Blogikus fixáció

Kis KÖZÉL, kis MAGÁNÉL, no meg némi KULTÚRA. De mindenek előtt MÉLTÁNYOSSÁG, ÁLLHATATOSSÁG - és BÉKESSÉG!
 
Ugyanakkor: CETERUM CENSEO CARTHAGINEM ESSE DELENDAM!

bbjnick (meg)írja...

Mélymagyarveszély!!!

A bejegyzések...

...teljes címlistája és leadje megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Az olvasók és kommentelők iránti tiszteletből...

...a blogon előzetes moderációt alkalmazok.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Közösségi blogolás

bbjnick olvassa...

A blog tartalma (Valamennyi bejegyzés)

...

Creative Commons Licenc

Pol(itikai) strat(égiák)

2014.02.05. 05:01 bbjnick

1.

„...Robinson rájött, hogy két különböző fajtát lát maga előtt: az egyik nagyon fekete volt, gömbölyű és csupasz, éppolyan, mint amilyeneket tengerjáró hajókon vett üldözőbe. A másik viszont szürke, hosszabb testű, szőrösebb, afféle mezei güzü; ezt a fajtát sokat látta a mezőség egyik részén. Melyet a faj mintegy megszállt. Nyilvánvaló, hogy ez a második fajta bennszülött, míg az első a Virginiá-ról [Robinson zátonyra futott hajójáról] való, s a gabonaterméseket pusztítva maradt fönn, s szaporodott tovább...”

tournier_m_pentekavagyacsendesoceanvegvideke_konyvborit_szpvrz_132201_.jpg„Egy nap [Robinson] szemtanúja volt két patkány elkeseredett csatájának. A két állat egymáson kívül semmivel sem törődve kapaszkodott össze, dühödten sikongva hemperegtek jobbra-balra. Végül kölcsönösen átharapták egymás torkát, s egymásba akaszkodva múltak ki. Ahogy a két tetemet jobban megnézte, Robinson rájött, hogy két különböző fajtát lát maga előtt: az egyik nagyon fekete volt, gömbölyű és csupasz, éppolyan, mint amilyeneket tengerjáró hajókon vett üldözőbe. A másik viszont szürke, hosszabb testű, szőrösebb, afféle mezei güzü; ezt a fajtát sokat látta a mezőség egyik részén. Melyet a faj mintegy megszállt. Nyilvánvaló, hogy ez a második fajta bennszülött, míg az első a Virginiá-ról [Robinson zátonyra futott hajójáról] való, s a gabonaterméseket pusztítva maradt fönn, s szaporodott tovább. Robinson úgy vélte, hogy mindkét fajtának megvannak a maga földjei és beszerzési forrásai. Hogy megbizonyosodjék róla, egyik este eleresztett a mezőn egy fekete patkányt, melyet a barlangban fogott. Sokáig csak a hajladozó fű jelezte, merre rohan a patkánysereg. Aztán a vadászat egyetlen helyre összpontosult, az egyik dűne lábánál porzani kezdett a homok. Mire Robinson odaért, foglyából csak néhány fekete szőrcsomó, meg pár szétszaggatott testrész maradt. Ekkor vékony csíkban búzaszemeket szórt végig a barlangtól a mezőségig vezető úton, s a mezőség közepén két teljes zsák búzát öntött ki. (...) Alighogy besötétedett, a feketék tömegestől indultak útnak, hogy visszaszerezzék, amit minden bizonnyal a sajátjuknak tartottak. Kezdődött a csata. Több holdnyi területen, mintha vihar tombolna, számtalan apró homokgejzír tört a magasba. Az egymásba kapaszkodó harcosok élő ágyúgolyóként görögtek a földön, ahonnét, mint valami pokolbeli iskolaudvarról, leírhatatlan ricsaj tört a magasba. A síkság szinte forrott, gyermekként zokogott a hold halovány fényében.

A háború kimenetele nem lehetett kétséges. (...)”

(Michel Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke. Magvető Kk., Bp., 1981.)

2.

