„Az ümög. Akasztott ember inge, amit Zsófi kimosott s a szárítókötélre aggatott, kint az Akasztófaréten.”
(dr. Jeremias Mueller)
Aki végigmulatta a(z ezerkilencszáz)nyolcvanas évtizedet, szinte kizárt, hogy „megúszta” Morgensternt. „Egy térd bolyong a föld szinén, egy térd az, semmi több”, „Magányos hintaszék vagyok és ringok a szélben, a szélben”, ugye, ugye, hogy ismerős? Miközben a rendszer (az u.n. „létező cocilizmus”) állapota (állaga) egyre határozottabban az esőben szétmálló kutyaszarra hajazott, s a „nagy eszme” kitudj’hanyadik, és eleddig utolsó európai (hatvannyolcas, nekünk mellesleg illegális, import) transzformációját is szépen-csöndben széthordtuk cipőnk talpán a flaszteron, no, aközben, korabeli véleményformáló művészelitünk, meglehet, jobbhíján, de annál „monománabb” módon, pódiumról, képernyőről egyaránt, Örkény Egyperceseivel és Morgenstern Akasztófadalaival vigasztalgatta szontyoli-talajvesztett magát és nagyérdeműjét; ezt hallhatuk feszt, volt légyen porondon óvodásműsor vagy sanzonest (csak az nem találkozhatott velük, aki nem volt ott).
Mindezt azért és csak azért idézem föl, mert számomra nagyon úgy tűnik, mintha a „létező cocilizmus” hajótörésével, sok-sok kétségtelen érték mellett, ez az egykori Morgenstern-kultusz is igen mélyre, kissé túlontúl mélyre, merült volna.
Pedig, pedig. Christian Morgenstern (München, 1871. május 6 - Meran, 1914. március 31.) német költő, nem volt, mai fogalmainkkal élve, sem egy efféle-afféle szubkultur-hérosz, önjelölt drogbajnok-zseni, sem egy jókor-jóhelyen elménckedő, olcsóbb, mint ügyesebb média-ötletember, akit „lényege szerint” fölkapkodgatnak és elejtegetnek; lángelme volt (és tényleg!), aki imponáló műveltségével és szabálytalan, de annál nyilvánvalóbb tehetségével, olyan kortársak elismerését vívta ki, mint Rilke vagy Richard Strauss, s akit a németek, ha némiképp megkésve is, de az ezerkilencszázötvenes-hatvanas évekre már minden kétséget kizáróan „kanonizáltak”, beemeltek nagy, meghatározó művészeik sorába. Műve kívül áll a mi időnkön, a maga belső törvényei szerint létezik, magátólértetődően van; viszonyunk e műhöz legföljebb ha bennünket minősít, s nem alkotóját.
(És ha már itt tartunk: egyre gyakrabban találkozom az „értékképzés” és az „értékképződés” kifejezéssel. Ezek a szavak, amilyen komolyan hangzanak, éppoly üresek, mi több, fájdalmasan üresek: nyilván a társadalomtudományok fogalomkészletéből pottyantak le a „menedzserkreatívtréninges” pocsolyába, s azóta - mióta belepottyantak - a förtelmes öngerjesztő handabanda koronaékköveivé váltak. Nem tehetek róla, de ha az „értékképzés” szót hallom, önkéntelenül is kibiztosítom a revolveremet.)
Morgenstern Akasztófadalai a tizenkilencedik századvég és a huszadik századelő sajátosan bomló világában születnek (és még csak véletlenül sem „képződnek”). A fiatal Morgenstern diáktársaival kocsmaasztalt „alapít”, Akasztófadomb néven, itt gyűlnek össze az Akasztófacimborák, itt, közöttük, alkalmi jelleggel írja a költő az első Akasztófadalokat. A fiatalurak filozófiával, művészettörténettel, jogtudománnyal, közgazdaságtannal töltekeznek, miközben körülöttük a világ, az a szép, holdfényes, öröktől fogva létező és sosemvolt ónémet világ, lassan, de biztosan, egyre megalománabbá, egyre hisztérikusabbá és egyre dekadensebbé (mondjuk ki: egyre bomlottabbá) válik. Az akasztófacimborák ezen természetesen (bár talán már nem minden szorongás nélkül) duhajmód röhögnek és abszurd, groteszk vagy éppen obszcén parabolákban gúnyolják koruk visszásságait.
