Blogikus fixáció

Kis KÖZÉL, kis MAGÁNÉL, no meg némi KULTÚRA. De mindenek előtt MÉLTÁNYOSSÁG, ÁLLHATATOSSÁG - és BÉKESSÉG!
 
Ugyanakkor: CETERUM CENSEO CARTHAGINEM ESSE DELENDAM!

bbjnick (meg)írja...

Mélymagyarveszély!!!

A bejegyzések...

...teljes címlistája és leadje megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Az olvasók és kommentelők iránti tiszteletből...

...a blogon előzetes moderációt alkalmazok.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Közösségi blogolás

bbjnick olvassa...

A blog tartalma (Valamennyi bejegyzés)

...

Creative Commons Licenc

Filmismeret, film(nem)ismeret...

2013.04.17. 19:11 bbjnick

 
(E bejegyzés 2008. május 8-án született.)
 
...Manapság már nincsenek milliós nézőszámok a mozikban, ellenben van videokazetta, dvd, kábelcsatorna, fájlmegosztás és inkább már ma, mint holnap digitális tévézés. És vannak magyar filmek is, amiket (dvd ide, fájlmegosztás oda) egy-két „sikerdarabtól” eltekintve, nemigen néz senki (pláne azok nem, akiknek pedig készül(né)nek)...
 
Filmismeret, film(nem)ismeret (V. J. filmtörténeti vázlatáról és méginkább kapcsán)
 
…Amióta nyakunkba folyt a fogyasztói társadalom, azóta a népszerű, a közérthető és a kommersz fogalmát szinte kivétel nélkül mindenki összekeveri, de legalábbis egymás szinonimájaként használja. Komoly baki. Az efféle fogalmi zavarok egész társadalmi funkciókat béníthatnak meg (mint ahogyan, láthatjuk, teszik is)…
 
veresjkkamagyarfilmtortenetekonyvborito_szpvrz_144201_bbjnckblghzvrz_.jpgEzerkilencszázhatvannégyben Fejér Tamás rendező Csurka István forgatókönyvéből, Gábor Miklós főszereplésével, filmet forgatott Miért rosszak a magyar filmek? címen. A film olyan, amilyen (egyébként nem is olyan rossz: sőt: Gábor Miklós rulez!), a címe azonban nagy karriert futott be, a filmtől elválva népszerű „kiszólássá”, tulajdonképpen „szólás-mondás”-sá vált. Pedig akkoriban még egy-egy ütősebb magyar film akár milliós nézőszámot is produkált a mozikban.
 
Manapság már nincsenek milliós nézőszámok a mozikban, ellenben van videokazetta, dvd, kábelcsatorna, fájlmegosztás és inkább már ma, mint holnap digitális tévézés. És vannak magyar filmek is, amiket (dvd ide, fájlmegosztás oda) egy-két „sikerdarabtól” eltekintve, nemigen néz senki (pláne azok nem, akiknek pedig készül(né)nek).
 
Ha egy kis rózsaszínt is keverni szeretnénk a képbe, akkor azért idepöttyinthetjük, hogy egyes korosztályokban nosztalgiából, másokban (nyilván a fiatalabbak között) szubkultúr-brahiból vagy a retro-feeling kedvéért dívik-dívogat a hetvenes-nyolcvanas évek egy-egy kultfilmjének fölemlegetése. (De, sajna, ezek is inkább a közbeszéd tárgyai (a köznyelv elemei), mint napi vizuális kultúránké: magyarán: povedálunk róluk, idézgetünk belőlük, hivatkozgatunk rájuk, ám nyomban átkapcsolunk a bulvár/média/celebsz/szocióhorrorpornó/hekk-re, ha egyik-másik csatorna véletlenül műsorára tűzné valamelyiket.)
 
Jaj, és hogy el ne felejtsem (ha már rózsaszín): soha annyi média-kommunikáció-filmesztétika-mifene szakos hallgató még soha sehol nem hallgatott, mint ahányan napjainkban a magyar főiskolákon-egyetemeken… (No, hát nem tudom magamba tartani: Nemrégiben egyedül ültem végig egy nemzetközi hírű magyar rendező vetítését és a vele folytatott beszélgetést – ankétot –, amelyet egy nagynevű felsőoktatási intézmény szervezett média-kommunikáció-filmesztétika-mifene szakos hallgatói számára. A film elsőrangú volt, a rendező – a munkái alapján bátran kijelenthető – igazi nagyformátumú tehetséges alkotó, ráadásul szimpatikus és közvetlen… Hölgyeim és uraim, most pedig, ezek után tegyék meg tétjeiket!)
 
