Blogikus fixáció

Kis KÖZÉL, kis MAGÁNÉL, no meg némi KULTÚRA. De mindenek előtt MÉLTÁNYOSSÁG, ÁLLHATATOSSÁG - és BÉKESSÉG!
 
Ugyanakkor: CETERUM CENSEO CARTHAGINEM ESSE DELENDAM!

bbjnick (meg)írja...

Mélymagyarveszély!!!

A bejegyzések...

...teljes címlistája és leadje megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Az olvasók és kommentelők iránti tiszteletből...

...a blogon előzetes moderációt alkalmazok.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Közösségi blogolás

bbjnick olvassa...

A blog tartalma (Valamennyi bejegyzés)

...

Creative Commons Licenc

Október hatodika (retrospektív)

2013.10.05. 13:49 bbjnick

 
(E bejegyzések 2008 és 2009 októberében születtek.)
 
„Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” (2008. október 21.)
 
Talán több is, mint két hét óta tervezem ezt a bejegyzést, talán több is, mint két hét óta nem volt rá érkezésem. S úgy tűnik, maholnap nem is igen lesz időm hosszabb „eszmefuttatások” írására. Arra gondoltam, megpróbálom vázlatosan összefoglalni mondandómat – ha másért nem, hát magnak –, aztán, ha majd úgy jön ki a lépés, a szöveg egyes motívumaira később még részleteiben is vissza-visszatérek.
 
nemeskurtykikertedhaltak_kk_konyvboritzsebkkiad_szpvrz_.JPGMeghatározó gyerekkori olvasmányaim között ott volt Nemeskürty István „Kik érted haltak, szent Világszabadság!”-a és a Katona Tamás szerkesztette kétkötetes Az aradi vértanúk c. dokumentumgyűjtemény. Tízéves-forma lehettem, amikor először a kezembe kerültek és már akkor olyan hatással voltak rám, olyan folyamatokat indítottak el bennem, amik máig befolyásolják látás- és gondolkodásmódomat. Olvastam korábban is ezt-azt, kifejezetten olvasós gyerek voltam, de addig még egyetlen könyv sem izzította be úgy a képzeletemet, mint ezek. Nagyjából állandó társaim lettek; miután már egészében ismertem „őket”, azután is gyakran elővettem egyik-másik kötetet, csak hogy egy-egy részt újraolvassak.
 
Ennek a korai találkozásnak számos folyománya lett: részint direkt – mint a korszak (megközelítőleg az 1825 és az 1867 közötti időszak) iránti érdeklődés, mint a tárgykörrel kapcsolatos források és munkák szenvedélyes keresése, olvasása –, részint indirekt – mint a reformkortól a kiegyezésig terjedő időszak magyarjainak szemléletével, gondolkodásmódjával való megismerkedés és mint a kor karaktereivel és jellemeivel való (végeredményében: mi más, mint gyermeki) azonosulás –; s mondandóm szempontjából ez utóbbi, indirekt folyományok az igazán fontosak.
 
Nagyon messzire vezetne, ha most (itt) a hetvenes évek második felének és a nyolcvanas évek első felének magyar valóságáról kezdenék el hosszan értekezni. Nem is teszem. Inkább röviden jellemzem egy szerintem igen találó kifejezéssel (nem tudom, ki volt, aki először használta ezt a szót a korszak jellemzésére, de a lényeglátására nem lehet panasz): „pangás”.
 
[pangás fn Az a tény, hogy vmi pang, gyengén működik. | Közg A tőkés újratermelési ciklusnak a válság mélypontja és a megélénkülés közötti szakasza. | Orvos Vérkeringési zavar a gyűjtőerekben. | Orvos A gyomor- ill. a béltartalom v. a vizelet megrekedése a szervezetben. (Juhász József–Szőke István–O. Nagy Gábor–Kovalovszky Miklós szerk.: Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémiai K., Bp, 1978.)]
 
