bbjnick (meg)írja...

 

LEVEGŐT!

 

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
      hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
      mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
      a sovány levelek.

 

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
      a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
      A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
      amerre mentem én.

 

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
      e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
      de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
      mig nyomorult vagyok.

 

Számon tarthatják, mit telefonoztam
      s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
      s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
      mely jogom sérti meg.

 

És az országban a törékeny falvak
      - anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
      mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
      s elporlik, szétpereg.

 

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
      Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
      aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
      és vidul, ha toroz.

 

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
      Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
      mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
      ezek idegenek.

 

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
      az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
      és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
      ha nem vagyok szabad!

 

Az én vezérem bensőmből vezérel!
      Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
      nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
      szép, komoly fiadat!

 

1935. nov. 21.

 

 

„…- Drága barátom, drága Walter Starbuck - mondta Dr. Fender -, hát hogy telt eddig a mai napod?

 

Elmondtam hát neki, hogyan ültem a priccsen, és hogy mindig az a nóta ment a fejemben, Sallyről, aki kinn a kertben salakot szitál.

 

Nevetett. Azóta már beleírt engem is és az esetet is egy tudományos-fantasztikus elbeszélésbe, amelyet - büszkén elmondhatom – épp ebben a hónapban közölt a Playboy, szintén PANAMORC-kiadvány. Szerzője, úgymond, egy bizonyos Frank X. Barlow. Az elbeszélés egy volt bíróról szól, a Vicuna bolygón, két és fél tejútnyira a földtől. A bíró kénytelen volt elhagyni a testét, és a lelke az űrben száll; lakható bolygót és elfogadható új testet keres. (…)

 

Odahaza a Vicunán, meséli [a bíró], az elítélt értelmiségi bűnözőknek, akik visszaéltek a beléjük vetett bizalommal, betömik a fülét, hogy a lelkük ki ne szabadulhasson. Akkor aztán ürülékkel feltöltött mesterséges tavakba merítik őket - nyakig. Akkor aztán a helyettes rendőrbírók nagy teljesítményű motorcsónakkal nekihajtanak a fejüknek.

 

Ő maga, a bíró, meséli, százával ítélte ilyen büntetésre a bűnözőket, és azok kivétel nélkül mindig ellenkeztek, mondván: nem szegték meg a törvényt, legfeljebb a szellemét sértették meg, azt is csak éppen egy picikét. Mielőtt elítélte őket, mindig éjjeliedényt húzott a fejére, hogy messzehangzóbbak és félelmetesebbek legyenek a szavai, majd elmondta a formulát:

 

- Fiacskáim, nemcsak a törvény szellemét kapjátok. Megkapjátok ezúttal testestül-lelkestül.

 

Azután, meséli a bíró, behallatszott, amint a törvényszék melletti tavon bemelegítik a helyettesek a motorcsónakjukat: - Vruuuum-a, vruuuum-a, va-va-va-vruuuuuuuuuuuuuuuuuum!...”

 

(Fordította Borbás Mária)

 

 

XCI. SZONET

                    

Mi volna, hogyha Plátó feltámadna

s belépve hozzánk ma este, ahogy

itt ülünk a villanynál s az ablakban

gépek szállnak, mint roppant csillagok?

 

Anyanyelvén köszöntenők; juhsajtot

tennénk eléje, sonkát, friss tejet;

ő enne, inna, meghallgatná Bachot

s azt hinné: mi vagyunk az istenek.

 

Elmondanók: csak az anyagit látja

s az jó; de hogy életünk kvalitása

borzalmas és kultúránk szétesik;

 

hogy idióták s lókötők vezetnek

bennünket, kik semmit se védenek meg;

s hogy itt már nincs is mit megvédeni.

 

(Toronto, 1977)