „baloldali” alternatívát és a következményeket.

A rendszerváltoztatás pillanatában – valószínűleg, nincs aki kétségbe vonná e tényt – egyetlen „hiperstruktúra” létezett a magyar társadalomban: a későkádári elit kapcsolati hálója. A Párt az utolsó pillanatig igyekezett kezében tartani a politikai folyamatok irányítását, de ezzel párhuzamosan – éppen e kapcsolati háló révén és mentén – hozzálátott a maga „alternatív rendszerváltozásának” lebonyolításához. (Közismertsége miatt bizonyára fölösleges volna e tény bővebb fejtegetése.) A demokrácia első négy éve és a baloldal újjászervezése (Demokratikus Charta: az újrastrukturálódott – „újraregulálódott” ? – „későkádári elit” és az akkor ellenzéki (bal)liberálisok ideológiai-politikai véd- és dacszövetségének létrehozása és bejáratása) azt a tapasztalatot szülte az MSZP és SZDSZ (és az általuk képviselt csoportok) számára, hogy pozícióik megvédésének és erősítésének leghatékonyabb – vagy talán: egyetlen lehetséges? – módja a politikai küzdelem minél szimbolikusabb, minél erősebben ideológiai síkra terelése. A fölismerést tettek követték.

(Közbevetőleg: a posztkommunisták és balliberálisok egymásratalálása korántsem volt történelmi szükségszerűség. Nyugati típusú demokráciákban a balliberálisoknak, mint az etatista törekvések gátlóinak, mint a társadalmi progresszió serkentőinek stb. jól funkcionáló szerepük van/lehet a társadalmi működésben. A magyar ballib is pozícionálhatta volna magát e minta szerint. Ehelyett azonban a „legreakciósabb” politikai tényező, a posztkomm utódpárt fegyvertársául szegődött. Aminthogy az Utódpárt előtt is számos lehetőség állott, amikor szövetségest és ideológiát választott „harcához”: itt van mindjárt a klasszikus szociáldemokrata értékrendszer vagy, ad absurdum, a szélsőséges nacionalizmus…)

E szocialista-balliberális ideológia-politikai hadviselésnek nem képezte/képezi, mivel nem képezhette/képezheti bázisát koherens filozófia, mégkevésbé koherens etika. Ha föltételezzük, márpedig nincs rá különösebb okunk, hogy ne föltételezzük, hogy a „baloldal”-on is erkölcsi lények politizáltak/politizálnak, akkor azt is nyilvánvalónak kell tekintenünk, hogy e szövetségkötés következményeként a „hitelesség” ki kellett, hogy töröltessék az „oldal” politikai szótárából. (Erről ismételten nem szükséges hosszabb magyarázatokba bocsátkozni: bárki, aki áttekinti a magyar „baloldal” elmúlt körülbelül tizenöt évének történetét, mindenütt ott láthatja az egyre erősödő, majd katasztrofális méreteket öltő erkölcsi és szellemi eróziót.)

Az ideológiai harc célja: az értelem feletti uralom megszerzése. Az ideológiai harc legfontosabb eszköze: a vulgarizált tudás. Úgy a szocialisták, mint a balliberálisok teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy a posztszocialista társadalom (a diktatúrából éppen kilépő és a polgári demokrácia intézményi és társadalmi kereteit létrehozni-kiépíteni készülődő országlakosság) számára nem tudnak az átmenetre vonatkozó programot biztosítani. Szövetségkötésük első pillanatától máig – figyeljük meg – még csak föl sem merült efféle törekvés. Átfogó politikai, gazdasági vagy társadalmi koncepciónak még csak nyomával sem találkozunk sokéves kormányzásuk során; amit látunk, az a szociális demagógia és a doktriner liberalizmus olykor groteszk, máskor abszurd kombinációjának/kombinációinak kijátszása minden és mindenki ellen, ami vagy aki – vélhetően vagy tényszerűen –veszélyezteti pozícióikat. Gyakorlatilag nyers ideológiai terrort folytatnak a társadalom egésze ellen: koherens ideológia nélkül. Kormányzásuk nem más, mint (a házikedvencekkel együtt sem több, mint) két-, két és félmillió – nem is túlságosan bújtatott – diktatúrája tízmillió felett. Amely azonban (egy általuk is felismert és ezért rettegett) paradoxonon áll: „hogy pozícióinkat meg tudjuk őrizni folyamatosan harcban kell állnunk, blokkolnunk kell mindennemű szerves társadalmi szerveződést, önvédelmi mechanizmust, ad absurdum: le kell győznünk a társadalmat. Ám ezek a pozíciók csak egy működő, életképes (és így ellenállásra is képes) társadalomban képeznek értéket. Ha végképp megtörtük, legyőztük a társadalmat, akkor milyen pozíciókért is folytattuk/folytatjuk a harcot”?!

