Blogikus fixáció

Kis KÖZÉL, kis MAGÁNÉL, no meg némi KULTÚRA. De mindenek előtt MÉLTÁNYOSSÁG, ÁLLHATATOSSÁG - és BÉKESSÉG!
 
Ugyanakkor: CETERUM CENSEO CARTHAGINEM ESSE DELENDAM!

bbjnick (meg)írja...

Mélymagyarveszély!!!

A bejegyzések...

...teljes címlistája és leadje megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Az olvasók és kommentelők iránti tiszteletből...

...a blogon előzetes moderációt alkalmazok.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Közösségi blogolás

bbjnick olvassa...

A blog tartalma (Valamennyi bejegyzés)

...

Creative Commons Licenc

„Tovább előre” (Augusztus 3-án elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin...)

2008.08.07. 05:33 bbjnick

 
...Időnként úgy tűnhetett számukra, vannak lehetőségeik, létezik bizonyos mozgástér és szabadság, amellyel élhetnek, azonban a hatalom, teljesen kiszámíthatatlanul, a legváratlanabb pillanatban le-lecsapott egy-egy értelmiségire és kegyetlenül meghurcolta – megölte, bebörtönözte, elmegyógyintézeti kényszerkezelésnek vettette alá –, nemritkán „kideríthetetlen”, megmagyarázhatatlan okokból. Így létezhetett a Szovjetunióban „ellenzékiség” és „szamizdat-irodalom” – ahol, amikor és amíg a pártvezetés azt úgy látta jónak és nem számolta fel...
 
szolzsenyicin1bportrefoto_bbjnckblghzvrz_.jpgAugusztus 3-án elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin orosz író. Mint ilyenkor általában eleredt a nekrológzuhatag, boldog-boldogtalan az eltávozottat méltatta-méltatja, nemritkán anélkül, hogy a legalapvetőbb ismeretei is volnának a megboldogult életéről és tevékenységéről. Előkerültek-előkerülnek a közhelyek és klisék, az életrajzok vastag- és dőltbetűs adatai; megy a „nagyemberezés” egy-két napig, majd hogy, hogy nem, a „friss hírek” mindig lesodorják a napirendről a gyászt. Tudom, ha akarnám se tudnám ezt az önáltató-öntetszelgő „népszokást” megzavarni, mégis, azok kedvéért, akiket, halála után nem egészen két nappal, még érdekel Szolzsenyicin személye és műve megpróbálnék megfogalmazni néhány, a szerző munkásságát talán érdemben is érintő gondolatot.
 
Szolzsenyicin (Александр Исаевич Солженицын, 1918 – 2008) a „sztálinizmus” gyermeke. Iskolaévei és felnőtté válása a harmincas évekre, a sztálinizmus kiteljesedésének éveire esnek. Fiatal értelmiségiként részt vesz a németek elleni „nagy honvédő háborúban” és 1945-ben, számos sorstársához hasonlóan, a megéltek és megtapasztaltak hatása alatt megfogalmazott nehéz kérdésekkel tér haza az európai harctérről a sztálini Szovjetunióba. Aki, ha csak érintőlegesen is, ismeri a korszak történetét, tudja, hogy a diktatúra bevett gyakorlata volt a frontról hazatérő, „európát-látott” katonák tíz- (és talán) százezréveli deportálása különböző átnevelő- és munkatáborokba, részint, hogy „visszaszoktassa” őket a szovjet világba, részint, hogy az így keletkező „ingyenmunkerővel” gyorsabban és hatékonyabban helyreállíthassa a romokban heverő országot. Szolzsenyicin is belekerül a szórásba (egy magánlevelében (!) tiszteletlenül, bírálóan nyilatkozik Sztálinról, mi több, „bandafőnökként” emlegeti, ezért) nyolc év kényszermunkára ítélik.
 
1953-as „szabadulása”, kényszerlakhelyre költöztetése, majd 1956-os rehabilitálása után Szolzsenyicint némiképp más világ fogadja, mint amiből elítélése idején kiszakították. Sztálin halála (1953) után, némi bizonytalankodást és hatalmi harcot követően, a szovjet vezetésben átrendeződés ment végbe és ez néhány vonatkozásban a terror enyhülésével is járt. Számos egykori elítéltet rehabilitálnak és megindul a desztalinizáció folyamata, ami, legalábbis névleg, a diktatórikus intézmények fölszámolására irányul. Szolzsenyicin ezidőtájt matematikatanárként dolgozik és ír: hozzálát, hogy papírra vesse a Gulagon, a kényszermunkatáborokban szerzett tapasztalatait (a GULAG – ГУЛАГ –, a kényszermunkatáborokat működtető állami intézményrendszer orosz nevének rövidítéséből létrehozott betűszó). 1962-ben, a Novij Mir folyóiratban, folytatásokban megjelenik az Iván Gyenyiszovics egy napja (Один день Ивана Денисовича) című, egy elítélt egy napját bemutató kisregénye, amely nyomban országos és világhírűvé teszi.
 
