A költő egyetemességre törekvő szemléletével, ugyanakkor érzéki indíttatásaival és kötődéseivel e világ foglya. Baudelaire albatroszát nem a matrózok gátolják röptében, önsúlya akadályozza a szabad szárnyalásban. Fölemelkedni úgy, hogy a világot magunkkal emeljük – ez a költők végrehajthatatlan álma, ezért az “önkínzás, ének”, ezért a “szivárványra feszülés”.
Olyan időkben, mikor a föld közelebb kerül az éghez a költő megbecsült tanító, ha nem is a tudás, de jó sejtelmek figyelemmel tisztelt orátora. A miénkhez hasonlatos, önmagába visszagörbülő horizontú korokban azonban a költő magatartása és tevékenysége legföljebb klinikai esettanulmányok tárgya. Ezredvégünk démonnyomta utilitarizmusa az értetlenek magabiztosságával veszi tulajdonba sokezer év költői örökségét, koholva a megfejtéshez, a hasznosításhoz, szisztémákat, álkódokat, de saját poétáival elutasítóan óvatos. Az absztrakt analízisre térített társadalmak képtelenek a szembesülésre, az analogikus imagináció, a szerves világlátás és -élés ezekben kórtünet, és kivetik a rendszeridegent.
A rendszeres rendtelenség száműzöttjei elvilágtalanodva, kitagadtatva, fajtájuk elemi indulatainak engedelmeskedve, világépítéshez látnak. Sokukat elnyeli a Káosz, másokat Istenkísértőkké és -káromlókká szédít a légszomj, Lucifer-gőgűvé aljasít a kilátástalanság; a legjobbak azonban, az együgyűek, akik minden erejükkel és a reménytelenek makacsságával régi-új, az okosok által rég elfeledett, neveiken szólongatják a dolgokat, fönntartják a státuszt, a szakrális helyet és szerepet.
A költő feladata nem a teremtés. Küldetését azáltal teljesíti, ha munkájával a dolgok és teremtmények igazi arcát mutatja meg. Így válhat, a rend tükreként, poeta sacerré, akinek személyében föloldódhat az ellentmondás: fölemelkedni úgy, hogy a világot magunkkal emeljük. (...)
„…Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit ezekért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.”