És akkor itt van ez a könyv (no, nem a kezemben, mert éppen klampírozok), aminek az a címe: A magyar film története. Veress József írta, aki bizony a magyar – jobb kifejezés híján fogalmazzunk így – filmtudomány és a magyar filmélet egyik nagymogulja (a filmtörténet tanára, filmkritikus, filmtörténész, esztéta, az irodalomtudományok kandidátusa, a MOKÉP egykori főosztályvezetője, majd igazgatóhelyettese, a Magyar Filmintézet – Magyar Nemzeti Filmarchívum – egykori egyik vezetője, több egyetem és főiskola oktatója, tucatnyi filmtárgyú könyv és lexikon szerzője, szerkesztője stb.). A könyv az Anno Kiadó gondozásában jelent meg, év nélkül (valójában 2007-ben), 200 oldal terjedelemben, ár nincs feltüntetve a borítón (a kis huncutok!).  
 
Nézegetem ezt a könyvet és fölvetődik bennem a kérdés: szükség van egyáltalán ilyen munkákra? Hiszen, ha a magyar film (mint olyan) effektíve nem is létezik (úgy értem, a filmesszakmán és egy periférikus szubkulturális kisközösségen – kisközönségen – kívül senkinek sem ügye), társadalmi szintű kulturális hatása nincs, akkor népszerű filmtörténetek (mert ez a könyv nyilván annak készült: népszerűsítő filmtörténetnek) kiadása is fölösleges (úgysem olvassa senki). Amíg egy szakma (így-úgy, de) létezik, addig úgyis van (lesz) szaksajtója, szakirodalma, tájékozódjék onnan, aki „nem bír magával” és információkra vágyik.
 
(Itt most egy hosszabb „agyalás” következnék az úgynevezett „ismeretterjesztő irodalom” céljáról, feladatairól, tulajdonképpen apológia a műfaj védelmében, emlékekkel, házibölcsességekkel színesítve. De, mivel ez szétfeszítené e blogbejegyzés kereteit, ettől eltekintek. Maradjunk annyiban, hogyha egy magyar könyvkiadó manapság fantáziát látott egy népszerűsítő-ismeretterjesztő típusú filmtörténet megjelentetésben, akkor az legyen a kiadó problémája.)
 
És fölvetődik bennem egy másik kérdés is: (ha már megjelent egy népszerűsítő-ismeretterjesztő magyar filmtörténet, akkor) ilyen munkára lett volna szükség? Mert milyen is ez az ilyen?
 
Fussunk neki kicsit messzebbről, akkor hátha nagyobbat esünk. A magyar (népszerű) filmtörténetírás nem régi jelenség: (ha eltekintünk egyes egyedi kísérletektől) nagyjából (csak) a hatvanas évek közepe, második fele óta létezik; ekkoriban ugyanis, egyrészt nyugati kulturális hatásra és talán a leninizmus reneszánszának köszönhetően – „A film a legfontosabb művészet számunkra.” (Lenin, V. I.) –, politikai és társadalmi üggyé vált a mozgóképkultúra népszerűsítése, mi több, oktatása. S (mivel) a pártvezetés engedte, sőt, támogatta fellendült Magyarországon a filmgyártás és lettek egyetemi tanszékek és lett filmesztétikai és filmtörténeti könyvkiadás és folyóirat-kiadás és filmklub-mozgalom és középiskolai mozgóképkultúra-oktatás is. A hetvenes években – mivel a politikai vezetés már nem fektetett rá akkora hangsúlyt, mint korábban –, kissé háttérbe szorult, ám a nyolcvanas években – és ekkor már leginkább a szakma „önmozgásainak” következtében – újból előtérbe került a mozgóképkultúra népszerűsítésnek (és oktatásának) kérdésköre. Majd snitt (rendszerváltozás) és tudjuk…
 
Veress tanár úr a magyar „filmtudománynak”és a mozgóképkultúra-oktatásnak már a „genezistől” (a hatvanas évektől) prominense, több körben funkciókat is töltött be a filmszakma egyes területein és ma is rendszeresen publikál és tanít. Nyilván kellő ismerettel, rálátással és tapasztalattal rendelkezik egy összefoglaló munka megírásához. Nézzük tükröződik-e mindezen ismeret, rálátás és tapasztalat (és ha igen, akkor hogyan) ebben a munkájában? (Milyen is ez az ilyen?)
 
