Blogikus fixáció

Kis KÖZÉL, kis MAGÁNÉL, no meg némi KULTÚRA. De mindenek előtt MÉLTÁNYOSSÁG, ÁLLHATATOSSÁG - és BÉKESSÉG!
 
Ugyanakkor: CETERUM CENSEO CARTHAGINEM ESSE DELENDAM!

bbjnick (meg)írja...

Mélymagyarveszély!!!

A bejegyzések...

...teljes címlistája és leadje megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Az olvasók és kommentelők iránti tiszteletből...

...a blogon előzetes moderációt alkalmazok.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Közösségi blogolás

bbjnick olvassa...

A blog tartalma (Valamennyi bejegyzés)

...

Creative Commons Licenc

Ha… (széljegyzet jelen állapotainkhoz)

2008.07.03. 05:10 bbjnick

Ez A „Hadnagy tanár úr”-mantra és „ami utána következik” (A kiküldött tudósító kommentál 2.) című szöveg első része

A „Hadnagy tanár úr”-mantra:

Amikor még igazán „sütött” a történet, írtam egy bejegyzést Hadnagy tanár úr te vagy! címmel. De hamarosan „visszavontam” (működött az öncenzúra), mivel többszöri újraolvasásra sem sikerült kellően világosnak és kellően meggyőzőnek találnom. Ám, ahogy múlt az idő, a „Hadnagy tanár úr”-bejegyzéshez újra és újra visszatértem, mivel nemhogy veszített volna aktualitásból, hanem éppen ellenkezőleg: még számomra is meglepő karakterességgel váltak egyre nyilvánvalóbbá megállapításai; a szöveg szinte valamennyi bekezdéséből kiindulva önálló bejegyzések szület(het)tek. E „mantrázás” végeredménye az lett, hogy kialakult bennem egy (megengedem: erősen szubjektív, de) igencsak határozott kép jelen állapotaink jellegéről és egy (erősen szubjektív, de) ugyancsak határozott verzió (vízió) a „krízisből” való kilábalás egy(ik) lehetséges irányáról. (Nyugalom! Bár a „megmondás”, a „prófétálás” és a „messianisztikus nemzetmegváltás” bizonyára szép és szórakoztató elfoglaltság – külön-külön is, pláne egyben –, nekem sohasem volt hozzá sem tehetségem, sem indíttatásom. Ami itt alább olvasható mindössze egy csöndes és óvatos hozzászólás az ugyan még nem létező, de hamarosan szükségképpen kezdetét vevő valós társadalmi párbeszédhez.)

Ha… (széljegyzet jelen állapotainkhoz):

…és hogyha egy tizenöt-tizenhat éves gyerek megpofozza, megrugdossa idős tanárát az bűn. Bűn, mint ami „vétek az ész, az igazság, a helyes lekiismeret ellen...”, mint ami „megsebzi az ember természetét és megtámadja az emberi szolidaritást” (hogy csak a legáltalánosabb megfogalmazásokra hivatkozzunk). A bűn az bűn. Persze lehet különféle narratívákat, olvasatokat, magyarázatokat produkálni, de attól a bűn az még csak bűn marad. Ez van!

A bűn nem azért rossz, mert ilyen-olyan törvénykönyvek, ilyen-olyan paragrafusai ezt állítják, hanem azért, mert Isten és ember ellen való vétek. No, nehogy már valaki hascsikarást kapjon a transzcendenciától, szigorúan „racionális síkon” maradva: bármely emberi közösség fennmaradásához és működéséhez két feltétel bizonyosan elengedhetetlen, úgymint: (valamiféle) tradíció és (valamiféle) közösségi etika. Ez mindenütt így működik, ahol emberek élnek, legyen szó törzsközösségről vagy túlérett demokráciáról. Nagyon kis esélyt jósolnék a sikernek, ha éppen mi, magyarok, akarnánk ezen változtatni. Ne tegyük! Mi több: a próbálkozásokkal is ideje volna felhagyni!

Az, hogy iskoláinkban el-elszabadul a pokol, az, hogy a magyar vidéken időnként mintha megszűnnék a közbiztonság (vagy maga a civilizáció?), az, hogy ünnepeink nemegyszer nyíltszíni őrjöngéssé fajulnak, és a többi, a társadalom „mentális” működési zavarainak igen látványos tünetei. Nincs mit szépítenünk, betegek vagyunk. Mutogathatunk egymásra reggeltől estig, gyűlölködhetünk orrvérzésig, attól nekünk jobb egy fikarcnyival sem lesz, ellenben egyre több időnk és energiánk emésztődik föl, miközben egyre csúfosabbul lerohadunk, egyre élhetetlenebbé válik Magyarországon a napi létezés. Hogy hogyan és miért jutottunk idáig, bizony, ma már (ha nem is lényegtelen, de) másodlagos kérdés, sokkal előbbrevaló annak keresése, hogy: hogyan tovább?