Egy ilyen valóságba beleszületni és ebben „felcserepedni” jár bizonyos előnyökkel – amennyiben, mivel általában senki sem kapkod, ideges, sőt, sokkal inkább enervált, mint gyanakvó, adatik némi idő és alkalmasint talán még tér is önmagunk keresgélésére, próbálgatására –, ugyanakkor komoly veszélyekkel is – mivel az impulzusszegény környezetben, az általános ernyedtségben sokkalta erősebb a nihil vonzása-csábítása –; hogy ebből, az érettből a késő-kádárkorba átnyúló időszakból végülis ki mit hozott, s miért éppen azt hozta magával, izgalmas és komplex kérdés (és kutatása méltó feladat az éppen nagyon ráérő társadalomtudósok számára).
 
Nekünk az iskolában azt tanították, hogy „a-a múltat végképp eltörölni”, azaz a múltnak nincs relevanciája, és azt, hogy „le-e-enini párt vezet, párt me-e-ely a népeket, kommunizmus győztes útján viszi”, azaz a jövő pedig meg vagyon írva. Ennél konkrétabb ismeretek a világról, mint olyanról, nem voltak elérhetők, mert ha a „nyiladozó elme” kérdéseket fogalmazott meg, akkor a válaszok vagy a fenti tételek ismételgetésben vagy a „ne szemtelenkedj, mert nyakon váglak” és az „aki sokat kérdez, hamar megöregszik” fenyegetésekben merültek ki. Az efféle „nevelés” az embergyereket – az esetek meghatározó részében – vagy felelőtlen és gyáva hedonistává (rossz lelkiismeretű „hamis realistává”) vagy (az önérzetesebbjét) felelőtlen és gyáva önsorsrontóvá (direkt moralizáló, nemritkán önmaga ellen forduló „túlhajtott lényeglátóvá”) kondicionálja. (És tényleg! Tessék szétnézni a ma magyar társadalmában!)
 
A vértanúság szakrális fogalom.
 
[Vértanúság: a keresztény hitért vagy a keresztény erkölcsért vállalt halál. Már a 2. században mártírnak tekintették és mártírként tisztelték azt, aki ilyen halállal halt meg (a ,,mártír” a görög ,,martüsz”: tanú szóból származik). Ez a szóhasználat a Szentíráson alapul, mivel Jézus Krisztusa voltaképpeni ,,hűséges tanú” (ApCsel 1,5; 3,14), a tanítvány azonban nem nagyobb mesterénél. Az általános keresztény hagyomány szerint nem mindig mártírium az, ha az Egyházat üldözik (megnehezítik helyzetét; vö. üldözés, vagy ha zaklatnak egyes keresztényeket (vö. II. vatikáni zsinat, Lumen gentium 42). A vértanúság az Egyház lényegéhez tartozik, mert benne a voltaképpeni keresztény halál, a szabad hittel elfogadott halál jelenik meg, mely szabad hit egyébként rejtve marad minden emberi történés kétértelműsége miatt. A vértanúságban kézzelfoghatóvá válik az Egyház szentsége mint nemcsak szubjektív, hanem Isten kegyelme által előidézett szentség, ami e kézzelfoghatóság miatt a hitelre méltóság elsőrendű motívuma lesz. Ennek alapján azt is megérthetjük, miért tulajdonított a teológiai hagyomány a legrégibb időktől kezdve mindig ugyanolyan megszentelő hatást a vértanúságnak, mint a keresztségnek (vértanúság: ,,vérkeresztség”). A vértanúságnak nem pusztán azért van ilyen hatása, mert a hit és a szeretet aktusaként a szentséget megelőzően is megigazulttá tesz, miként minden hitből és szeretetből fakadó cselekedet. A vértanúság megszentelő ereje bizonyos értelemben szentségi jellegű: a vértanúság valamilyen kegyelemszerű valóság megjelenése, kézzelfogható megnyilvánulása Isten kegyelmi tettének, amit az emberen véghezvisz. (Rahner, Karl–Vorgrimler, Herbert: Teológiai kisszótár. Szent István Társulat, Bp. 1980.)]
 
