Blogikus fixáció

Kis KÖZÉL, kis MAGÁNÉL, no meg némi KULTÚRA. De mindenek előtt MÉLTÁNYOSSÁG, ÁLLHATATOSSÁG - és BÉKESSÉG!
 
Ugyanakkor: CETERUM CENSEO CARTHAGINEM ESSE DELENDAM!

bbjnick (meg)írja...

Mélymagyarveszély!!!

A bejegyzések...

...teljes címlistája és leadje megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Az olvasók és kommentelők iránti tiszteletből...

...a blogon előzetes moderációt alkalmazok.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Közösségi blogolás

bbjnick olvassa...

A blog tartalma (Valamennyi bejegyzés)

...

Creative Commons Licenc

„…ne bántson a veszett kutya!” („Így teljesedett a próféták jövendölése: »Názáretinek fogják hívni.«”)

2013.12.28. 00:11 bbjnick

(E bejegyzés 2010. december 28-án született.)

Egy-két előzmény (a sok közül): magyarido.blog.hu/tags/abortusz

„(...)

Mt 2.12
Mivel álmukban utasítást kaptak [a napkeleti bölcsek], hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.
Mt 2.13
Azután, hogy elmentek, megjelent Józsefnek álmában az Úr angyala, s ezt mondta neki: »Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, meg akarja ölni.«
Mt 2.14
Fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba.
Mt 2.15
Ott maradt Heródes haláláig. Így beteljesedett, amit a próféta szavával mondott az Úr: »Egyiptomból hívtam az én fiamat.«
Mt 2.16
Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant, és Betlehemben meg a környékén, minden fiúgyermeket megöletett, kétéves korig, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően.
Mt 2.17
Így beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt:
Mt 2.18
Kiáltozás hallik Rámában, keserves sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait, s nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.
Mt 2.19
Amikor Heródes meghalt, megjelent Egyiptomban álmában Józsefnek az Úr angyala,
Mt 2.20
és így szólt hozzá: »Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját és menj Izrael földjére, mert meghaltak, akik a gyermek életére törtek!«
Mt 2.21
Erre fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és Izrael földjére ment.
Mt 2.22
De amikor meghallotta, hogy Archelausz uralkodik Júdeában apja, Heródes után, félt odamenni, ezért egy álmában kapott utasításra Galilea tartományba költözött.
Mt 2.23
Odaérve Názáret városában telepedett le. Így teljesedett a próféták jövendölése: »Názáretinek fogják hívni.«

(...)”

A szöveg forrása: www.mek.oszk.hu/00100/00176/index.phtml

A terhességmegszakítások száma Magyarországon:

1957 123 383
1958 145 578
1959 152 404
1960 162 160
1961 169 992
1962 163 656
1963 173 835
1964 184 367
1965 180 269
1966 186 773
1967 187 527
1968 201 096
1969 206 817
1970 192 283
1971 187 425
1972 179 035
1973 169 650
1974 102 022
1975 96 212
1976 94 720
1977 89 096
1978 83 545
1979 80 767
1980 80 882
1981 78 421
1982 78 682
1983 78 599
1984 82 191
1985 81 970
1986 83 586
1987 84 547
1988 87 106
1989 90 508
1990 90 394
1991 89 931
1992 87 065
1993 75 258
1994 74 491
1995 76 957
1996 76 600
1997 74 564
1998 68 971
1999 na.
2000 59 249
2001 56 404
2002 56 075
2003 53 789
2004 52 539
2005 na.
2006 na.
2007 na.
2008 44 089
2009 43 200
2010 na.
...

