...Mi, innét, 2008-ból, ha bajaink eredőjét keressük, általában a Kádár-éráig tekintünk vissza és annak „szellemi” túlélésével magyarázzuk kétségbeejtő állapotainkat. És van is ebben sok igazság, mert: (kétségtelenül) a Kádár-világ mentális romjain élünk, és legtöbbünk (kétségtelenül) a (konformista, alamuszi és korrumpálható) Kádár-ember mentalitásával próbál létezni (fennmaradni a felszínen) a jelen viszonyok között is. És ez (kétségtelenül) sokmindent megmagyaráz. Ugyanakkor Szabó Dezső egy lépéssel visszább és mélyebbre visz bennünket...
„Gyáva hunyorgás”, „vak horizontú meddő taktika”...
Szabó Dezső, 1938-ban, Tántorgó lelkek című pamfletjében (gúny-, vád- és vitairatában), egy fiatal, helyét kereső értelmiségi történetén keresztül próbálta meg bemutatni kora Magyarországának bajait, ellentmondásait. Ha ma, hetven év múltán, elővesszük és elolvassuk ezt az „irodalomtörténeti távlatokban született” szöveget, nagyon-nagyon furcsa érzéseink támadnak.
Mi, innét, 2008-ból, ha bajaink eredőjét keressük, általában a Kádár-éráig tekintünk vissza és annak „szellemi” túlélésével magyarázzuk kétségbeejtő állapotainkat. És van is ebben sok igazság, mert: (kétségtelenül) a Kádár-világ mentális romjain élünk, és legtöbbünk (kétségtelenül) a (konformista, alamuszi és korrumpálható) Kádár-ember mentalitásával próbál létezni (fennmaradni a felszínen) a jelen viszonyok között is. És ez (kétségtelenül) sokmindet megmagyaráz. Ugyanakkor Szabó Dezső egy lépéssel visszább és mélyebbre visz bennünket a „magyar átokkal” való szembesülésben és - ha még eddig nem volt számunkra nyilvánvaló, akkor - tudatosítja bennünk, hogy a Kádár-világ is csak következménye volt valaminek, amit így ír le:
„(...) A magyar fél szenvedni, és csakhogy most, ma, ebben a percben ne szenvedjen: képes kitenni magát a jövő végtelen szenvedésének. Mert ha muszáj, tűr öngyilkos buta türelmesen, minden tatárjárást, minden istencsapást. De hogy önként, elébe menve a végzetnek, vállaljon minden felelősséget, s a jelen szenvedését egy szélesebb jövőért s a magyar bölcső megnőtt lehetőségeiért: erre teljesen képtelen. Mindig megbújva, egymás közt hunyorogva, mindig zsebbe szorított ököllel, mindig passzívan tűrt minden idegen bántást. Mindig azt a bölcs diplomáciát vallotta, mint a félénk férj, ki mikor feleségét a főnöke karjaiban találta, alázatosan jó éjszakát kívánt. És azután, kijőve, az előszobában nagy dühösen beletört egy fogpiszkálót a lyukas fogába. Ez az örök gyáva hunyorgás, ez a minden életösztönt lenémító vak horizontú meddő taktika, ez a minden pimasznak bátorságot adó elbújás vitte be a magyar nemzedékek sorába azt a kisebbségi érzést, hogy mi csak megtűrt ágyrajárók vagyunk Európában, hogy nem szabad védekeznünk és nem szabad akarnunk, hogy minden perc ajándék, melyben még lélegezhetünk, hogy minél láthatatlanabbakká kell lapulnunk, ha meg akarunk maradni még egy kicsit. Ezerszer kell felhoznom a sokszor ismételt példát. Az olasz, a zsidó, a német: ha hibát követ el, melyért száz pofont érdemelne, és kap egyetlenegy pofont: felordítja minden fajtársát a világon, nemzeti sérelemről, megsértett emberi méltóságról, elégtételről kiabál a világ minden fülébe. A magyar, ha semmit sem követett el, és kap kilencvenkilenc pofont: vállat vonva ravasz diplomáciai sikeres mosolygással súgja komája fülébe: - Még jó, hogy nem száz pofont kaptam. Ennek a gyáva hunyorgásnak, ennek a meddő, buta ravaszkodásnak, ennek az elbújásnak az idők sürgetései elől veszítettük oda mindenünket, ezért lettünk a világháború legfőbb bűnbakjai, ezért veszélyesebb ránk a barátunk, mint az ellenségünk, ezért keresi a világ minden szemtelen verebe a mi fejünket, hogy arra nyugtázza az anyagcseréje eredményét. Aki egy füttyentésre odaadja a kisujját, hogy leharapják, azt rövidesen egészen elnyelik. (...)” (Szabó Dezső: Tántorgó lelkek. in: A magyar Káosz. Szépirodalmi Kk., Bp., 1990)
No, erre tessetek fogni egy nagytercet...
Innét: magyarido.blog.hu/2008/07/21/gyava_hunyorgas_vak_horizontu_meddo_taktika
