Blogikus fixáció

Kis KÖZÉL, kis MAGÁNÉL, no meg némi KULTÚRA. De mindenek előtt MÉLTÁNYOSSÁG, ÁLLHATATOSSÁG - és BÉKESSÉG!
 
Ugyanakkor: CETERUM CENSEO CARTHAGINEM ESSE DELENDAM!

bbjnick (meg)írja...

Mélymagyarveszély!!!

A bejegyzések...

...teljes címlistája és leadje megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Az olvasók és kommentelők iránti tiszteletből...

...a blogon előzetes moderációt alkalmazok.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Közösségi blogolás

bbjnick olvassa...

A blog tartalma (Valamennyi bejegyzés)

...

Creative Commons Licenc

Három (+ két) „jegyzet” az „Ady-kérdés”-hez

2013.04.19. 17:01 bbjnick

(A „jegyzetek” 2011 májusában és augusztusában születtek.)

„(...) Ady prózai munkáinak a kiadása mindenkit meggyőzhet róla, hogy az ő feje már rég egy olthatatlan hevű s ritka valóságérzékű gondolkozóé, amikor az igazai Ady-verseknek még egy szaka sem csordult ki. Azt mondhatni: ez a gondolkozási düh csikarta ki számára a lírai kifejezést, melynek a legízlésrémítőbb kalandokban is ihletője és hitele maradt. (...) Egy agyarkodó, végzetszimatoló, pokoli közérzet kap itt szerteszét, hogy a kis szilágyi világ pusztulására magyarázatfoszlányokat tépjen. (...) Adynak szerencséje volt, hogy Szilágy és Pest között megállott öt-hat évre, mert országokban csak az tud igazán gondolkodni, aki vidékekben már megtanult. Mint minden mély magyar ő is realista, nem rémlátó és nem bizakodó - ezek attitűdök már, s Adyban, ha az indulat körüllángolja is az igazságot, nem torzítja, s nem stilizálja. (...)”

(Németh László: Kisebbségben, 1939)

„(...) És szegény Ady betegsége? Ó, nagy, gyógyíthatatlan betegség ez, s ezer év minden elhívott magyarjának ez rakta parázzsal az ágyát, tövisekkel a napjait. Neki örökölt fájdalom és kergető láz volt a magyarság. Ebben a betegségben benne volt minden magyar seb, a a faj egész ezeréves kitagadottsága. Neki jajgató éhség volt minden földtelen paraszt, felpattant seb minden bitangba vesző magyar, lappangó láz minden magyar lélek elhanyagoltsága, kulturálatlansága. (...) És amíg az egészséges Herczeg Ferenc szép fehér asztalnál s igen egészséges pezsgős vacsora mellett mondott konstruktív tósztokat a Tisza nagyúri társaságának: ő jajgatta, zokogta, üvöltötte nyolcmillió magyar sebeit, sürgetett, bizonyított, fenyegetett, átkozódott. Egész élete, egész költészete egyetlen kétségbeesett felkiáltás a mélységbe rohanó szekér elé. (...) Nagyon-nagyon beteg volt szegény Ady Endre: beteg ezer esztendő minden holt és élő magyarjával. és ez a betegség meg is bűntette őt: volt űzött vad, kitagadott céda, megköpött, elrugdalt, halálba kergetett szegény beteg magyar. (...)”

(Szabó Dezső: Ady-kérdés?, 1924)

Egy „jegyzet” az „Ady-kérdés” 2011-hez (Unokatestvérem a.-i lányt vett feleségül...)

A bejegyzés közvetlen előzménye(i): magyarido.blog.hu/2008/11/21/ertsunk_szot & magyarido.blog.hu/2008/11/21/ertsunk_szot#comments

afehérlomondajaegyoldalalkepeskronikabol_kk23sz_szpvrz_457398_bbjnckblghzvrz_.jpgEgy oldal(részlet) a Képes Krónikából

Magamat idézem (innét: mandiner.blog.hu/2011/05/08/varosi_palocok_oroksegunk_i/fullcommentlist/1#c13427829):

...Unokatestvérem (pontosabban: nagyanyám testvérének unokája – nálunk ez még unokatestvérségnek számít) a.-i lányt vett feleségül. Mivel (nálunk) a családban máig dívik a mesélés, unokatestvérem is sorra elmesélte az összes családi történetet feleségének, amit az öregektől, annak idején, gyerekkorában összehallott. Van egy történetünk, amely a(z ezerkilencszáz)húszas évekből való és (mint mindenki a nagycsaládban) már az én gyerekeim is kívülről fújják.