Az adatok forrása: hu.wikipedia.org/wiki/Terhess%C3%A9gmegszak%C3%ADt%C3%A1s

„Magyar Katolikus Lexikon > A > aprószentek

aprószentek: azok a 2 év alatti fiúgyermekek, akiket Nagy Heródes öletett meg Betlehemben a napkeleti bölcsek látogatása után. - Máté evang-ában olvashatjuk a tört-et (2,1-18), amely teljesen összhangban áll Heródes egyéb véres tetteivel. Hatalmi féltékenységből feleségének és fiainak sem kegyelmezett, s ezért akarta mindenképpen megöletni az újszülött zsidó királyt is. - Az ~ számának kérdésében eltérőek a vélemények. Voltak, akik egy tucatnyi gyermekről, mások a Jelenések könyvére hivatkozva 144.000-ről beszéltek (7,4). A lakosság arányait figyelembe véve, mely szerint 7000 lakosból 262 két éven aluli fiúgyermek él Betlehemben (1940-es adat), ha a Jézus-korabeli Betlehem népességét kb. 1000-re tesszük, akkor a meggyilkolt kisfiúk száma 30-40 lehetett. Az Egyh. kezdettől fogva vt-ként tisztelte az ~-et, akik nem szóval, hanem halálukkal vallották meg Krisztust. A betlehemi Születés-tp. alatt megtalálták a hagyomány által őrzött barlangot, ahová eltemették e kicsinyeket. - Ikgr. Ábrázolásuk az 5. sz-tól ismert. A jelenetnek 3 összetevője van: Heródes parancsot ad a gyilkosságra (Róma, S. Maria Maggiore, mozaik, 432-40); a katonák megölik a gyermekeket; az anyák menteni próbálják v. siratják őket (Duccio, Siéna, 1300 k.; Giotto, Padova, 1305; Fra Angelico, Firenze, San Marco, 1430 k.). A késő kk-ban drámai erővel ábrázolták a tört-et (L. Cranach, 1515.), a barokk fest-ben a végsőkig részletezték kegyetlenségét (G. Reni, Bologna, 1610 k.; Rubens, 1635). - Néprajz. ~ napjának vallásos tartalmához Eu-szerte néphagyományok fűződnek. Németalföldön a fiatalság ünnepe. A legelterjedtebb ~ napi szokás a fiú- és leánygyermekek, ill. a pásztorok vesszőzése, korbácsolása. A gyermekek, pásztorok egy-egy nyaláb vesszővel, gallyal járják végig a falut, s a házaknál, a gazdáknál bőség-, egészség- és szerencsekívánó mondókákat adnak elő. A rövid szert. végén a gazda kap egy szál vesszőt, amellyel végigvesszőzi őket. A szokás a róm. →Lupe ünnepek része volt, s a betlehemi gyermekgyilkosság képzetkörének analógiái révén kapcsolódott e naphoz a ker. évkörben. - Az ~ napi vesszők megáldása szerepelt a kk. Egyh. gyakorlatában. M. nyelvter-en a napot már a 11. sz-tól a gyermekek ünnepeként említik a rituáléban. A vesszőszentelések első adatai a 14. sz-ba nyúlnak vissza, a benedictio virgarum a jászai prépság egyik kz-ában szerepel. Az ezt követő emlékek közül említést érdemel az 1528-ból származó áldásszöveg, amelynek végén háromszoros Dávid! felkiáltás olvasható. Ez a feltehetően a vesszőzéskor ismételt szó napjaink szokáshagyományában is a korbácsütésekkel, a vesszőzéssel egy időben fordul elő. Az ~ napi vesszőzés a zöld ággal kapcsolatos téli szokásokkal együtt kerség előtti termékenységvarázsló rítusokra vezethető vissza. Ezt a jelentését mindvégig megőrizte, de számos vidékünkön átitatódott a naphoz fűződő ker. hagyomány, a betlehemi gyermekgyilkosság emlékezetével. Bibliai alaphangulatú verses köszöntőket ismerünk pl. a Székelyföldről. - A csallóközi Szentmihályfán ~ napján a legények vesszőből korbácsokat fonnak és a végére csomót kötnek. ~ reggelén a tp-ajtótól a falu közepéig sorfalat állnak. Főleg a fiatalokat és a javakorabelieket vesszőzik meg. Vesszőzés közben ezt mondogatják: egészséggel, üdvösséggel, több jóval, kevesebb rosszal; keléses ne legyen a helye. - A budaörsi ném-ek körében is virágzott a vesszőzés. Korán reggel, amikor a gyerekek még aludtak, az apjuk v. édesanyjuk, esetleg a szomszédassz. a →borbálaággal v. az ünnep előtti pénteken vágott gyümölcsfavesszővel megveregette a lábukat, efféle szavak kíséretében: friss légy, egészséges légy, ne bántson a veszett kutya! Valamikor a jószág vesszőzéséről sem feledkeztek meg. - Torbágyon a pásztor karácsonykor körülhordozott vesszőcsomójából kihúzott ágakkal járnak a gyerekek házról házra,s ezekkel korbácsolnak. - A vesszőzésnek más módja a mustármag kérése, osztogatása. Az egész szegedi nagytájon, így Alsóvároson, Tápén, Algyőn, Újkígyóson, Törökkanizsán az édesanya gyanútlan gyermekét el szokta küldeni a szomszédba, rokonokhoz mustármagot kérni. Itt nyírfavesszővel, bottal, esetleg nyújtófával megverték, hogy „gilvás" ne legyen. Utána ajándékkal engesztelték meg. - Székelyföldön, Csíkszentgyörgyön a vesszőzők e szavakkal állítanak be: egy kis mustármagot hoztam, el szabad-e hinteni? Székelykocsárdon a mustármagért küldött gyereket az ágy alá bújtatták, hogy onnan hozza ki. Nem talált semmit. Előbújva szalaggal átkötött nyírfaseprővel megverték, végül almát, diót kapott engesztelésül. A mustármagozás nyilván még sokfelé ismeretes. Nem kétséges, hogy a szokásnak ezt a változatát a mustármagról szóló evangéliumi példázat (Mt 13,31) ihlette: az Isten orsz-a hasonló a mustármaghoz, amely kisebb ugyan minden magnál, mégis hatalmas fává nő, és az ég madarai raknak rajta fészket. A gyermek növekedésében hasonlítson a mustármaghoz, hiszen arra hivatott, hogy vele is teljesedjék Isten orsz-a. B.E.