Morgenstern tüdőbajos. „Moribundus” (lásd Thomas Mann műveit, s elsősorban a Varázshegyet) - halálraítélt -, aki egészen fiatal korától haláltudattal él, várja a halált, készül a halálra vagy éppen (életének egy-egy rövid időszakára) elfelejteni igyekszik (a halált). A tüdőbaj a korban a „nyomorgók” és a „művészek” betegsége, a „dekadencia metafórája” (lásd Thomas Mann műveit, elsősorban a Tonio Krögert és a Buddenbrook-házat, s, természetesen, a Varázshegyet); Morgenstern tisztában van saját korlátaival és lehetőségeivel: horizontális mozgástér nem sok adódik számára, marad a vertikális perspektíva (kilépés a társadalmi és művészeti konvenciókból - alkotás megkötések nélkül).
Morgenstern sehová sem tartozik: „disztingvált” polgár-művész-családjával (apja festőművész, egyetemi tanár) fiatalkorától konfliktusos a viszonya; pályakezdése idején a „naturalistákhoz” csatlakozik, majd később az elsősorban „berlini” parodisztikus-szatirikus-groteszk irányzat képviselői között találjuk, de tehetsége, műveltsége, érzékenysége (és személyisége) itt is befogadhatatlanná teszi; egy időben Nietzsche-követő, majd a keleti vallások-filozófiák, elsősorban a buddhizmus tanulmányozója, egy életszakaszában még a gnosztikus steineriánus-teozófus-antropozófus iskolával is kapcsolatot tart; végeredményében azonban - tekintsék bár később oly sokan nagy elődjüknek - életének negyvenhárom éve alatt mindvégig „egzisztenciálisan megalapozatlan”, besorolhatatlan-betagozhatatlan marad.
Morgenstern már jóval túl van harmincadik életévén, mikor, 1905-ben, első verseskötete, az Akasztófadalok megjelenik. A kötet fogadtatása több mint ellentmondásos: a kritika el nem utasító fele jelentős formakultúráról, érzékeny zeneiségről, nyelvi fantáziáról, játékosságról, humorról beszél, elutasító fele sértetten és indulatosan gúnyolódik, jobb esetben botrányt kiált. Morgenstern a maga sajátos módján veszi tudomásul a műveivel szemben megnyilvánuló teljes értetlenséget: létrehozza önmaga műkritikáját. Megalkotja dr. Jeremias Mueller tanügyi tanácsos, filozófus és filológus alakját, aki a morgensterni költészet legalaposabb, legmélyebb ismerőjeként és legkeményebb bírálójaként, rendszeresen kommentálja, elemzi, kritizálja majd Morgenstern verseit.
Az én (privátus) Akasztófadalok kötetem egy vékonyka kis válogatáskötet, 1989-ben jelent meg a Móra Ferenc Kk. kiadásában, Szemethy Imre hangulatos (és Morgenstern-költészetét a lehető legmesszemenőbbekig félreértő) illusztrációival. E kiadás, számos hátránya mellett, egy komoly előnnyel is bír: a versek magyar fordítása mellett tartalmazza dr. Jeremias Mueller tanügyi tanácsos, filozófus és filológus, kommentárjait is. És, tagadhatatlan, e néha „katartikusan lényeglátó”, máskor a „hihetőségig abszurd”, esetleg egyszerűen idióta megjegyzések (tulajdonképpen) méltó kommentár-párjai a költeményeknek.
Verselemzésekbe elvből nem bocsátkozunk (tegyék azt a dr. Jeremias Muellerek és a hozzá hasonló hívatottak), mindössze néhány, az olvasáshoz (szándékuk szerint) kedvet ébresztő észrevételt tennénk (ide).
