(E bejegyzés 2009. június 23-án született.)
Tegnap emilt kaptam Z.-től.
Részlet Z. emiljéből:
…az út vége felé már siettem, mert kicsit hajtott a szükség. Miután jólesően kivizeltem magam és kényelmesen elterpeszkedtem a sezlonyomon, hátamat a falnak vetve, hogy a félrészegség minden örömét kiélvezzem, egy rossz ötlettől indíttatva, rányomtam az 5-ös gombra a tévétávirányítón. A tévében éppen verset (1) mondott Döbrentei (2). Tudod melyik az?! Nagyon mondta, hát odafigyeltem. S mire befejezte, teljesen kijózanodtam. Megkerestem a verset az Interneten. Találtam egy antológiát (3), amiben szerepel. Ahogy egymás után olvastam Aranyt (4), Sinkát (5), Illyést (6), Nagy Lászlót (7) és a többieket, úgy tűnt, hogy itt létezik valamiféle folyamatosság (vagy folytonosság?)…
Döbrentei Kornél:
HALOTTAK NAPI VERS
„Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera” (8)
Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
vérrel nemesített Ősz
termését bitófa-csősz
őrzi cselédmódra jól,
kéjbehorgadt kampó alól
végső büszke kiáltás
szétrepeszt börtönfalat
s iszonyúan abbamarad;
dacteli csöndje mázsás
súlyként döndül a tájba,
s újra lesben a pányva,
a rend bosszúval bagzó –
tüntetés a harangszó.
Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
mennyi sír fejfa nélkül,
menny a rögbe leszédül,
hány sír földdel egyenlő,
hősökre uszult bendő,
kiknek betilva lombjuk,
sejtjeinkből a dómjuk –
emlékük, a szabadság
koravén bús magzatát
trikolórba csavarva
emeljük ravatalra,
és a nemzeti gyászpad
hit-üzérnek, de hánynak
lett azóta is vidám
terülj-terülj asztalkám –
hiénák tápdús tora
magyar utolsó vacsora.
Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
lelkünk virrasztó kanóc,
míg a sok eszmebohóc:
nagyság piti bolondja,
köti a csomót, nem oldja,
sok sehol-hazájú vak,
kapott liánnal játszogat,
hazárdul kísérletez,
minden rombolást fedez,
s áthallszik a szólamon
hernyótalp-imamalom,
mint végső bizonyság,
gyakorlótér az ország,
hol a Lét is lealáz,
gumibot-setéten gyász
lebeg a lefölözött,
dúlt krizantémok fölött.
Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
mert nincsen, nincsen vigasz,
fogy a hit, mint a viasz,
ahogyan semmivé lett
sok fölajzó ígéret,
ábránd, s szent gerjedelem;
a Nagyságos Fejedelem
önemésztő fohásza
nem a világ kovásza,
kérlelhette az Istent,
minket senki-meg nem ment,
de koncnak odavetnek
sunyi, csahos ebeknek,
tengődjünk széjjeltépve,
folyton vérzik a béke –,
ha szülője hamisság,
igaz-é az igazság?,
a nevében temérdek
hizlalt, idegen érdek
takarmánya mi lettünk,
akik reményt vetettünk,
de soha nem arattunk,
mindig magunk maradtunk,
míg szólt a Kossuth-nóta,
kufárló Európa
balekságunk dicsérve,
forradalmunk kimérte.
Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
kis ország nagy magánya
vacogva fészkel a lángba,
hej, mindig az a nóta –:
a vigéc Európa
száját tépve buzdított,
s eladta, mint gyarmatot
barikádnyi jövőnket,
kussolt: csak semmi hőstett,
s míg nőtt a tetem-halom,
nézte, kívül a torlaszon,
amint a géppuskatűz
gyermekekből gyöngysort fűz,
készítvén a szabadság
iszonyú kalárisát,
mely odvadból kiszikráz,
történelmi zálogház!
Nem üszkösödő vád van
a gyertyalobogásban,
mennyi sír fejfa nélkül,
menny a rögbe leszédül,
a láng riadtan verdes:
S.O.S.; S.O.S!
(1)Döbrentei Kornél: Halottak napi vers
(3)Megkopott harangszó, 1456-1956 (antológia, esszé(k), vers(ek) ; magyar ) szerkesztő: Török Máté, illusztrátor: Orosz István, a szöveget gond.: Szigethy Gábor, Bp., Mikes K., 2006 (itt: mek.oszk.hu/06700/06764)
(8)„Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera”: „Kiújulnak a jeles magyar nemzet sebei.” E mondattal kezdődik II. Rákóczi Ferenc manifesztuma, melyet Munkácson 1703. június 7-én íratott Ráday Pál gróffal és 1704. január közepén küldött szét az ország rendeihez s a külföldi hatalmakhoz, okát adni felkelésének.
(mek.niif.hu/04000/04056/html/roplap/pdf/roplap1956_0702.pdf)
