„Megöltek egy kis libapásztort. Égre kiált a régi vád,
úgy ölték meg Solymosi Esztert, mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát Húsvét előtt...
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt, valami vérengző vadak,
vademberek...Elfolyt a vére, mint egy párás piros patak.
Ítélt a bíró, félkegyelmű képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád...a hátborzongató gyanú...
Ítélt a bíró; elmehetnek a reszkető kaftánosok;
nem ölték meg Solymosi Esztert, nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát embervérrel.
Ország-világ tudja meg, hogy gyermekijesztő dajkamese a vér, a vád.
Ítélt a bíró s fellélegzett a zsidóság, az »üldözött«,
de terjed a »mese«, a »vakhit« a szegény magyar nép között.
Zengett a dal s a vérpatakból vérfolyó gyúlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle mérhetetlen mély és örök,
mint Jézus vére, a világot megváltó Istenemberé.
Az Ő vére a legyalázott szegény Solymosi Eszteré!
Minden kiontott ártatlan vér, minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle idegen trón, élősdi bolt,
minden kiontott ártatlan vér, harctéren ontott hősi vér,
és munkában csorgott verejték, és megrabolt bér és babér,
az én vérem is, az Anyámé, a régi libapásztoré,
az Ő vére s a legyalázott szegény Solymosi Eszteré.
Égre kiáltom akkor is ha, élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön lángot vet a szűz papíros.
Beh piros vagy Solymosi Eszter kiontott vére s beh meleg...
Hajnalt festek a magyar égre és felkelő Napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk, s emléked árva hajadon.
Solymosi Eszter árva népét ébressze bátran, szabadon.
1937.”
(Erdélyi József: Solymosi Eszter vére)
Olvasom: „A Jobbik betiltásának megvitatását javasolta Gerő András történész az MTV A lényeg című műsorában.
Gerő ezt annak kapcsán mondta, hogy a Jobbik képviselője nemrég felemlegette a tiszaeszlári vérvádat, ragaszkodva ahhoz a hamis verzióhoz, miszerint egy fiatal lány zsidó rituális gyilkosság áldozata lett.
Gerő András szerint emiatt, valamint a párt több más megnyilvánulása okán, a második világháborút lezáró békeszerződés alapján, akár be is lehetne tiltani a Jobbikot. A történész az okokhoz sorolta még, hogy a radikális párt törvénnyel büntetné a melegeket, gettóba zárná a cigányokat, illetve egyik képviselője egy magánbeszélgetésen a szélsőjobboldaliak győzelmét latolgatta, a szerinte biztosan elkövező polgárháborúban.
Gerő azt úgy fogalmazott, hogy ezek az esetek egyfajta »bokorrá állnak össze«. Ezért a politikusoknak és az erre hivatott állami szerveknek kellene elgondolkodni a Jobbik betiltásán. Erre – Gerő szerint – nem csak a párizsi békeszerződések kötelezik az országot, az alkotmányos rend alapján is elindítható lenne egy ilyen eljárás. Gerő úgy véli, a magyar parlamenti pártoknak közösen kellene fölvetni ezt a lehetőséget. »A politika immunrendszerét mutatja, hogy fel tud-e lépni egy olyan politikai fertőzés ellen, mint amit a Jobbik jelent« – fogalmazott a történész.” (
www.hir24.hu/belfold/2012/04/22/gero-be-lehetne-tiltani-a-jobbikot/)
Jól beszél Gerő, nagyon jól beszél! Bizony, be kell tiltani! Ma a Jobbikot, holnap a KDNP-t, s holnap után a Fideszt. Majd...
Lassan talán egyre többen megértik, miről is beszél(t)ünk (például én, például itt): ...Schmitt nem plagizált. (Milyen plagizátor az, aki a „lopott szövegek” forrását dolgozata végén tételesen megadja?) Egy kor és egy kör (számomra is visszataszító) gyakorlata szerint járt el és ebben akkori bírálói készséges partnerei voltak. Hogy ezek után a TF visszavonta a doktoriját, az valóban egyszerre farizeusi és pilátusi magatartás. Az ellen a disszertáció ellen, ha valakik, akkor épp a TF vezetői nem emelhetnek/emelhettek volna, sem tartalmi, sem formai kifogást!
A kép illusztráció
***
Apdét vagy kiegészítés, 2012. április 23.:
„(...)