1.) Az Akasztófadalok formailag (tényszerűen) egyszerű képletek: többnyire dalszerű, két-három-négy strófás, rímes, refrénes költemények; első olvasásuk (olvasatuk) valószínűtlen, hogy bárkinek is gondot okozhatna.
2.) Az Akasztófadalok formailag (tényszerűen) rokonságot mutatnak számos népszerű „irodalmi jelenséggel”: gondoljunk csak a városi folklór műfajaira, a sanzonokra, a slágerszövegekre, a bökversekre, az angol nonszensz-költeményekre stb.; az olvasók többségének vélhetően jó ismerősei ezek a „jelenségek”.
3.) Az Akasztófadalok ugyanakkor nyelvi gazdagságukkal, megformáltságukkal, pontosságukkal, drámai tömörségükkel egyszerre idézhetik föl olvasóikban a népköltészetet, a középkor irodalmát és a távol-keleti irodalmakat is. S ami ezen irodalmak mindegyikére jellemző, hogyis „egyszerűségükben”, „konkrétságukban” is képesek koncentrálni és prezentálni a maguk kultúrájának „univerzumát”, no, ez az Akasztófadalokra sem kevésbé igaz. Az Akasztófadalok „univerzuma” azonban nem egy virágzó kultúra, hanem egy individuum, Christian Morgenstern, német költő „belső világegyetem-tükre”: egy, a saját kultúrájának bomlására reflektáló, rekonstruálni és integrálni igyekvő személyiség festette „panoráma”.
4.) Az Akasztófadalok „világképe” pazarul következetes; e költemények szinte „szervesülnek” egymáshoz. Az akasztófán lógva, Zsófiához, a hóhérleányhoz esdeklő-dicsérő éneket éneklő oszló akasztófacimborák, a fűszál bitó tövében leselkedő nyulak, az égi házban mendegélő éjféli egér, a térdenállva ordibáló holdi lények, a nevető éjnyomóc-tyúk, a nászra vágyó két flaskó, a jégen iringáló sóhaj, a szőke parafadugó, a föld felett bolyongó térd és a többiek is mind-mind egyazon világ lakói, valamennyien egyazon törvények szerint élnek-viselkednek. Ha meglátogatjuk őket, bármelyikük útbaigazít a másikra vonatkozóan is, lehetetlen, hacsak nem szándékosan, eltévednünk közöttük.
(A következő lépésre már nem hívlak meg, Olvasó, ígértem, verselemzésekbe nem bocsátkozom, hát betartom ígéretem; megyünk ki-ki a maga útján, éli ki-ki a maga olvasatát; talán majd máskor, egy nagyobb lélegzetű „dolgozatban” újra összetalálkozhatunk.)
És végezetül:
A Világháló, egyre inkább így tűnik számomra, arra találtatott föl, hogy hivatkozásokat találjunk rajta olyan kérdésekkel kapcsolatban, amihez-amiről se közünk, se fogalmunk. S ha már így állunk, bátorkodtam utánakeresni én is Morgenstern, német költő mai jelenlétének a ciborgók világában. A Gugli tanúsága szerint Morgenstern valódi szájberhérosz, a virtuális valóság egyik legnagyobb sztárja a ciborgó-germánság körében: lehet, hogy ők már tudnak valamit, amit mi még…?! Mindenesetre a feltörekvő gimnáziumi punkzenekaroktól a leszerepelt vidéki színészekig, a levelező (emilező) akadémikusoktól a versbarát-portálok megtörtszívű fórumozóiig minden szájbergermán Morgensternt gyűri-rágja, tét nélkül és megállíthatatlanul. Node: „Fent a holdban is adódhat, / ami meglepi a borjat.”
Mindazonáltal: semmi sem véletlen. Az, hogy Morgensternjüket így megtalálták a jó germánok, s éppen most, ugyanúgy okkal történt, mint ahogyan annak idején a mi bomlóöntudatos művészelitünk sem véletlenül Morgensternre sírva-vígadta át a Kádár-kor agóniáját (már hogy így visszacsatoljak mondókám elejére, ugye).
Hát, ennyi… Olvassátok Morgenstern Akasztófadalait! Is.