(Anyai) Dédapánk a felvidéki R.-ről származik és több évtizedes bolyongás után sodródott a Hortobágy szélére, P.-ra. Bacsó volt az öreg (mek.niif.hu/02100/02115/html/1-461.html), hírneves „szakember”, de ugyanakkor szabad, büszke, konok pásztorember (is). Néhány évenként szükségszerűen változtatta munkaadóját, mert, bármilyen zseniálisan is értett a jószághoz, egy idő után mindenki belefáradt, hogy csak neki lehet(ett) igaza és ellentmondtak, aminek aztán általában konfliktus, majd költözködés lett a következménye.

A húszas évek második felében a zempléni E.-n élt a család, dédapám ott szolgált. Hét gyerekük volt, s a két legkisebb épp fiú. Élt ekkor E.-n egy zsidó család is (több zsidó család élt ekkor E.-n, de közöttük egy, történetünk szempontjából érdekes, zsidó család is), abban a családban négy leánygyermek volt. Dédapám és az a bizonyos zsidó ember ismerték egymást, hiszen, akik dédapámat alkalmazták, azok adminisztratív ügyeit ő (mármint az a zsidó ember) vitte.

Egyszer, egy őszi napon, eltűnt dédapám ötéves kisfia. Napokig keresték, több csoportot szerveztek, akik szisztematikusan átfésülték a környéket (mivel hegyvidékről van szó, számos hely lehetett, ahol lezuhanhatott, beeshetett, megsérülhetett a kisfiú), de a gyereket sem élve, sem holtan nem találták. Egy idő után feladták hát a keresést.

S ekkor, a legnagyobb kétségbeesésé és gyász közepén, dédapámékhoz bekopogott (az) a zsidó ember, de nem egyedül, hanem a vidám, mosolygós, egészséges, kimosakodott, szépenfésült kisfiúval, mondván, a hegyoldalban lévő pincéjében találta a gyereket. No, ekkor dédapám tett a zsidó embernek egy ígéretet, ami miatt költözködniük kellett.

(Mielőtt még valaki „túlkombinálná” a történetet: a helybéliek között az a szóbeszéd járta, hogy a zsidó ember nagy szívfájdalma volt, hogy nincs fia és... Aztán, hogy mi az igazság, azt, ugye, sohasem fogjuk már megtudni.)

Mondom, unokatestvérem a.-i lányt vett feleségül. (A. ott van E.-től nem messze, a hegy túloldalán.) Mondom, unokatestvérem elmesélte ezt a történetet (is) feleségének. Az újasszony szélesen mosolygott és elmesélte a történet, nagyanyjától általa ismert verzióját. Az ő családjukban is élt ez a történet, csak a másik oldali változata: az ő nagyanyja, ugyanis, (annak) a zsidó embernek a négy lányából volt az egyik.

Unokatestvéremnek és feleségének egy fia született (aki gyerekeim tejtestvére – mivel nekik nem volt tejük, nekünk pedig annál inkább, így megosztottuk velük: kis lefóliázott műanyagpoharakban gyűjtöttük és fagyasztottuk le számukra feleségem felesleges tejét, amit aztán kisfiuk egészséggel el is fogyasztott).

Unokatestvéremet felesége rég elhagyta (a kisfiút, természetesen, magával vitte) és (azt beszélik, de ez, persze, meglehet, hogy csak szóbeszéd) egy nagyon-nagyon gazdag magyarcigány vállalkozóval él együtt.

Ez egy, azokból a történetekből, amelyeket, ha rajtam múlik, még az unokáim is ismerni fognak...

Egy „jegyzet” az „Ady-kérdés” 2011-hez (Victrix causa deis placuit, sed victa Catoni)

...Itt ülünk a „magyar politikai tradíción”, mely (több, mint) ezer éven keresztül bizonyította életképességét, megújulnitudását és (...) nagyszerűségét. (...) És mi az elmúlt húsz „szabad” évünket az elmúlt kétszáz év ideológiai importgagyijaival való p*csöléssel töltöttük, ahelyett, hogy saját tradíciónkban kerestük volna saját sorskérdéseinkre a választ. Pedig a válasz ott van: ott a szemlélet és ott a metódus is...

(bbjnick.blog.hu/2009/12/19/amikor_kulfoldon_magyar_konzervativok_felol_kerdeznek_mindig_madachot_mondom_eloszor_avagy)

„...A hazafias irodalom másutt az alkotások bizonyos válfajának csupán jelzője (s még hozzá nem is a legdicsérőbb), nálunk valóban az irodalom, a lényeg és a legmagasabb érték is egyben. Mert ez az irodalom, amely a képzelet régióiból jön, hogy végül is reális politikai feladatot vállaljon, vagy legalább is erre ébresszen, ez az irodalom látott nálunk mindenkor igazán és talán egyedül tisztán a politikai életben is, míg a hivatalos politika nagy elképzelésekben és ábrándokban puffogott szét, vagy éppen örvény felé vezetett...”