azaradivertanuk_kk_kborito1979kiad_szpvrz_.JPGProfán alkalmazása a kifejezés eredeti keresztény jelentésének téves értelmezéséből vagy tudatos eltorzításából származhat. Így, természetesen, az 1848-1849-es szabadságharc után Aradon kivégzett honvédtisztek sem voltak „vértanúk”. Ugyanakkor magatartásukkal és „sorsukkal” – közülük többek, többször – számos vonatkozásban is „tanúk”, azaz „tanúságtevők” voltak. Számomra akkor, ott a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének Magyarországán mindenképpen. Általuk, történetük megismerése által „megnyílt” előttem a történelem; a róluk (és tőlük) való olvasás elindított bennem egy gondolkodási folyamatot a múltról (aminek kétségtelenül van relevanciája), a múlt és a jelen viszonyáról, hasonlóképpen a személyes és a kollektív, a személy és a hatalom viszonyáról. A bennük megismert karakterek, jellemek hiteleseknek, napi tapasztalataimból – az engem akkor körülvevő alapvetően paraszti környezet életszemléletéből, erkölcseiből – értelmezhetőeknek tűntek számomra, sokkal hitelesebbnek, mint bárki/bármi, amit eladdig az iskola elémtárt: meglehet, ekkor tudatosodott bennem az is, hogy én és az enyémek (az „én világom”) a folyamat (a történelem) részei vagyunk. Hosszan sorolhatnám még, mi minden kezdődött számomra „Aradnál”, de már így is erősen túlléptem e vázlatnak szánt bejegyzés tervezett kereteit. Így itt most egyelőre megállok.
 
Amikor a foglyokat összegyűjtötték, hogy a vesztőhelyre vezessék őket Poeltenberg Ernő ezt mondta (nyilván nem magyarul): „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” Olyan mondat ez, mintha Shakespeare írta volna. Olyan mondat, már ahogyan én látom, amire egy újabb ezer évet bizton alapozhatna, aki megérti. (Ha érthető, mire gondolok…)
 
 
Önérzet, halhatatlanságtudat és… (2009. október 6.)
 
Az éjjel fölébredtem. A betegségem fölébresztett. Néhány föltétlenül szükséges egészségügyi funkciót elláttam, a gyógyszereket bevettem, teát főztem. Majd ültem kiült fotőjömben, szürcsölgettem, füstölögtem és gondolkoztam.
 
Később olvastam. Többek között ezeket (a leveleket):
 
 
DAMJANICH JÁNOS LEVELE LEININGEN-WESTERBURG KÁROLYNAK
 
Kedves Károlyom!
 
Ma reggel [1849. október 4-én] megérkezett egy gránátostiszt futárként az ítéletünkkel. Nem sejtek semmi kedvezőt, mert szegény Emíliámat nem engedték be, pedig volt engedélye, hogy bejöhessen hozzám. Amit Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek. Vigasztaljon Isten, jó barátom, mennyire szeretnélek látni!
 
Igaz barátod
Damjanich
 
 
LÁZÁR VILMOS LEVELE FELESÉGÉNEK
 
Október 5-én, 1849.
 
Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! A lelkiatya, akinek kezeiben letettem vallomásomat – és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja neked adni kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet melyet itt, fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arcképedet – azonkívül több holmit. – Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját – én meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütéséig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. – Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit – én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál. hogy már el kell hagyni e földi pályát. – Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét-nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett – Teneked, kedves Marim, még egyszer az utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, Te mindenem, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet; tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítani, mily kedves emlékem Teneked.
 