Ha jól magunkba nézünk, márpedig mást nem is igen tehetünk, láthatjuk, hogy „Magyarország bennünk van”: konformizmusunkkal, alamusziságunkkal és korrumpálhatóságunkkal mi magunk vagyunk legtöbb problémánk eredője – tisztelet a kivételnek! Nyilván, nem népszerű amit mondok/írok, de hát attól, hogy „kikérjük magunknak”, attól még „vígan gallyra megyünk” tőle. A Kádár-világ mentális romjain élünk, a (konformista, alamuszi és korrumpálható) Kádár-ember mentalitásával próbálunk létezni (fennmaradni a felszínen) – tisztelet a kivételnek! –, miközben körülöttünk az a valami, amit Magyarországnak hívunk „ebek harmincadjára jut”.

Ha jóféle Kádár-emberként mentséget szeretnénk keresni magunknak, az, természetesen, egykönnyen menni fog, és még csak nem is kell túlságosan elrugaszkodnunk a tények világától. Hivatkozhatunk a magyar politikai elit, a gazdasági elit és az értelmiségi elit alkalmatlanságára, s ha közállapotainkra nézünk, igazolva is láthatjuk magunkat. Hivatkozhatunk az ország gazdasági helyzetére, világgazdasági pozíciójára, s ha az (ország) iparára, mezőgazdaságára, a közszolgáltatások, az infrastruktúra állapotára, a lakosok napi létgondjaira tekintünk, széttárhatjuk kezeinket és mondhatjuk: de hát mit tehetnénk mi ilyen körülmények között?! És ennyi.

Csakhogy! Ha mást nem is fogadunk el mérvadónak, de (tűnjék bár paradoxnak, éppen) az elmúlt húsz év során kialakult (s mára már nyilvánvalóan tarthatatlan) állapotok mindenki számára (mindennél világosabban) be kell, hogy bizonyítsák: az ennyi nem ennyi!

(Nem tudom, vigasztal-e bárkit is, de ami ma Magyarországon történik az húsz évvel ezelőtt is látható-kikövetkeztethető volt: és voltak is, az elmúlt évek során nem is kevesen, akik figyelmeztették a társadalmat, a várható „fejleményekre”.)

A mai (ezerkilencszáznyolcvankilenc utáni) Magyarország „eredendő bűne” a társadalmi szolidaritás fölrúgása volt. Már az első szabadon választott országgyűlésben sem volt, egyetlen politikai tényező részéről sem, egyetlen olyan érdemi kezdeményezés sem, amely a társadalmi szolidaritás (közösségvállalás!) kereteinek, jellegének és mértékének egyértelmű meghatározására és kialakítására irányult volna. Miközben az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepe óta folyt a régi párt- és gazdasági elit részéről a „spontán privatizáció”, miközben esztelen kapkodással „privatizáltatott” az állami vagyon tetemes része, miközben a „kárpótlási” törvény nyomán kevesek jutottak hatalmas vagyonokhoz és tömegek veszítették el a reményt is, hogy (bármikor is) kevéshez is juthassanak, miközben milliók váltak (nemritkán: egész hátralévő életükre) munkanélküliekké, az „országvezetők” közül senkinek sem okozott fejtörést a „szolidaritás” problematikája. És azóta eltelt sok-sok év, azóta regnált jónéhány kormány és, ugye, azóta is/azóta sem…

Ha pedig netalán néha-néha egy-egy kósza, másnapos társadalomtudós vagy kitudj’ honnan szalajtott, önjelölt „civil” csipogott egy-egy bátortalant, óvatosan pedzegetni kezdte a társadalmi szolidaritás kérdését, a politikai elit és a ménsztrím (main stream), a mérvadó, a véleményformáló gazdasági-tudományos-média-stb elit egyszerre „kussolta” le, jobbesetben, mint demagógot, kádáristát, kommunistát, fasisztát, radikálist, ilyesfélét, rosszabb esetben, mint inkompetenst.

S mi, közmagyarok, mindeközben (ahogy a Kádár-világban megtanultuk, jó konformista, alamuszi és korrumpálható „alattvalók” módjára) – tisztelet a kivételnek! – háromnapos vak macskakölyökként szoptunk be minden ilyen-olyan ideológiai/politikai ad hoc deklarációt, mintha-magyarázatot, jelszót, szlogent és lózungot, amely (akár ha) egy pillanatra is jótékony ködbe vonta a szemünk előtt az egyre élesebben kirajzolódó rémisztő tényeket. (Természetesen, ennek okára is találhatunk magyarázatot, amellyel felmenthetjük magunkat: s valóban – mert jóféle magyarázat –, felmenthet bennünket: de megmenteni nem fog!)