Először is: a cím: A magyar film története. No, ez így több, mint nagyképű megfogalmazás. Egy alig kétszáz oldalas, olvasó ember számára egydélutános olvasmánynak ilyen „perspektivikus” címet adni, hát… Meggyőződésem, hogy ez a kiadó „sara”, hiszen maga a szerző (Veress tanár úr) a szövegben folyamatosan és következetesen „vázlat”-ként emlegeti munkáját. Amiként az is: vázlat. Talán korrektebb lett volna egy Kis magyar filmtörténet, Áttekintő magyar filmtörténet, A magyar filmről röviden, esetleg Magyar filmtörténeti keresztmetszet, méginkább valami figyelemfelkeltő, frappáns, de nem túligérő cím (ilyesmi: Több, mint száz év, több mint magyar film). És lenne még ötletem…
 
Nincs azon mit csodálkozni, hogy minden tudománynak így a „filmtudománynak” is, megvan a maga „kánona”. Veress tanár úr nem tér el e kánontól – de ugyan miért is térne el egy népszerűsítő munkában? –, „hivatalos filmtörténetet” ad vázlatában. Alapvetően időrendi sorrendben haladva mutatja be (pontosabban: említi föl, s helyenként kommentálja) a legjelentősebb alkotásokat; a történeti, társadalomtörténeti keretbe ágyazott műközpontú felsorolástól csak néhányszor tér el: kimagasló életművet fölmutató rendezők esetében, jelentős filmműhelyekről szólva, s talán kétszer műfajbemutatás, valamint (fejezeteken belül többször is) tipológiai (filmtípus-szerinti) rendszerezés okán. A filmekhez kapcsolódóan (értelemszerűen) mindig megemlítésre kerülnek a filmek rendezői, némelykor (ritkán) az operatőrök is, alkalmanként a színészek is helyet kapnak a leírásokban, összegzésekben; a szakma többi képviselője sajnos (helyhiány miatt) kiszorul a munkából. Tulajdonképpen bravúrnak minősíthető, hogy a lehetőségek adta keretek között ilyen átfogó, s a legtöbb lényeges alkotást-rendezőt magába foglaló összegzést sikerült a szerzőnek létrehoznia. (Szubjektív: nekem csak három esetben volt hiányérzetem a könyvet olvasva… De erre még vissza fogok térni.) Meg kell még említeni (vagy ha nem is kell, de mindenképpen érdemes) a szöveg végén található irodalomjegyzéket: valóban fontos munkákat tartalmazó, a tájékozódni vágyóknak komoly segítséget nyújtani tudó összefoglalás.
 
A könyv szövegének stílusáról (vagy talán fogalmazzunk úgy, mert, mivel általánosabb, ez esetben pontosabb: nyelvezetéről) is szólok néhány szót, mivel (manapság) ez, bizonyos esetekben, neuralgikus kérdéssé válhat (erre gondolok: csóri olvasó nem ért már „saját magyarul” sem és nem érti, amit olvas). A szerző (Veress tanár úr) nemhiába filmismeret-terjesztő, tanár több mint negyven éve: szövege, minden vázlatossága ellenére is, jól olvasható, sehol sem üresedik ki, nem válik unalmassá, és ugyan némi „ollózottság” kisejlik a szövegből (na, bummm!), mégis egységes, arányos és könnyen áttekinthető – az áttekinthetőséghez nagyban hozzájárul a nagyobbrészt a filmtörténeti szakaszolást követő fejezetelés is –; ha valaki, az első olvasást követően, valamely tényt, adatot vissza szeretne keresni benne nem fog különösebb nehézséget okozni számára. (Erre azonban még szintén vissza fogok térni!) A megfogalmazás, így a terminológia is, közérthető, alapvetően köznyelvi stílusban „mesél’ a szerző: mondjuk, mintha egy népszerű előadást hallatnánk (a la TIT-style, ha ez még mond valamit): nem tudom, gondolom, hogy fölolvasva két előadást tenne ki (és mindenki elégedett volna).
 
Nagyjából: ilyen egy ilyen. (És amíg jobb nincs, addig…)
 
Ugyanakkor: biztosra veszem, hogy frissebb ívású tanult filmészek, esetleg megkeseredett középkorúak is remek felületet találnak a Veress-féle vázlaton, hogy csorbult önérzetüket köszörülgessék; hallom, ahogy mondják: „Ez semmi, ez nudli, ez egy, a hatvanas-hetvenes évek szocialista áltudományosságának üres kliséit, semmitmondó közhelyeit visszaböfögő kongó fusiduma, helyből különbet írok.” Fiúk! Lássatok neki mihamarább! Nagy szükség volna minél több és minél jobb népszerűsítő filmes könyvre.
 