Köszöntsd, csókold nevemben Ármint, Hermit, Lórit, Minát, Stainert és Mednyánszkyt és különösen még Szomjasékat és minden jó ismerősöket és barátokat – és rokonokat.
Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, Te kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítlak ezen az utolsó percenetig érted dobogó szerelmes szívemhez. – Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű
 
Vilmosod
 
A papnak adtam egy aranyat misére! Isten veled!
 
 
NAGYSÁNDOR JÓZSEF LEVELE VINKLER BRÚNÓ MINORITA SZERZETESNEK
 
Kedves tisztelendő úr – tisztelt barátom! Szíves ígérete szerint méltóztassék Pestre Schmidt János rokonomnak, Kalocsára Nagysándor Imre érseki orvos bátyámnak s Lugosra Ungváry János rokonomnak néhány vigasztaló sorokat írni; ezen fésűt és inggombot szíveskedjék a bizonyos pesti irományokkal s gyűrűvel elküldeni, ezekre kéri tisztelő barátja
 
Nagysándor József
 
Driquet magyar alezredes, a várban, az úgynevezett régi kórházépületben (im alten Spitals-Gebäude).
 
 
POELTENBERG ERNŐ LEVELE FELESÉGÉNEK
 
Arad, 1849. október 5.
 
Imádott szegény feleségem!
 
Nem tudom, imádott Pauline-om, hogyan írjak neked, hogy a csapás ne sújtsa nagyon gorombán szerető szívedet – és csak azt kívánom, hogy szerencsétlen sorsomat olyan részvevő ajakról halld meg, amely a lehető legkíméletesebben közli veled, még mielőtt ezeket a sorokat megkapod.
 
Örökre istenhozzádot kell hát mondanom neked!! – megáldva téged mindazért a boldogságért, mellyel gazdagon megajándékoztál, és szívemből köszönve mindazt a szeretetet, melyet tőled kaptam!!
A Jóisten óvjon téged és a kedves és szegény gyerekeket, ne hagyja, hogy túlságosan átengedjétek magatokat a mély fájdalomnak, terjessze ki kedves fejetek fölé mindenható és óvó kezét! … ez utolsó és hő fohászom!!
 
Te is, hőn szeretett Pauline-om, érzem! megbocsátod mindazt a keserűséget, amit életemben okoztam neked! Megbocsátod, hiszen mindig a jóság angyala voltál! Ó, mennyire fáj a szívem, hogy nem láthatlak, nem csókolhatlak többé.
 
Légy hát erős, jó Pauline-om, légy erős irántam érzett szereteted kedvéért, gondold meg, hogy gyerekeid vannak! hogy értük kell élned!! – Isten veled hát, imádott angyalom!! Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket! és maga, jó Pauline-om, legyen még boldog! mert megérdemli. Isten veled!!
 
Szerencsétlen Ernőd
 
 
DAMJANICH JÁNOS IMÁJA
 
Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
 
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
 
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
 
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
 
Damjanich
 
Emíliának vigasztalásul
 
 
VÉCSEY KÁROLY LEVELE FELESÉGÉNEK
 
Drága, imádott Linám! szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.
 
Október 6., reggel 6 órakor
 
Szerencsétlen Károlyod
 
Anyának, Milinek, Spillernek, Györgynek még egy utolsó istenhozzád.
A kifizetett bérletről szóló nyugtát itt küldöm – elfelejtettem tegnap személyesen odaadni.
Kérlek, drága feleségem, ne küldj Milliért, hanem menj mindjárt ma Zsombolyára.
 
 
(Az Aradi vértanúk c. Katona Tamás szerkesztette dokumentumgyűjtemény a világhálón is megtalálható, olvasható-letölthető. Itt: www.mek.oszk.hu/06100/06162/index.phtml)
 
 
arad_foglyok_illusztrácio_kk_szpvrz_.JPG
 
 
Olvastam, olvastam, míg rám nem virradt.
 
***
 
Schmidt hadnagy ajánlja a témában:
 
 
 
 
 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bbjnick.blog.hu/api/trackback/id/tr705552483

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.