Szolzsenyicin, számos pályatársával ellentétben, nem elégszik meg a sztálinizmus bűneinek ostorozásával, hanem kimondja: a rendszer, sőt, maga az eszme az eleve rossz, hibás. Ezzel kihívja maga ellen nemcsak a „keményvonalasok”, hanem a hatalom egészének haragját is. 1965 után – Hruscsov pártfőtitkár bukását és egy újabb, a pártvezetésben bekövetkező átrendeződést követően –, végképp ellehetetlenül, műveit betiltják, a titkosszolgálat folyamatosan megfigyeli és zaklatja. Külföldre kicsempészett és ott megjelentetett írásai (A pokol tornáca, Rákosztály stb.) hatására irodalmi Nobel-díjra jelölik, amit 1970-ben oda is ítélnek neki. A díjat nem veheti át. 1971-ben a KGB megkínozza, majd megöli titkárnőjét. Szolzsenyicin ekkor hozzájárul a Gulag-szigetcsoport (Архипелаг ГУЛАГ) című nagyművének nyugati megjelentetéséhez.
 
(Számunkra ma már elképzelhetetlen az a „furcsa háború”, ami ebben az időben a szovjet „ellenzékiek” és a hatalomgyakorló pártelit között folyik. Innét nézve már világos, hogy a kommunista vezetők és a titkosszolgálatok cinikus politikája volt csupán az a „húzd meg-ereszd meg”-játék, amiben az akkori szovjet értelmiség őrlődött. Időnként úgy tűnhetett számukra, vannak lehetőségeik, létezik bizonyos mozgástér és szabadság, amellyel élhetnek, azonban a hatalom, teljesen kiszámíthatatlanul, a legváratlanabb pillanatban le-lecsapott egy-egy értelmiségire és kegyetlenül meghurcolta – megölte, bebörtönözte, elmegyógyintézeti kényszerkezelésnek vettette alá –, nemritkán „kideríthetetlen”, megmagyarázhatatlan okokból. Így létezhetett a Szovjetunióban „ellenzékiség” és „szamizdat-irodalom” – ahol, amikor és amíg a pártvezetés azt úgy látta jónak és nem számolta fel. Annak a néhány nemzetközi hírű értelmiséginek– tudósnak, művésznek – pedig, akivel látszólag „párbeszédben” volt a hatalom, semmi más szerepet nem szántak a kommunisták, minthogy demokratikus jelleget kölcsönözzenek a világ felé terrorjuknak. Közülük néhányan „túllőttek” szerepükön és „harcba kezdtek” jogaikért… A hetvenes évektől ezek sorsa a száműzetés volt.)
 
Végül, 1973-ban – mivel nemzetközi ismertsége miatt megölni nem akarják –, Szolzsenyicint megfosztják szovjet állampolgárságától és száműzik a Szovjetunióból. Az USÁ-ban telepedik le, ahol vidéki elvonultságban él és, elsősorban, az élete főművének szánt, A vörös kerék (Красное колесо) című tetralógián dolgozik. Szolzsenyicin számára az XIX. századi orosz nagyepikai hagyomány – a nagyregény – volt az a keret, az a forma, amelyben, úgy gondolta, összefoglalhatja, elmondhatja azokat a tapasztalatokat, amelyeket a kommunizmus jelentett az emberiség számára, és amelyek földolgozása, megértése elkerülhetetlen a civilizáció túlélése érdekében. Ugyanakkor a nyugati típusú fogyasztói társadalom egyik legkövetkezetesebb kritikusa is – a keresztény hagyományt állítva szembe az ateista materializmussal.
 
1994-ben hazatér Oroszországba és – az „anarchiába süllyedő újdemokrácia” harcos bírálójaként – intenzív közéleti tevékenységbe kezd. Azonban megdöbbenéssel tapasztalja, hogy ha retorziók nem is, de éles bírálatok annál gyakrabban érik; szóba kerül újbóli kiutasításának gondolata is. Utolsó éveiben közel harminc kötetet kitevő életművének gondozásával foglalkozott. Kilencven évesen, szívelégtelenségben hunyt el.
 
 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bbjnick.blog.hu/api/trackback/id/tr375245102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.