(magyarido.blog.hu/2010/11/24/a_magyar_irodalom_szinte_elso_kezdeteitol_es_szinte_alig_szambaveheto_kivetellel_a_vagy_prohaszka_la_2)

...Széchenyi azon kevés magyarok egyike, aki ha feltett egy kérdést, akkor azt a végső konzekvenciáig „végigjátszotta”. Nem egy unatkozó műkedvelő utász, közgazda és filantróp arisztokrata, hanem egy nagy nemzeti gondolkodó. Elindult a magyar nemzeti tradíciótól és eljutott a magyar nemzeti tradícióig, művének lényege éppen az, hogy kortársai (és több eljövendő nemzedék) számára (is) megnyitotta és igazolta, értelmezhetővé és megélhetővé tette azt...

(mandiner.blog.hu/2011/05/18/szechenyi_alarcos_kossuthok_jelentes_a_magyarorszagi_kapitalizmusrol_2010/fullcommentlist/1#c13518465)

szechenyi_istvan_utcasepro_kk77sz_szpvrz_295457_bbjnckblghzvrz_.jpgSzéchenyi, mint utcaseprő (korabeli rajz)

Széchenyi Blickjében (1859-ben) (többek között) így érvel Bach „civilizátori” ténykedése ellen:

„(...)

Mi, kik már gyermekkorunkban bámulni és siratni tudtuk Kosciuskot, mi, kik Cato »victrix cusa diis placuit, victa Catoni« [Victrix causa deis placuit, sed victa Catoni (Lucanus, Pharsalia I, 128): A győztes ügy az isteneknek tetszett, de a vesztes Catónak] --- híres mondatában a nagyszerűséget teljesen felfogtuk --- mi fájdalom oly ideologusok, phantasták, vagyis bécsiesen szólva javíthatatlan együgyű magyarok vagyunk, vagy ha excellentiádnak ugy tetszik, betyárok --- sat., hogy mi föltétlenül inkább óhajtozunk a sivatag után, mint a zsidópiaczi bureauba: vagy hogy még tisztábban és érthetőbben fejezzük ki magunkat, az eltiprott Abdelkader bőrében nem éreznők magunkat szerencsétlenebbnek, mint most, míg ha excellentiádnak magasabbra emelkedett bőrében laknánk, első dolgunk volna sans façon azon procedurát hajtani végre magunkon, melyet a genialis Münchausen báró alkalmazott azon kék rókák ellenében, melyeknek bundáját bírni óhajtván, csupa humanitásból nem ölte meg őket, hanem azon gondolatra jött, hogy homlokán egy keresztvágást csinál, s azután addig csiklandozza --- mihez Oroszországban, hol ez történt minden szükséges eszköz kéznél van, míg a derék Reineke, természetesen örvendvén, hogy ily kelepczéből szabadulhat --- mi fájdalom oly sok nemes magyarnak nem sikerült --- azon határozathoz jutott, hogy kiugorjék saját bőréből.

Így cselekednénk mi, igenis, drága excellentiás úr --- természetesen azonban csak azon esetben, ha fentebbi két helyzet között választanunk kellene --- és e két extremumot sehogy sem lehetne másként összeegyeztetni. Mert ha ez szabadságunkban állana, akkor Abdelkader magas jellemét tisztán és csorbítatlanul megtartanók, sőt esetleg még emelnők is --- más oldalról azonban a civilisatio kellemeit, a theatól kezdve, evésben, ivásban, vadászatban sat. egész egy jól szervezett operatársaság énekéig kellő mértékkel és határok között szintén élvezni igyekeznénk. --- De minden körülmények között a szellemet helyezve primo [primo: első], s az anyagot csak secundo loco [secundo loco: második helyre], és soha sem megfordítva, mint ez gyakran megtörténik oly kormányoknál, melyek azt tartják, hogy a népek, ha őket el nem csábítják --- azaz --- mily szégyen! --- szellemi élvezetekkel meg nem ismerkedtetik, tökéletesen meg vannak elégedve, ha elegendő ennivalójuk van, s néha-néha valami látványossággal is gyönyörködtetnek, természetesen, nehogy a sok gondolkodással fárasszák magukat, hanem annál képesebbek legyenek »mindent« megemészteni.

Mi magyarok, mint nemzet, a fentebbi végleteket mindig kiegyenlíteni óhajtottuk --- a szellemit az anyagival, a kényelmet a függetlenséggel --- azonban nem sikerült. Mert szellemi élvezetek helyett rendesen panem et Circenses à la viennaise [panem et Circenses à la viennoise: bécsi kenyeret és cirkuszt] nyújtottak, melyek közülünk sokakat kísértetbe hoztak, vagy magyarul szólván --- mert ezeket »lerchenfeldi magyaroknak« nevezték --- sokakat el is csábítottak: a nemzet zöme azonban soha nem akart hallani sem ezen cseréről --- hanem folytonosan remélte és hitte, hogy valaha még is hozzájuthat a tiszta élvezetekhez, természetesen stereotyp mentor accompagnement [mentor accompagnement: mentori támogatás] nélkül.