Pallas I:776. (s.v. ~ ünnepe) - KL I:102. - Teológia 1943. (Radó Polikárp: Az ~ és a m. liturgiatört.) - Dömötör 1964. - Arrabona 1966:241. (Németh Imre: A népi közösségben élő fiatalok életmódja és kultúrája) - Bálint 1976:125. - MNL I:117. - BS VII:819. - Sachs 1980:60. - Kroll 1985:63.”

A szöveg forrása: lexikon.katolikus.hu/A/apr%C3%B3szentek.html

***

Apdét vagy kiegészítés (2011. január 2.) @Mihint nick blogger (mihint.blogspot.com) jóvoltából:

„APRÓSZENTEK

A karácsonyi fenyő ellobbant, katonáim sebesülten hevertek, felhúzható vonatom pedig beadta a kulcsot, mert a rugó elszakadt, s a kulcs feleslegessé vált abban a pillanatban. A karácsony tehát elmúlt, de ezen a tájon még egyéb ünnepek is esedékesek, nagyon bölcsen elrendezve, hogy a kimagasló ünnepi csúcsok után ne essen az ember – azaz a gyerek – a hétköznapok portengerébe. Ez persze csak olyan hasonlat, mert abban az időben por legfeljebb csak a padlásokon van, kint azonban hó, esetleg sár tapasztalható. Abban az esztendőben – sajnos – sár volt előírva, és bár hajnalra meghártyásodott a pocséták teteje, délre kelve csöpögtek az ereszek, s a nap szégyentelen hejehujával lángolt az égen, hogy gyermeki szívünk belefacsarodott.

Mármint az enyém.

De nem Görbic Pistáé, akinek a szíve kőből volt, és a szó valódi értelmében köpött, azaz helyesebben pökött az ilyen dolgokra. (Csodálatosan tudott pökni.)

– Hó nincs – mondta –, de gyünnek az Aprószentek. Az az igazi mulatság. Jár-kél az ember, etetik, itatják, aztán még pár krajcárt is keres... Tudod a verset?

– Tudok verseket – mondtam bizonytalanul –, többféléket.

– Az aprószentekit?

Egyszerre kiderült hiányos műveltségem.

– Na látod! – mondta mesterem a jászol szélén ülve, mert hogy össze ne tévesszük a dolgokat, ezek a megbeszélések többnyire az istállóban folytak le, az öreg Vica tehén tőszomszédságában, aki emberek által soha el nem érhető nyugalommal hallgatta a legmeghökkentőbb dolgokat.

– De tudom az Anyám tyúkját.

– Elmehetsz a anyád tyúkjával, ahun a part szakad. Ide hallgass!

Hála Isten megértük az Aprószentek napját,
Adja Isten többeket is érhessünk...
De nem ilyen búval, bánattal,
Hanem:
Örvendetes napokkal!
Adjon az Isten bort, búzát, békességet...

(amikor kívánsz valamit, mindig odavágsz a korbáccsal) a kendtök disznajának akkora sunkát, mint a kocsikerék, akkora szalonnát, mint a mestergerenda, a kendtök Lányának... – és barátom folytatta a jókívánságokat, melyeket hosszadalmas lenne leírni, sőt lehetetlen. Mindenesetre "eredetiek" voltak, sőt indiszkrétek. Akkor még nem ismertem ezt a szót, és csak megjegyeztem, hogy ha mi ezeket elmondjuk, azt hiszem, kiveszik kezünkből a korbácsot.

Pista csak legyintett a jászol magasságából:

– Ilyenkor szabad...

Nem voltam bizonyos a dologban, de barátom addig erősködött, míg leírtam a köszöntőt a kevésbé feltűnő jókívánságokkal, és este – hosszas tépelődés után – megmutattam nagyanyámnak, aki bizalmasom volt.

– Megyünk korbácsolni... ez lesz a vers.

Nagyanyám feltette az ókulát, aztán levette az ókulát, megtörölgette, mint aki nem hiszi el, amit lát. Aztán végleg letette, és a mennyezetre nézett, hogy nem szakad-e le. A mennyezet kitartott, de a vers egyenest a kályhába repült – egyet lobbant, s vége –, aztán kaptam egy olyan erkölcsi oktatást, példabeszédekkel sűrűn megtűzdelve, hogy szinte a pokol lángjai csaptak ki az öreg dívány alól, melyen ültem, s a lángok közt Görbic Pista mint csábító ördög tevékenykedett.

