A reakcio.blog.hu-oldalon posztot kapott „a The Economist év végi, ünnepi címlapos esszéje, amely a progresszió válságát elemzi, a nemzetközi lapból is kimagasló színvonalon” és ezen elemzéshez „Madách Imre főművét, az Ember Tragédiáját idézi és használja érvkészletként”. (1) Most ne menjünk (abba) bele, hogy egy egészséges értékrendű Európában ez nem lenne „esemény” –, tehát, hogy a The Economist Madách Tragédiáját idézi és használja érvkészletként: az már sokkal inkább, ha Madách idézné és használná érvkészletként a The Economistot –, éljünk inkább az alkalommal és szembesítsük önmagunkat önmagunkkal (egy kicsit).
Idézek egy kommentet a reakciós poszt alatti kommentfolyamból:
Amikor külföldön magyar konzervatívok felől kérdeznek, mindig Madáchot mondom először. Nem hiába tiltotta le Lukács eftás. (2)
És most idézek Madách 1861-es Politikai hitvallomás c. röpiratából:
(…)
„Szabadság, egyenlőség, testvériség!”
A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos küzdelmeink virágát, a személyes felelősségre fektetett kormányt megyei municípiummal és sajtószabadsággal, ezen két legerősebb gyámolóval egyetemben.
Másodszor. Az egyenlőség alatt értem a törvények alatti egyenlőséget, a vallások egyenjogúságát s minden feudális visszaemlékezések megszüntetését.
Harmadszor. A testvériség alatt, a különböző ajkú népfajoknak nyelvi igényeinek méltányos tekintetbe vétele mellett, mindnyájok testvéries összeolvadását a magyar állampolgári jogok s kötelességekben.
Ez elvek le vannak ugyan már téve az 1848-dik évi törvényekben is, melyek minden további státusélet egyedül létezhető kiindulási pontjai reánk nézve, s így nincs más hátra, mint azt két nagy férfiú szavával megtoldanom. – Különösen mit országunk hercegprímása a Nógrád megyei gazdasági egylet küldöttségéhez mondott: „Hogy sohasem hátra, de mindig előre”, – s Luther Márton világtörténeti aposztrophájával: „Kimondottam, nem tehettem másképp, Isten engem úgy segéljen. Ámen.” (3)
Ha nem volna még elég „zöld” mindenki számára, idézek még „egyet”:
„...létrejött a 19. század elejétől kezdve két teljesen terméketlen emberfajta, mely azóta is világszerte politikai viselkedési sémává lett: a reakciós és a hivatásos forradalmár. Addig létezett egy egységes kritériumok szerint megítélhető politikai művészet, melynek művelői az adott történelmi helyzet tényei és reálisan keresztülvihető tennivalói szerint tudtak hagyományőrzők és felforgatók is lenni. Nagyon nehéz pl. az induló újkor egyik legjelentősebb politikai szereplőjéről, Orániai Vilmosról élesen megmondani, hogy feudális nagyúr volt-e, vagy példátlan újdonságot hozó forradalmár, mert mind a kettő volt egyszerre. Ez a reakciós–forradalmár alternatíva is része annak a napjainkban is dúló nagy politikai skizofréniának, mely a tennivalókat csak elmebajos alternatívákban tudja megfogalmazni.” (4)
S ezt már valóban csak a funkcionális analfabéták számára írom le:
Itt ülünk a „magyar politikai tradíción”, mely (több, mint) ezer éven keresztül bizonyította életképességét, megújulnitudását és (le merem írni) nagyszerűségét. Ennek a politikai tradíciónak legfontosabb ismérve: értékközpontúsága. És mi az elmúlt húsz „szabad” évünket az elmúlt kétszáz év ideológiai importgagyijaival való p*csöléssel töltöttük, ahelyett, hogy saját tradíciónkban kerestük volna saját sorskérdéseinkre a választ. Pedig a válasz ott van: ott a szemlélet és ott a metódus is.
Konzervatívok, progresszívek, elvtársak, bajtársak, kortársak, szaktársak, prolik és burzsoák, f*tyik és p*ncikák, jó reggelt!
***
Schmidt hadnagy ajánlja:
***