Amikor már a legféktelenebb igaztalan gyűlölet tobzódott velem szemben azoknak a lelkében, akiknek célja az igazság elhomályosítása volt, s akik mindent elkövettek, hogy erkölcsi megsemmisítésemen keresztül megakadályozzák az igazság felderítését, amikor már minden alávaló eszközt felhasználtak, minden pokoli tervet kimerítettek, Eötvös leghűbb famulusa: Szabolcsi (Weinstein) Miksa az »Egyenlőség«-ben megállapította rólam, hogy az őseim kóbor cigányok voltak. Az épületes kis közleményt, amely megérdemli, hogy ne csak az »Egyenlőség« elsárgult lapjain maradjon meg, szóról-szóra idézem:
»Az atyját, aki eleinte a Lónyaiék somi birtokán levélhordó szolgálatokat tett, később ugyanott kasznárrá lett, – még Barrinak hívták. – Vidékünkön vannak sokan, akik az öreg Barrit ismerték, de sőt ennek atyját is, aki cigány volt és egész életén át itt kóborolt Bereg megyében. Ez utóbbi körülmény oka annak, hogy a vizsgálóbíró bátyja, Barri Sándor, aki, mint református pap, a választáskor megbukott, a hívek azzal utasítván vissza pályázatát, hogy papnak nem kell nekik cigány. Bary, vagy Barri úr bizonyára nem az egyedüli cigány, aki Árpád véréből származottnak tartja magát, hogy abból aztán jogot formálhasson magának a zsidóüldözésre.« (Egyenlőség, II. évf., 5. szám, 1883. II. 4.)
Utóbb az adatainak megbízhatóságáról ismert Eötvös is megismételte Szabolcsi által Bereg megyében ily sikerülten kinyomozott nacionálémat. Amikor az 1884. évi képviselő választások alkalmával a tiszalöki választókerület függetlenségi programmal jelölt, a választást megelőzően Eötvös Miskolcon átutazván, meginterjúvolta őt az ott megjelenő Borsod-Miskolci Közlöny egyik munkatársa. »Szóba jött többek között azon hír is – írja az említett újság –, hogy Bary József fel akar lépni antiszemita programmal képviselőnek. Eötvös csak mosolygott erre. Hogy fel akar lépni – monda – azt elhiszem, de akkor nem ismerik önök a nyíri zsentrit, ha azt hiszik, hogy Baryra csak egy is reászavazna. Az a szabolcsi zsentri képes arra, hogy egy buta, parvenü cigányfiút a maga céljára fel akarjon használni, de hogy maga közé emelje, olyan nincs.« (I. évf., 54. szám.)
Eötvös könyvének 2. kötetében hat nyomtatott oldalon írja le családjának és saját életének történetét (II. 84-91.). Eötvös Károlynál a magyar irodalom történetében kétségtelenül nagy jelentőségénél fogva – ezt – senki se róhatja fel szerénytelenségül. Nekem családomról és magamról írni éppoly szerénytelenség lenne, mint a tiszaeszlári ügyben végzett vizsgálóbírói működésemről, amelyet hivatali kötelességből éppoly ügybuzgalommal, lelkiismeretességgel és pártatlansággal igyekeztem elvégezni, mint minden reám bízott ügyet, – hogy megfelelő tudással és képességgel végeztem, azt nem állítom, bár hivatali feljebbvalóim részéről annak idején erről is megnyugtató elismerést kaptam. Amint azonban az ellenem emelt vádak és a rólam terjesztett rágalmak kényszerítenek arra, hogy a tiszaeszlári perben folytatott vizsgálóbírói működésem minden egyes mozzanatának nyilvánosságra hozatala mellett azt az utókor bírálata alá bocsájtani, éppúgy kénytelen vagyok az igazság kedvéért, bár rövidebben, mint Eötvös, családom eredetével és saját magammal is foglalkozni.
Ha véletlenül őseim levélhordók és kóborcigányok lettek volna, azt nem szégyeleném bevallani, ámde ilyen ősökről nem tudok. Nagyapám: Bary István (született 1758-ban) Beregújfalu, Gát (1793-ig), majd Hete (1811-18) beregmegyei községekben volt református pap, atyám: Bary János, gróf Lónyai Elemérnek uradalmi intézője volt Nagylónyán. Magam tíz esztendeig voltam a sárospataki református főiskola növendéke és ott végeztem úgy a gimnáziumot, mint a jogi tanulmányaimat, a gimnázium két legfelső osztályának kivételével, amelyet a német nyelv elsajátítása végett a késmárki evangélikus líceumban végeztem el.