És akkor jöjjön egy kis feketeleves (amihez, mint tudjuk, nem jár foszlós kalács): A Veress-könyv kiadója, az Anno Kiadó (kérem szépen) egy totális égés! A címválasztásról már szóltam. Nem kevésbé kínos a könyv, ha csúnyának nem is csúnya (sőt), de nagyképű és semmitmondó (barna, bőrkötést imitáló) keménykarton-borítója. Világos, hogy Veress József név és az csak elviszi a könyvet, akármilyen kiállítású is az, de azért, hogy egy filmtörténetben egyetlen fotó (filmfotó, standfotó, akármilyenfotó) sincs, az azért… (Értem, veszem, vágom én, hogy a fotók jogdíjkötelesek, de tetszettek volna kevésbé puccos borítót rittyenteni és akkor ki lehetett volna gazdálkodni egy kis jogdíjravalót.) És ami mindennek a teteje: (én) a könyvekhez, a könyvkiadáshoz semmit sem értek, de azt tudom, hogy könyvhöz szerkesztő dukál. És hogy itt azt is kispórolták a levesből, az *****fix. Mert ha lett volna (szerkesztő), hát csak nem adott volna ki a kezei közül egy olyan A magyar film története című munkát, amelyben nincs név- és tárgymutató. Mert ebben a könyvben nincs név- és tárgymutató. Ha lett volna (szerkesztő), hát csak csinált volna egyet?! Hát nem? Hát de! Ehhh! ****ság!
 
Bizony, már csak egyre, a könyv árára volnék kíváncsi (mert ugye, minő véletlen, az sem szerepel a borítón). Mert, teszem azt, ha egy jutányos áru (kábé és max. 1000 forint körüli áru, de ha olcsóbb, mégjobb) kiadványról volna szó, még így is, Anno Kiadóstól együtt, megbékélnék vele és még egyik-másik filmbarát barátomnak is ajándékoznék egy-egy példányt. Ellenben ha aranyáron próbálja rásózni a kiadó a naiv olvasókra, akkor **************************!
 
No, és most így mondandóm vége felé visszanavigálnék bejegyzésem elejéhez és föltenném újra az idézett kérdést: „Miért rosszak a magyar filmek?” Ha ez eddig nem derült volna ki, akkor most elárulom, hogy, már ahogy én látom, a magyar filmek se nem rosszak, se nem jók – van közöttük ilyen is, meg olyan is –, ellenben mi, nézők botrányosan nem ismerjük saját filmművészetünket – sem a régebbi darabokat, az újabbakat mégkevésbé –, s így, többnyire, kezdeni sem igen tudunk velük (sem)mit. (A bejegyzés elején már hoztam erre egy-két finom példát.) Pedig, pedig, ha tudnánk, mit hagyunk ki, mit veszítünk, azáltal, hogy ismeretlenül, tulajdonképpen, „látatlanjában” degradáljuk (an bloc) a magyar filmet, minimum „néznénk egyet”.
 
Amióta nyakunkba folyt a fogyasztói társadalom, azóta a népszerű, a közérthető és a kommersz fogalmát szinte kivétel nélkül mindenki összekeveri, de legalábbis egymás szinonimájaként használja. Komoly baki. Az efféle fogalmi zavarok egész társadalmi funkciókat béníthatnak meg (mint ahogyan, láthatjuk, teszik is). Minden megnyilatkozás (legyen az akár egy ismeretterjesztő munka is), ami (ha bármily kis mértékben is, de) hozzájárulhat a fogalmak tisztázásának (önmagunk „tisztásba tevésének”) szükségessége, mint, kábé, megkerülhetetlen feladat (legalább) fölvetüléséhez, úgy gondolom, szót érdemel. Ha másért nem, hát azért, hogy beszéljünk a problémáról. Ugye?!
 
(Ez a blogbejegyzés – tkpn. – itt nem ér véget. Három „összeblogozódó” szálat is elkötetlenül hagyok, amit a későbbiekben – egy-egy következő bejegyzésben –, tőlem telhetően, ki fogok majd „blogozni”: tudom, ez így csak egy ígéret, de lesz rá bizonyíték… És tényleg!)
 
Folyt. köv.
 
(A Veress-féle filmtörténeti vázlat bemutatása során megemlítettem, hogy három esetben hiányérzetem támadt. A könyvben, a szűk terjedelem adta keretekhez viszonyítva is, igen kevés szó esik Maár Gyuláról, Bódy Gáborról és Erdély Miklósról. Ez az én véleményem. És ez az én blogom, úgyhogy, alkalom adtán írni fogok róluk. „Mert megérdemlik.”)
 
Uff!
 
 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bbjnick.blog.hu/api/trackback/id/tr675231807

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.