„Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen, abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem.” (Lázár János)
L*zár J*nos szavait (meg)hall(gat)va, az első, ami felrémlett bennem:
„Somlai Margitot láttam én piacon guberálva,
Ősz kicsi kontya úgy feszült, mint rég az iskolába.
Láttam ott Somlai Margitot lila eres kezével
Szemétben turkálni, s bújtam ott, ne legyen övé a szégyen.
Bújtam a földbe, bódé mögébe,
Vén Margit néni, ne láss meg soha.
Somlai Margit, mit guberálsz itt?
Tán azt a szót, hogy ... hogy iskola?
Oxfordi diplomás Somlai, latin-angol tanárnő,
Öt nyelven tudta mondani azt a szót, hogy teremtő.
S nyolcvanöt éves kézzel ott ügyesen túrt szemétben,
A teremtő éppen nem figyelt, őhelyette is néztem.
Bújtam a földbe, bódé mögébe,
Somlai Margit, nem én,
Nem én teremtem, nincs hozzá kedvem,
Ezt a világot, nem én.
Somlai Margit, láttam én, talált egy fél pár kesztyűt,
És vele örültem lesben ott, hogy a teremtő enyhült.
Bújtomban szurkoltam: Istenem, Istenem és teremtőm,
A kesztyű párját lelje meg, segíts a vén tanárnőn.
Ultima ora non datur secunda,
A kesztyű párját lelje meg,
Add a kezébe teremtőm végre,
A végén még más találja meg.
Mivelhogy volt ott rengeteg
Szemétben túró pára,
S minden bódé mögé bebújt
Mindnek egy tanítványa.
Piacon járva láttam ezt,
Láttam, és jól megnéztem,
Úgy mondtam el most, úgy, ahogy
Volt is ez voltaképpen.”
Ez (pedig) az én véleményem.