– Ki miben vétkezik, abban bűnhődik – mondta végül, és a "korbácsulást" kereken letiltotta.

De azért mégis elmentünk. Addig rimánkodtam, amíg a vers át lett gyúrva, és az erőteljes kifejezéseket szelíd és hófehér mondásokkal helyettesítettük.

– Így szép – mondta nagyanyám.

– Lehet, hogy szép, de nem ér semmit – mondta barátom, amikor magunk közt maradtunk, és sűrűn pislogott, ami nála a hátsó gondolatokat takarta.

Egyszóval mentünk. Természetesen hajnalban, amikor a kakasok hiába erőltetik még a virradatot, és a háznép lehetőleg ágyban találtatik. A délelőtti korbácsulás már félig sem olyan érvényes, már ami a jókívánságokat illeti.

Izgalmas, szép hajnal volt, meg kell hagyni. Csizmánk kopogott, a tócsák jege frissen ropogott, és a kiskert-ajtók lelkes nyikorgással engedtek be bennünket.

Pista azonban nem izgult. Megverte a konyhaajtót, csak úgy döngött.

– Szabad-e aprószenteket köszönteni? – tette fel a kérdést, de olyan hangon, ami barátomra vetett bizalmamat "örökre" megalapozta. Délig bizonyosan...

Bent mocorgás, kapkodás – pilátusa ne legyen ennek a büdös gyújtónak –, végül hunyorogni kezdett az ablak, és megnyílt az ajtó, melynek homályos keretében a gazda állt szellemfehérben, ámbár papucsban.

– Na, gyertök.

Odabent illedelmesen elmondtuk a verset – a javítottat –, és szégyenlősen rávertünk a dunyhákra, nyomatékul a jókívánságokra.

– Az öregre is üssetök – mondta az asszony –, a vékonyára, hogy kelése ne lögyön.

Szelíden meglegyintettük a gazdát is, aki kis poharakat töltött, megállapítva, hogy szépen és "tisztösségesen" beszéltünk, hát most igyunk. Ittunk. Aztán sietve elköszöntünk, mert nekem egyszerűen fennakadt a szemem a pálinkától, míg barátom elhalóan azt mondta:

– E jó vót...

Amikor magamhoz tértem odakint, azt mondtam barátomnak, hogy én pálinkát nem iszom többet.

– Szamár vagy. Ettül leszünk igazán bátorok... És Pistának megint igaza lett. Bátorok lettünk. De még milyen bátorok...

A következő házban az illedelmes szöveg már bizonyos változtatásokat szenvedett, de az ital – itt kalácsot és bort kaptunk – megnyugtatott bennünket, amire egyébként csak nekem volt szükségem. A tizedik házban pedig gátlástalanul vallottuk az eredeti szöveget bővített és javított kiadásban.

– Affene a taknyosait – mondta a gazda –, ezek aztán kimondták...

Büszkén kerestük meg a kilincset – mert akkor már ügyesen elsiklott a kilincs a kezünk elől –, és most már világosan éreztem, hogy az élet rendkívül kellemes intézmény, és barátom valódi nagy férfiú.

– Na látod – mondta Pista a tizenötödik hely után –, ugye nekem volt igazam, és öreganyád vén szamár.

Mintha pofon vágtak volna.

– Mit tátogsz? Vén szamár!

A düh úgy öntött el, mint a láva. Az előbbi tisztelet helyébe gyilkos harag nyargalt, és a valódi nagy férfiút úgy elvertem mindenféle vers nélkül, csak úgy porzott.

Először én őt, azután az apám engem – szintén vers nélkül –, mert mire hazaértem, már régen otthon volt jó hírünk. Akkor tudtam csak meg, hogy barátom mért üvöltött – pokoli dolog ez a korbács –, és azóta tudom; hogy nemhiába van mondva, hogy "Ki miben vétkezik, abban bűnhődik" – ámbár, ez sokszor csak akkor jutott eszembe, ha már suhogott a korbács.

Bizony, esendő féreg az ember...”

A szöveg forrása: Fekete István: Őszi vásár. Elbeszélések. Móra Ferenc Kk., Bp., 1970.

(A bejegyzés) Innét: magyarido.blog.hu/2010/12/28/ne_bantson_a_veszett_kutya

***

Apdét vagy kiegészítés, 2014. január 9.:

varandossagokmagyarorszagon_tablazat_457214_.jpgupload.wikimedia.org/wikipedia/hu/a/ad/Plot_v%C3%A1randoss%C3%A1gok.PNG

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bbjnick.blog.hu/api/trackback/id/tr455710307

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.