Tessék, íme egy magyarázat: a mai magyarok legtöbbje a szocializmus nevű totális diktatúrában szocializálódott. Mint minden totális diktatúra, így a szocializmus is egy megkérdőjelezhetetlen elv totalizálására alapozta hatalmát: ez az elv – a szocializmusban – a „történelmi szükségszerűség” elve volt. A hatalmat gyakorló elit, az „élcsapat” (a Párt), mivel elfogadta és elsajátította (magáévá tette) a marxizmus-leninizmus eszmerendszerét, a „dialektikus materializmus” logikája szerint gondolkodott, így alkalmas és képes volt (és csak ez az elit volt alkalmas és képes) a „történelmi szükségszerűségek” fölismerésével és érvényesítésével a „lehető világok legjobbikába”, a kommunizmus felé (és bele) vezetni a társadalmat. Slussz! Vitának helye nem volt, az agyalás nemcsak fölösleges, de szánalmas is lett volna, mert: ugyan ki is vitatkozhatott volna az „istenekkel”? (Három könyv, majdhogynem találomra a számos közül, amelyekből szemléletes kép kapható a „szocialista elíziumról”: Czeslaw Milosz: A rabul ejtett értelem, Hamvas Béla: Ugyanis, Czakó Gábor: Angyalok.)

Torokszorító a szembesülés, de elkerülhetetlen: a kommunisták „nagy kísérlete”, a „múlt végképpeni eltörlése”, a „gondolkodás feletti hatalom megszerzése” végeredményében sikerrel járt. A társadalomban ezerkilencszázkilencven után tényszerűen nem volt elég mentális, szellemi és erkölcsi erő a regenerálódásra: az országlakosság képtelen volt érdemben újjászervezni a maga napi létének különböző szintű kereteit, múltkép nélküli és jövőkép nélküli, végletesen kiszolgáltatott egyének tömegeként sodródott a kvázi-elit által improvizált különféle gazdasági, gazdaságpolitikai, politikai, ideológiai, mifene, „fedőcirkuszok” ilyen-olyan irányú-hatású kényszerei által.

Summa: ami a személy szintjén konformizmus, alamusziság és korrupció, az a közösség (a társadalom) szintjén tradíció és közösségi etika nélküli sodródás. És viszont. Ami a közösség (a társadalom) szintjén tradíció és közösségi etika nélküli sodródás, az a személy szintjén konformizmus, alamusziság és korrupció. („Ha a kommunizmus is életképtelen, jön a fejetlenség, a barbárság. (…) …a civilizáció elpárolog az emberek körül, s visszamarad egy megfogyatkozott félvad világ <<az örök szürkület népeivel>>.”)

Folyt. köv.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://bbjnick.blog.hu/api/trackback/id/tr77550578

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2008.07.03. 17:48:15

Én ezeken a dolgokon rengeteget gondolkozom mostanság. Nyilván nem véletlenül, hiszen a sok szőnyeg alá söpört dolog, meg a kádári mentalitásból adódó egyéb akkut problémák mára robbanásközeli helyzetbe sodorták az országot.

Az elkeserítő az, hogy tényleg rengeteget agyalok azon, hogy hogyan lehet valamiféle megoldást találni a társadalmat teljes egészében behálózó problémák megoldására, de egész egyszerűen nem jutok egyről a kettőre. Nem tudom hogy mivel lehetne kibillenteni a dolgokat a pöcegödörből.

Néha tényleg egyetlen megoldásnak az látszik, hogy valami durva véres dolog váltson ki valamiféle katarzist ebben az országban. Amitől persze retteg az ember.

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2008.07.04. 03:12:50

Kedves Gasper! Már írom a szöveg második részét (néhány, a megoldásra irányuló észrevétellel), csak hát nem olyan egyszerű ezt értelmesen és még hihetően is elmondani. (Meglehet, nem is fog sikerülni.) S, persze, ugyanaz a kétségbeesés, kilátástalanságérzés és ugyanazok a görcsök vannak bennem is, mint ami(k)ről te is írsz. Nem könnyű úgy/így okoskodni. De, szerintem, nem komplett hülyeség, ami a kérdéssel kapcsolatban eszembe jutott: hát megírom. O'sztán maj' meglássuk:-)
ü
bbjnick

Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2008.07.04. 07:46:13

Kíváncsian várom! Mert én tényleg megrekedtem egy ponton. :)

üdv, G