Úgyhogy:

Elvtársak, az ideológiai harc fokozódik!!!

A harmadik köztársaság „balsorsa”. 3-dik levonás

Elvtársak, az ideológiai harc már nem fokozható tovább!!!

És lőn! Átbillentünk a csúcsponton. Az elmúlt húsz év gyümölcse beértett, a verejtékes ideológiai harc nem volt hiábavaló, a balliberális „szabadságeszme” a maga pőreségében és teljességében megmutatkozhatott. Megtehette, megtette. Íme:

Ezt látjuk a képernyőn: egy asztal és sok-sok mikrofon mögött férfiak ülnek. Nyilvánvalóan ez egy sajtótájékoztató. A középen ülő férfi, a legnagyobb magyarországi etnikai kisebbség választott vezetője, első embere – nincs ráírva, de mi tudjuk, hogy jelenleg nyomozás folyik ellene egy tízmilliós sikkasztási ügyben –, a következőket mondja (nem szószerinti idézet): mi nem fogjuk hagyni, hogy bennünket is vagonokba pakoljanak, mint annak idején 1939-1940-ben, 1945-ben a német hadsereg a zsidókat. Mi a családunkért, a gyerekeinkért a végsőkig küzdeni fogunk.

Képzeletben tekercseljük vissza a videoszalagot és játsszuk le újra a jelenetet: egy asztal és sok-sok mikrofon mögött férfiak ülnek. Nyilvánvalóan ez egy sajtótájékoztató. A középen ülő férfi, a legnagyobb magyarországi etnikai kisebbség választott vezetője, első embere – nincs ráírva, de mi tudjuk, hogy jelenleg nyomozás folyik ellene egy tízmilliós sikkasztási ügyben –, a következőket mondja (nem szószerinti idézet): mi nem fogjuk hagyni, hogy bennünket is vagonokba pakoljanak, mint annak idején 1939-1940-ben, 1945-ben a német hadsereg a zsidókat. Mi a családunkért, a gyerekeinkért a végsőkig küzdeni fogunk.

No, még egyszer: egy asztal és sok-sok mikrofon mögött férfiak ülnek. Nyilvánvalóan ez egy sajtótájékoztató. A középen ülő férfi, a legnagyobb magyarországi etnikai kisebbség választott vezetője, első embere – nincs ráírva, de mi tudjuk, hogy jelenleg nyomozás folyik ellene egy tízmilliós sikkasztási ügyben –, a következőket mondja (nem szószerinti idézet): mi nem fogjuk hagyni, hogy bennünket is vagonokba pakoljanak, mint annak idején 1939-1940-ben, 1945-ben a német hadsereg a zsidókat. Mi a családunkért, a gyerekeinkért a végsőkig küzdeni fogunk.

Jól az eszébe véste mindenki ezt a jelenetet? Minden egyes részletét? Mert ez, bizony, egy történelmi pillanat. Húsz év kemény ideológiai harcának dicsőséges győzelme (ki- és beteljesedése). Nagyon nagy bennem a késztetés, hogy hosszan soroljam és elemezzem a történelmi párhuzamokat, de legyőzöm, és inkább átadom a szót József Attilának. Ő már tizenkilenc évesen is világosan (és pontosan) tudott fogalmazni. Ha ma élne, ma is (pontosan) ezt írná: „Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán”.

Igen.

A bejegyzések innét:

magyarido.blog.hu/2008/07/23/a_harmadik_koztarsasag_balsorsa_1_so_levonas

magyarido.blog.hu/2008/07/27/a_harmadik_koztarsasag_balsorsa_2_dik_levonas

magyarido.blog.hu/2008/09/17/a_harmadik_koztarsasag_balsorsa_3_dik_levonas