(...)”

(Gr. Széchenyi István „BLICK"-je. K. Papp Miklós kiad., Kolozsvár, [1870.], 77. – 79. p.)

Egy „jegyzet” az „Ady-kérdés” 2011-hez („Amilyen szinte bizonyos, hogy a fajgyűlölet gyökereit is kiirtottam magamból (...), olyan egész bizonyos, hogy a patriotizmus keserves helyzet, és alkalomadtán felébredne bennem.”)

adyesedesanyja_szpvrz_bbjnckblghzvrz_.jpg

Ady Endre írja a Szabadgondolat c. folyóirat 1913. évi októberi számában:

„Vallomás a patriotizmusról

Valló lelkű ember vagyok, izgat a magam lelkének boncolása, örülök, ha a kés valami rejtegetettet vághat ki belőlem. A babonátlanság nekem olyan kedves lapjában írván, tetszik nekem az, hogy kiválasszak egyet restellt babonáim közül. Azt már kevesen hiszik el, hogy nem volnék kissé túlságosan is magyar, s hogy hivatásnak érezném a magyarpusztítást. Szóval hát bizony én erősen magyar vagyok, persze evoltomat is kegyetlen kritikával kísérve. De most jön az igazi vallomás: nemcsak magyar vagyok, ki olykor talán túlságosan önérzettel fajtája exponensének hiszi magát, de patrióta is. Olyanféle és romantikus is egy kissé, mint az olasz hazafiaké s a jobbféle magyar és lengyel emigránsoké, de ez a patriotizmus ma még szunnyad bennem. Amilyen szinte bizonyos, hogy a fajgyűlölet gyökereit is kiirtottam magamból, elannyira, hogy Jászi Oszkáron kívül kevesen lehetnek még nálam gyengédebb és szeretőbb érzésűek a magyarországi nemzetiségekhez, olyan egész bizonyos, hogy a patriotizmus keserves helyzet, és alkalomadtán felébredne bennem.

Félek, nem lehetetlen, hogy ez a keserves helyzet és alkalom hirtelenebbül, mint hinnők és várnók, elénk borul. S itt foghat jutni minden mai különös, speciálisan magyar problémájánál kínosabba a magyar progresszívek különben is sokszínű tábora.

Én a jöhető veszedelemkor arra gondolnék, hogy a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára. Hibáit, melyek óh nagyon-nagyon hibáim is, akkor félretolnám egy kicsit feledni, s csak az jutna az eszembe, hogy bármi áron meg kell védeni egy pláne katonai és ultramontán gyilkossággal fenyegetett fajtát.

De itt már azt is muszáj feltennem, hogy egy aulikus ősű magyar gróf, ki tavaly még minden nyugtalan magyart leöletett volna, véletlenül nem a maga kiskirályságát védi, hanem a magyarságot. Valószínű, hogy nem sok akadna ilyen, de akadna, s harcolhatok-e én akkor ezekkel, akik a veszedelem múltán megint azok lennének, akik voltak?

Ma úgy képzelem, hogy még ilyen katasztrófa esetén is külön harcolnék és védekeznék, de ki tudja[,] nem mást parancsol-e felébredt, romantikus patriótaságom.

Íme a patriotizmus, vagy ha úgy tetszik, az én patriotizmusom problémája, s íme itt az én vallomásom a patriotizmusról.

Leírtam, mert lehető, emberi, magyar és érdekes s biztató arra, hogy ki-ki keresse meg a maga magyar patriotizmusát, vizsgálja meg, s hasonlóképpen cselekedjék minden benne rejtőzhető, de minden tudománynál erősebb babonával vagy mondjuk egyszerűen érzéssel.”

Forrás: mtdaportal.extra.hu/szabadgondolat/1913/1913_10.pdf

(A bejegyzések) Innét magyarido.blog.hu/2011/05/09/egy_jegyzet_az_ady_kerdes_2011_hez_unokatestverem_a_i_lanyt_vett_felesegul és innét magyarido.blog.hu/2011/05/20/egy_jegyzet_az_ady_kerdes_2011_hez_victrix_causa_deis_placuit_sed_victa_catoni és innét magyarido.blog.hu/2011/08/07/egy_jegyzet_az_ady_kerdes_2011_hez_amilyen_szinte_bizonyos_hogy_a_fajgyulolet_gyokereit_is_kiirtotta

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bbjnick.blog.hu/api/trackback/id/tr755235120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.