„(...)
Nagyon fiatal volt az újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Úgy járt a kezében a töltőtoll, mintha türelmetlenségében a levegőben írna.
– Hát halljuk – mondta, miután lemászott az állványzatról. – Most lehet már nem csak a jóról írni. A mentők vitték el a sebesültet?
– Csak bekötözték – mondta Bogya. – Aztán velünk jött a szállásra.
– Talán nem is riport lesz – elmélkedett az újságíró. – Talán rádiójátékot írok magukról... És miért tört ki a verekedés?
Bogya, mialatt fényképezték, levette zsíros kubikoskalapját. Most visszatette, és lenézett a gödörbe.
– Valakinek – mondta – elkezdett nem tetszeni a közös kassza.
(...)”

orkeny_i_egyperces_novellak_konyvborit_szpvrz_133201_.jpg„Az újságíró felkúszott az állványzatra, kióvakodott egy billegő deszkára, és onnan csinálta a fölvételeket. Így Bogya Gábor került a kép homlokterébe, de alatta jól látszott a gödör, a gödörben a brigád meg a szállítószalagok.
Nagyon fiatal volt az újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Úgy járt a kezében a töltőtoll, mintha türelmetlenségében a levegőben írna.
– Hát halljuk – mondta, miután lemászott az állványzatról. – Most lehet már nem csak a jóról írni. A mentők vitték el a sebesültet?
– Csak bekötözték – mondta Bogya. – Aztán velünk jött a szállásra.
– Talán nem is riport lesz – elmélkedett az újságíró. – Talán rádiójátékot írok magukról... És miért tört ki a verekedés?
Bogya, mialatt fényképezték, levette zsíros kubikoskalapját. Most visszatette, és lenézett a gödörbe.
– Valakinek – mondta – elkezdett nem tetszeni a közös kassza.
– Mi a közös kassza?
– Hogy egyformán osztjuk el a bért.
– Ez nem is helyes – mondta az újságíró.
– Nekünk helyes – mondta Bogya. – Mi técsőiek vagyunk.
– Hogyhogy? – csodálkozott az újságíró. – És maguk egyformán dolgoznak mindannyian?
– Hát majdnem – mondta Bogya.
– És nincs, aki gyengébb a többinél? Vagy ügyetlenebb?
– Van olyan.
– Például ki?
Bogya lenézett a gödörbe. Már a legalsó szintet talicskázták.
– Nem lehet azt úgy megmondani – mondta.
– És azt se lehet megmondani – elégedetlenkedett az újságíró –, hogy ki a legerősebb? Mert az viszont rosszul jár, szerintem.
Bogya lenézett az újságíróra. Szép szál ember volt, csupa ín és rost, mint a pálmafa törzse. A homloka olyan, hogy megállított volna egy személyvonatot. Azt mondta:
– Nem az erő a fontos.
– Hanem mi?
– Az, hogy egyformán van bennük akarat. Akin meglátni az akaratot, annak szívesen adunk könnyebb munkát. Akin nem, az elmehet.
– Olyan is volt?
– Egy.
– Técsői?
– Igen.
– Hogy hívták?
– Már nem emlékszem.
– Maga semmire sem emlékszik – mondta ingerülten az újságíró. – Talán arra a verekedésre sem?
Bogya homloka boltjára felszaladt egy ránc.
– Arra igen.
– És azt ki kezdte? – kérdezte az újságíró. – Vagy annak is elfelejtette a nevét?
Bogya megint a gödörbe nézett.
– Minek azt fölírni?
– Ahelyett hogy örülne, hogy már az ilyesmit is meg lehet írni – háborodott fel az újságíró.
– Annak örülök – mondta Bogya. – Csakhogy mi mindnyájan técsőiek vagyunk. Csupa tiszta, dolgos ember, csupa földművelő. Együtt vagyunk a szálláson, együtt eszünk, és egyformán osztjuk el a részt...
Az újságíró közbevágott. Töltőtolla egyre sebesebben mozgott, mintha már gyorsírással írna a levegőbe.
– Ezt már hallottam – mondta. – De nem maguk verekedtek össze a presszóban?
– De mi – mondta Bogya.
– Nem maguk hívták a mentőket?
– De mi.
– És nem maguk tették a feljelentést az őrsön?
– De mi – mondta Bogya.
– És hová lett az a pasas?
– Átment egy másik brigádba – mondta Bogya.
– Akkor hát miért nem mondja meg a nevét?
– Mert visszajött – mondta Bogya.
– Visszajött? – bámult rá az újságíró. – Akkor mutassa meg.
– Innen nem nagyon jól látni – mondta Bogya, és lenézett a gödörbe –, mert már nincs rajta a kötés.”

(Örkény István: Técsőiek)

3.