Amidőn Eötvös a tiszaeszlári per végtárgyalásán előbb csak pótbíróként szereplő, majd az egyik szavazóbíró betegsége folytán az ítélethozatalban is résztvett Fejér Barnáról emlékezik meg, kijelenti, miszerint nem kételkedik abban, hogy Fejér lelkéből minden babona és vallási gyűlölködés hiányzott. Ezt a feltevését azzal indokolja, hogy Fejér a sárospataki kálvinista főiskola növendéke volt, már pedig »kisebbségben lévő, üldözött felekezet lelkében a szerénység, a szabadság, s az igazság érzete fejlődik ki szükségkép« (III. 181.).
Ebben a megállapításban igaza van Eötvösnek, mert a sárospataki kálvinista főiskolából a felekezeti gyűlölködés mindenkoron száműzve volt. Szabadelvű gondolkodásra, keresztényi szeretetre, szerénységre, igazságszeretetre nevelt ez a híres régi iskola mindenkit, aki annak növendéke volt. De hol van az igazság Eötvös megállapításaiban akkor, amidőn e főiskola nevelő hatását elismeri Fejér Barnánál, és pedig „szükségképen”, s ugyanakkor megtagadja nálam? A gyűlölködés és babona éppúgy hiányzott belőlem, mint Fejér Barnából. A különbség csak az, hogy a nagy perben nekem jutott a hálátlanabb, népszerűtlenebb szerep: kinyomozni, felkutatni a per egész anyagát, Fejér Barnáé és bírótársaié volt a népszerűbb: a kész anyag birtokában felmentő ítéletet hozni.
Amikor Solymosi Eszter eltűnésének ügyét vizsgálat céljából átvettem, bizony sejtelmem sem volt arról a borzasztó gyűlölködésről, arról a sok orvtámadásról, minden képzeletet felülmúló aknamunkáról, amellyel később a vizsgálatot téves nyomokra vezetni, majd annak eredményeit a rágalmak özönével kompromittálni, megsemmisíteni akarták azok, akik a gyanúsítottakkal szolidaritást vállalva, nem az igazság felderítését tartották fontosnak, hanem egyedül és kizárólag hitsorsosaik megmentését, kiszabadítását.
Hányszor kíséreltem meg ettől a hálátlan, kellemetlen megbízatástól megszabadulni, hányszor kértem Kornisst, mentsen fel a vizsgálóbírói teendőktől, adja másnak kezébe a vizsgálatot! Mindhiába! Végig kellett járnom a keserves kálváriát, végig kellett szenvednem hosszú éveken át az ellenem feltámadt indokolatlan gyűlölködés tőr– és tű-szúrásait, bírói pályámon a mellőzés keserűségét és szó nélkül, cáfolat nélkül kellett eltűrnöm a rágalmak özönét.
»Az aljegyző fiatal és tapasztalatlan ember volt – írja Eötvös (I. 97.) – elég tehetséggel és minden rosszindulat nélkül, de tele feltűnési vággyal. Napfényre hozni a vérvádat, mely még eddig alig sikerült valakinek s ezzel magára vonni a világ figyelmét: erre a fiatal lélekben úgyis folyton pezsgő nagyravágyás méltán törekedhetik. S ha a fiatalember csakugyan hisz a vérvádban, nagyravágyását nem is lehet nemtelennek gondolni.«
Azzal szemben, hogy a könyvének elején Eötvös így elismeri, hogy »elég tehetséggel és minden rosszindulat nélkül« folytattam le a vizsgálatot, csodálatosképen később könyvének minden lapján a tehetségtelenséget és rosszindulatot igyekszik reám olvasni, meggyanúsítva okiratok meghamisításával, hamis tanúzásra felbujtással, tanúk és vádlottak megkínoztatásával. Itt azonban még csak feltűnési vágyról beszél hogy a vérvád bebizonyításával az egész világ figyelmét akartam magamra vonni. Eszemágában sem volt a vérvádat bebizonyítani, mert hiszen ha ez lett volna a célom, nem igyekeztem volna a per folyamán mindenképen megszabadulni a vizsgálóbírói megbízatástól. Egyébként a vérvádban sohasem hittem, sem akkor, amikor a vizsgálatot megkezdtem – hiszen akkor még azt sem tudtam, mi az a vérvád? –, sem amikor a vizsgálatot lefolytattam és befejeztem, sem később soha. Akkor is középkori babonának tartottam, ma is annak tartom.