„Egy vásári nap a nép összegyűlt a piacon; a középen, kicsi, öreg, ismeretlen ember állt, senki sem tudta honnan jött. Tenyerén paprikajancsi formájú viaszbabát tartott; mormogott valamit, s a báb táncolni kezdett, mintha élne. Senki sem tudja megmondani, mi ment ekkor végbe a tömegen, az embereket mintha az ördög szállta volna meg a csoda láttára, s hogy jobban lássák, tolakodtak, lökdösték egymást. Mire a mutatványnak vége lett, az egész tér vérben úszott, és tetemek hevertek szanaszét, mint egy csatamezőn.”

varkonyi_nandor_sziriat_oszlopai_konyvborit_szpvrz_125201_.jpg„(...) Az indiánok ősmondáiban, mitikus elbeszéléseiben nagy számmal szerepelnek törvényhozók, reformátorok, s e népek ma is nekik tulajdonítják első törvényeiket, műveltségüket, vallásukat. Körülbelül nyolc ilyen törvényhozó apostolnak, kultúrhősnek <<személyazonosságát>> lehet megállapítani (...)

Legismertebb közülük Quetzalcoatl (...). (...)

Kevés legenda van, mely annyira sugározná a népnek és tanítójának egymáshoz való szeretetét, mint Quetzalcoatlé. Életének és megjelenésének minden kis részletére emlékeznek. Fehér arca, szakálla idegen volt a csupasz vörös bőrűek között, hosszú, fehér köntöst viselt, melyet vörös keresztecskék díszítettek; fejét királyi koronához hasonló, magas mitra födte (...); durva cipője inkább szegény zarándokhoz illet volna, s hosszú vándorbottal járt. Hangja hol lágyan szólt, mint a kolibri csicsergése, hol fenyegetőn zúgott, mint a tenger; szeme úgy fénylett, hogy nem lehetett sokáig beletekinteni. Tisztaszívű volt, mint a gyermek, asszonyt nem ismert, s szakálla ellenére ártatlan lányhoz hasonlított. Senki sem látta, mikor szállt partra Mexikóban, szent városában, Tullában hirdette az igét, jobb társadalmi rendet teremtett, művészeteket és hasznos mesterségeket hozott. A szeretetet tanította. <<Ruházd fel a mezíteleneket, tápláld az éhezőket; gondold meg, hogy testük olyan, mint a tiéd, hogy emberek, mint te vagy; szeresd a gyengét, mert ő is isten képmása.>> A szeretet istene nem kíván véres áldozatot, hanem csak illatos füstöt, virágot, gyümölcsöt, imát és tiszta szívet. <<Ha azonban emberáldozatot akarsz hozni istennek, áldozd fel tenmagadat, saját testedet és véredet, nem a másét.>> Az örök békét, a háború megszüntetését is hirdette: <<Ha pedig háborúról beszéltek előtte, vászonnal betömte fülét>> – mondja a legenda. Minden erőszaktól irtózott. (...)

Végül a háború istene, Huitzilopochtli, uralmát féltve, leszállt a földre, és elűzte Quetzalcoatlt. Egy vásári nap a nép összegyűlt a piacon; a középen, kicsi, öreg, ismeretlen ember állt, senki sem tudta honnan jött. Tenyerén paprikajancsi formájú viaszbabát tartott; mormogott valamit, s a báb táncolni kezdett, mintha élne. Senki sem tudja megmondani, mi ment ekkor végbe a tömegen, az embereket mintha az ördög szállta volna meg a csoda láttára, s hogy jobban lássák, tolakodtak, lökdösték egymást. Mire a mutatványnak vége lett, az egész tér vérben úszott, és tetemek hevertek szanaszét, mint egy csatamezőn. Az aggastyánt agyon kellet volna ütni, akarták is, de mindig újra feléledt. Végre megértették, hogy varázsló, Huitzilopochtli küldötte, talán maga az isten; így meghódoltak neki. Ettől kezdve bebizonyította, hogy Quetzalcoatl törvényei hamisak, s a nép követte őt. Quetzalcoatlt nem ölték meg, csak elhagyták és elfelejtették. Ekkor Quetzalcoatl visszatért Keletre, a tengeren túl levő Tlapallanba, de megígérte, hogy ismét el fog jönni. (...)”

(Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Magvető Kk., Bp., 1984.)

(A bejegyzés(ek)) innét neonepiprimitiv.blog.hu/2008/07/06/politikai_strategia_1 és innét neonepiprimitiv.blog.hu/2008/07/11/politikai_strategia_2 és innét magyarido.blog.hu/2008/08/23/s_a_bab_tancolni_kezdett_mintha_elne

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bbjnick.blog.hu/api/trackback/id/tr935799514

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.